Tanúságtételek

MEGTÉRÉSEM RÖVID TÖRTÉNETE

Az én megtérésem – mint sokunk életében is - nem egyik napról a másikra zajlott le hirtelen, felismerésszerűen, hanem egy hosszabb folyamat eredményeként történt. Több ilyen megtérési hullám is volt az életemben, de a legutóbbi (2008 ősze) volt a legnagyobb, az Úr kegyelméből.
Vallásos családban nőttem fel egy vidéki nagyvárosban, hitüket gyakorló nagymamákkal, akik már kisgyerek-koromban sokat vittek magukkal a templomba, ahol igen szívesen időztem már akkor is; ez is azt mutatja, hogy az Úr már gyermekkoromban is jelen volt az életemben, szerető kegyelme akkor is elkísért.
Azután iskolába kerültem, jöttek a hittanórák, majd az ifjúsági hittanok, ahol sokat tanultam a Mennyei Atyáról, Jézusról és a Szentlélekről. Az Úr egyre többet nyilatkoztatott ki magából nekem is, és nagyon jól éreztem magam az Ő közelében, de sajnos a gondok, problémák, amik jelen voltak családunkban (alkoholista édesapám révén) szétzilálták a jó Istenről alkotott képet bennem – serdülőként nem értettem, miért kell annyit szenvedni, miért engedi meg Isten a rosszat. Ehhez még az is hozzájárult, hogy nem volt jó példa előttem, a szüleim folyton veszekedtek, a meg nem értés, a szeretetlenség és durvaság sajnos mindennapos jelenség volt, és a közös ima is csak illúzió maradt.
Én közben tini-lány lettem és elkezdtem igen élénken érdeklődni a fiúk iránt. Mivel a fiúk szép lánynak tartottak – mindig akadtak rajongóim – náluk találtam meg azt a vigasztalást, bátorítást, amire akkor úgy gondoltam, szükségem volt. Nagyon jól esett megfürödni nap, mint nap az ő tetszésükben (ez hízelgett hiúságomnak). Ez volt az a terület a tanulás mellett, ahol sikerélményeim voltak, így hát ebbe menekültem.
Közben nagyon sok jó dolog is történt velem: jól tanultam, s a Gondviselésnek hála nemsokára főiskolai bölcsész diplomát szereztem, majd munka mellett elkezdtem egyetemi tanulmányaim is. Közben elmentem egy-egy keresztény ifjúsági táborba, ahol különös módon többször is megérintett az Úr a csendben és a természet szépségén keresztül. Ekkor egy rövid időre megértettem, hogy Ő létünk forrása és Ő a végső cél is, de amikor visszakerültem a világ forgatagába, ismét elragadott a hiúság, a divatos ruhák, az anyagi világ szépségei.
Szerelmi kapcsolataimon is érezni lehetett, hogy nem igazán volt rajtuk Isten áldása: a barátaim nem élték a keresztény értékrendet, és így mindig visszahúztak engem, nem tudtam a lelki életben előrejutni, fejlődni – erre sajnos csak később jöttem rá. Mindig a teremtményeknek akartam megfelelni és nem a Teremtőnek, sajnos nem az Urat tettem az első helyre az életemben. Így lassan kialakultak rendetlen ragaszkodásaim, a kötődések, amelyek persze számtalan lelki sebet ejtettek rajtam, és egy-egy csalódás után úgy éreztem bizony, hogy a világ omlott össze. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a sebek az én bűneim következményei voltak; azt hittem ártatlanul szenvedek. Mivel az Úr zárt ajtókra talált a szívemben, továbbra is vak maradtam. De az egyre szaporodó csalódások arra késztettek, hogy mindinkább csendesedjek el; éreztem a szívem mélyén, csak Isten lehet a megoldás.
Éppen egy ilyen nehéz életszakasz lezárása után Budapesten kezdtem új életet, és itt találkoztam gyerekkori ismerősömmel, Ibolyával, akivel egy városból származunk, és aki éppen 1 hónappal korábban költözött a fővárosba, mint én. A lelki sebek, a közös sors közel hoztak bennünket egymáshoz, többször találkozgattunk, beszélgettünk, és az Úr Ibolyán keresztül ismét megszólított:
 „Gyere, mert nálam vigaszra lelsz, és begyógyítom minden sebedet!”
Ibolya mély lelki életet élő lány volt korábban is, és tudtam, hogy ez nem véletlen, hogy mi most éppen találkoztunk. Már nem volt kérdés, hogy ez az Úr kegyelme. Szépen lassan visszataláltam Hozzá, és éreztem, a szeretetkapcsolatom az Úrral egyre mélyül.
Feltettem magamnak a kérdést: „Hogyan is szerethetek valakit, ha alig ismerem?” Tudtam, nemcsak teológiai téren hiányosak az ismereteim, de sokat kell egyedül lennem a csendben, hogy Ő is szólhasson hozzám. Ezt sajnos az utóbbi években csak nagyon ritkán tettem meg. Ekkor kezembe vettem néhány könyvet – többek között Szent Ágoston Vallomásait és Ignacio Larranaga-tól a Názáreti Szegényt – mert kimondhatatlanul vágyódtam az Úr Jézus után. Elismertem Őt személyes Megváltómnak, és tudtam, hogy Ő bűneim ellenére sem taszít el, éppen ellenkezőleg: minél több a bűnöm, annál gyengédebb szeretettel közeledik felém és emel föl engem. Ugyanaz a felismerés fogalmazódott meg bennem is, mint Ágostonban: „Istenem, Te végtelen Szépség, én mindig kívül kerestelek Téged, és Te belül voltál....itt voltál bennem....”.
Szárnyalni tudtam volna a boldogságtól, ezt a környezetemben sokan észre is vették, látványosan mindig jó kedvem volt, azt mondták, sugárzom!! Nagy lelkesedéssel kezdtem el október 6-án a Szentlélek Szemináriumot, melynek az előadásait István atya tartotta. Ez a szeminárium nagyon sok kegyelmet tartogatott számomra, és a kis csoportunk számára is. Most először az életemben éreztem úgy, hogy feltétel nélkül rá tudom bízni magam az Úrra, és életem azon területeit is át tudom adni Neki, melyeket eddig még sohasem. „Most már nem számít senki és semmi, csak az Úr”- gondoltam. Őt kell valamennyiünknek az első helyre tennünk életünkben, mert ha hagyjuk Őt működni, akkor fogjuk csak megtapasztalni, hogy sohasem csalatkozunk! Ha csak a magunk feje után megyünk, annak mindig hasra esés lesz a következménye. Higgyétek el, ez biztosan így van!!!
Szeretnék hálát adni az Úrnak István atyáért, Ibolya testvéremért és a Szentlélek Szemináriumon részt vevő csoporttársaimért, mert tudom, hogy valamennyien a Gondviselés eszközei voltak, akiken keresztül áradt felém Isten kegyelme.
Továbbá hálát adok Varró István testvérért is és az Elizeus Közösségért (akik a Tömő utcai kápolnában tartanak nyílt evangélizációt minden szerdán 19 órai kezdettel), a közös dicsőítésekért, a tanításokért, a közbenjáró imákért, mert ezeken az alkalmakon is gazdagon ajándékozott meg az Úr. Most, közel 30 évesen értettem meg, hogy Krisztus a mi boldogságunk, a mi életünk egyetlen célja, és hogy nélküle nincs jövőnk.
Kedves Testvérek, merjük átadni Neki életünket, és tapasztaljuk meg a Szeretet számtalan csodáját! Dicsőség legyen az Úrnak! :-)

Budapest, 2009. február 24.
Czuczor Aliz
tanárnő

A SZENTLÉLEK MEGÚJÍTOTTA A HÁZASSÁGOMAT

Csodálatos dolog, hogy arra vagyunk teremtve, hogy szeressünk és befogadjuk a szeretetet. Akinek a lelke legmélyéből hiányzik az igazi szeretet, az mindenféle pótlékokhoz menekül, ezzel próbálja ezt az űrt betölteni - többnyire sikertelenül, s így az emberek élete tönkremegy.
Ezt az életemben is elég keményen megtapasztaltam. A mi házasságunk nagyon korán tönkrement és volt egy olyan időszak, amikor arra gondoltunk, hogy el kellene válnunk. Két gyermekünk is volt. Fűhöz-fához szaladgáltunk, hogy segítsenek nekünk megoldani ezt a problémát. Természetesen, legutoljára - amikor már senki sem tudott segíteni - eszünkbe jutott, hogy van egy jó Isten, akihez fohászkodni lehet. Ekkor gyermekded módon, botladozva elkezdtünk járni az imádság útján. Az Úr irgalmasan és nagyon szelíden nyúlt utánunk és megváltotta házasságunkat, szeretetet és szerelmet adott nekünk. Már három gyermekünk volt akkor, és úgy éltünk, mint a fiatal házasok. Egészen új szemet kaptunk Tőle, egészen új értékrend vált valóra a mi életünkben. Sok minden, ami addig értékesnek tűnt, értéktelenné vált, és addig értéktelennek látszó dolgok nagyon fontosakká lettek. Az az ige, ami az Ószövetségben van Jeremiásnál, hogy "örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem rád az én irgalmasságomat, újra felépítlek téged és felépülsz leányom" - ez szívbe markolóan nekünk szólt akkor. Az ige elkezdett szólni fantasztikus módon, és elkezdtünk járni az Úr útján.
Hogy ezt az ajándékot megkaptuk Isten kegyelméből, két év előzte meg, amíg a szívünket készítgettük erre a találkozásra. Ez csak az elindulás volt, az úton járás, a kínlódás és az útkeresés a mai napig is tart. Egy biztos, hogy a mi kettőnk kapcsolata akkor mindig sokkal jobb, amikor a szívünk mélyén, a mi Istennel való kapcsolatunk stabil. Akkor tudjuk igazán szeretni egymást, ha az Úrban szeretjük egymást. Amit mi szeretetnek neveztünk azelőtt, az csak ömlengés volt. Mind a ketten önmagunkat próbáltuk boldoggá tenni, illetve görcsösen vártuk a másiktól, hogy boldoggá tegyen minket - és ez persze nem sikerült. Új életünkben megtanultuk, hogy a "szeretni" azt jelenti, hogy a másikért önmagunkat odaadni teljesen. Istenért meg a másik emberért is - így találtuk meg a boldogságot.
Kihatott gyermekeinkre is a mi állapotunk. Nagyon sok mindent kellett rendbe hoznunk. A legfontosabb a gyerekeknél, hogy eléjük éljük a szeretetet. Különösen a serdülő gyerekeknél; nagyon nehéz meggyőzni őket bármiről is szóban. A szó erejében kevésbé hisznek, mint a tettek, a cselekedetek erejében. Olyan sokszor előfordult, hogy a nagy lányaink - az egyik 19, a másik 17 éves - olyasmiről beszélt nekünk, hogy milyen jó, hogy tudta, mit kell tennie, amikről pedig soha nem beszéltünk nekik, csak talán eléjük éltük ezt a lehetőséget, hogy így is lehet csinálni valamit, s ők ezt észrevették. Új szemet kaptunk arra is, hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik. Ez egy alapigémmé vált, mert nagyon sok szenvedésben és megpróbáltatásban volt részünk életünk folyamán. Nagyon sok "miért" volt bennem azelőtt.
Isten szeretetében az a csodálatos, hogy semmit sem enged meg véletlenül. Életünkben ezt egészen az apró dolgokig megtapasztaltuk - ezeket én a hétköznap csodáinak nevezem, amikkel újból és újból erőt, vidámságot, belső békét ad nekünk, és felsegít, ha elkeseredünk. Ezt egy nagy próbában is megtapasztalhattam, mert amikor az ötödik kislányunk született, két hónappal később agyvérzést kaptam. De ezelőtt a férjemmel éppen arról beszélgettünk, hogy én nem megyek vissza dolgozni, öt gyerek mellett inkább otthon maradok, majd meglátjuk, hogy lesz, az Istenre bízzuk ezt a dolgot.
A születés után két hónappal úgy kaptam agyvérzést, hogy éppen egy közösség volt nálunk, akik imádkoztak értem, éppen egy orvosnő is ott volt, aki injekciót adott, éppen elvittek egy olyan kórházba, ahol a legjobb orvos volt, aki többször megfestette a fejemet, de semmit nem talált. Én fájdalmat csak az elején éreztem, utána már semmit. Az orvosok értetlenül álltak az eset előtt, ugyanis semmit nem találtak, pedig négyszer festették meg a fejemet. Mai napig azt mondja az agysebész, hogy magát a jó Isten gyógyította meg, mert nem tudják megmagyarázni, hogy mitől volt az agyvérzésem. Ezalatt a hat hét alatt ugyan a gyerekeknek és nekünk is nehéz volt, de ahogy kijöttem a kórházból, betegállományba kerültem, és attól kezdve nyugdíjat kapok. Az Isten megoldotta ezt a problémámat is.
A kórházban csodálatos volt megtapasztalni azt, hogy az Isten végig velem volt. A férjem kilométerekkel távolabbinak tűnt, hiába ült az ágyam szélén. Amikor arról volt szó, hogy meg is halhatok, megtapasztaltam az Isten szeretetét. Ő nem hagy el, Ő mindig ott van velem, bármi is történjen. Persze azt is megtapasztaltam, hogy milyen kicsiny a hitem, és hogy nem vagyok még kész arra, hogy elmenjek.
A kórházban tapasztaltam meg azt is, hogy Máriával imádkozni mennyire hatékony, és milyen csodálatos. Ő volt a társam, mert mással nem imádkozhattam, és csodák történtek ott sorban, mellettem az ágyakon, és az idegosztályon szintén. Az emberekkel való kapcsolatomban érezhettem, hogy az Isten mennyire szeret. Ott éreztem meg, milyen a kiszolgáltatottság, milyen az, amikor az ember egy pohár vízért sem tud elmenni öt lépésre. Milyen áldás az, ha valaki szeretettel ad egy kanalat, vagy felvágja az ebédre kapott húst, vagy megkérdezi, hogy vagy. Ezekre engem az Isten elég keményen tanított meg, mert elég felületesen viszonyultam az emberekhez, a saját problémáimmal voltam elfoglalva, magamba voltam gabalyodva. A kórházban Isten kiemelt engem ebből az állapotból és megtanított másokra figyelni - és ezzel elkezdett gyógyítani lelkileg, miután testileg már meggyógyított. Megmutatta, hogy mindenfajta idegeskedésem, gondom, bajom elmúlik, hogyha észreveszem a másik baját, kinyílok mások felé, és az ő problémáját veszem a szívemre és azért könyörgök az Úrhoz, akkor eltűnnek a saját bajaim - és sajnos az ember mindig talál olyanokat, akiknek sokkal súlyosabb problémái vannak, mint neki magának.
A mindennapi szeretetnek a megélésében nagyon lényeges dolog együtt töltekezni. Én nem hiszek abban, hogy egy héten elég egyszer azért imádkozni, hogy egész héten sikerüljön nekem úgy élnem, ahogy az Úr szeretné.
A gyógyító szeminárium nekem nagyon sokat segített abban, hogy reggelente feltöltekezzem az Úrral, hogy az Ő átölelő, megújító szeretetét magamba fogadhassam. Ez mindig csodálatos erőt ad nekem, és azóta megtapasztaltam, hogy sokkal nagyobb türelemmel tudok viszonyulni a gyerekekhez, a férjemhez és önmagamhoz is.
A másik segítség pedig az, hogy este, amikor lefekszem, mindig az Úr tenyerébe képzelem magam, oda befészkelem magam és örülök neki, hogy Ő beborít a szeretetével, és hogy ez a szeretet egész éjszaka velem lesz és gyógyít. Azelőtt elég sokszor rosszul voltam éjszaka, fölriadtam - főleg a kórház után -, és nagyon sok gondot okozott nekem, hogy megnyugodjak ilyenkor. Amióta esténként az Úr kezében érzem magam, ezek a felriadások elmúltak.
A szeretet olyanok felé, akik elviselhetetlennek tűnnek, bár nem bántottak minket - sokunknak gondot jelenthet. Az én életemben is előfordult ilyen eset. Az illető mindig jó volt hozzám, és mégsem tudtam igaz szívemből szeretni - és ez nagyon bántott. Én mindent megpróbáltam vele szemben, mindent meg is tettem, de szeretni mégsem tudtam.
Ekkor kaptam egy olyan próféciát, hogy "szeressél azzal a szeretettel, ami benned van, de nem a tiéd". Én ezt meghallgattam, leírtam, de nem nagyon értettem. Egyszer ez az illető egy lehetetlen időpontban telefonált, hogy jön, és én borzasztó lelki állapotba kerültem. Teljes kétségbeesésemben letérdeltem és azt mondtam: Uram, Istenem, segíts nekem, hogy a próféciádban mondott szeretetet, amely nem az enyém, megélhessem az illetővel szemben. Mikor eljött ez az ember, elkezdtünk beszélgetni és megtapasztaltam a próféciát. Ki kell nyílni az Úr előtt és engedjétek, hogy működjön bennetek az Ő szeretete.
A másik élményem, ami számomra nagyon csodálatos volt, az az, hogy a betegségem körüli időpontig anyósomat nehezen tudtam elfogadni, és nem tudtam őt helyesen szeretni. Emlékszem, ő sokat segített nálunk, én pedig egyre idegesebb lettem a segítségétől, és egyre rosszabb volt számomra, hogy nem tudom őt igazán elfogadni. Elkezdtem imádkozni azért, hogy az Úr segítsen abban, hogy jobban szeressem őt és formálja egy kicsit őt is. Ő maga is szenvedett a keménységétől, és nem találta a békességet.
Ez az ima körülbelül hat évvel ezelőtt kezdődött, és a mai napra oda jutottunk, hogy nekem nincs anyósom, hanem két anyukám, mert annyira szeretem őt, hogy ez egy csoda. Most már nem érdekel, ha sok a mosatlan edény, amikor jön. Azelőtt mindent megcsináltam, hogy ne találhasson semmi kifogásolnivalót. Ez egy olyan kapcsolat közöttünk, amely valóban az Isten csodája.
Mindezt azért mondtam el, mert gondolom sokan vannak így, akik nehezen tudnak elfogadni valakit.
Nincs reménytelen eset. Hat év hosszú idő, és volt amikor úgy gondoltam, hogy abba kéne hagyni, mert nincs értelme, és olyankor az Úr mindig szelíden és nagyon finoman figyelmeztetett valami kicsi jellel, hogy folytassam az imát érte, és most már azért könyörgöm, hogy ő is teljes szívvel elfogadja az Urat, mert érzem, hogy ez még hiányzik neki. Rengeteget változott, és ez biztos, hogy az Úr csodája, mert nem hiszem, hogy egy ember természete magától ennyire meg tud változni.
Se reménytelen házasság, se reménytelen kapcsolatok nincsenek az életben. S ha például a nagyobb gyerekeknél problémák vannak, akkor én inkább imádkozni szoktam. Bár elmondom nekik, hogy mi a helyes, mit tegyenek, de ez csak falra hányt borsó, mert nehezen fogadja el a serdülő gyermek a mama tanácsait. Az Isten kegyelme és szeretete kell ahhoz, hogy kibontsa a gyerekekből a jót és vezesse ezen az úton és ehhez mi csak kis támasztékokat, iránytűt adhatunk és akkor segíthetünk, ha kérnek erre bennünket.

Szabókyné, Kati

MEGTÉRÉSEM TÖRTÉNETE

Visszanézve most életemre, felmerül bennem a kérdés: hol kezdődött az én megtérésem? Kora ifjúságomtól első péntekesek voltunk hat testvéremmel és naponta áldoztunk. De amint rágondolok, ez a lelkület maradt meg késő felnőttkoromig. Nem mélyült el bennem az istenszeretet. Talán vágyban! Mindig kerestem a többet, a mélyebbet: az igazi Istennel való találkozást.
15 évvel ezelőtt kezembe került a "Nem részegek ezek" című könyv és rögtön tudtam, hogy ez az, amit én keresek! De megint nem jutottam tovább, csak a keresés lett intenzívebb, de az Úr még visszahúzódott tőlem. Még sok volt bennem az "Én-keresés". Sok éjszakát sírtam át, és hívogattam az én Uramat, amíg végre egy nagyheti lelkigyakorlat nyomán felismertem, hogy nekem kell jobban Istenhez simulnom, és elhatároztam, hogy most kimondom Isten felé a nagy "igen"-t. Elmondtam gyóntató atyámnak, aki kiigazított, hogy nem a nagy "igen"-t, hanem nap mint nap a kis "igen"-eket mondjam ki, ezzel készüljek a nagy "igen"-re.
Ekkor kaptam a sok kis kegyelem mellé egy karizmatikus testvérben segítséget, aki fáradtságot nem kímélve vezetett mind beljebb, beljebb az Úristen közelségébe. Lassan rájöttem, hogy elmúlt bűneim, botlásaim, a nagy "vargabetű", ami életemet csúfította, tart távol Istentől. Ez annyira intenzív volt, hogy magas kőfalnak éreztem, ami köztem és az Úr között meredezett. Sírtam, panaszkodtam: ha kell tíz körömmel szedem szét e falat, csak Istenhez juthassak. És imádkoztunk a testvérrel nap mint nap órákat, amíg végre megkönyörült rajtam az Úr. Elmondtam bűneimet a segítő testvér előtt és csodálatos volt az Úr felelete: Jézus jelent meg előttem, arcán a megbocsátásnak és elfelejtésnek kimondhatatlan tekintetével. Mintegy biztosított, hogy minden bűnöm, botlásom meg van bocsátva és el van felejtve Általa. Világosan éreztem, hogy Jézus mindent megbocsátott. És ekkor minden elsimult bennem és egyszerre a teljes Szentháromság birtokosaként keltem fel térdeimről: Isten az enyém volt teljes bizonyossággal és érzéssel. A szavak ebből vajmi keveset adnak vissza, de a már régi emlék most is elevenen él bennem.
Testvérem nem nyugodott meg, azt mondta, a nyelveken való imádság gyakran együttjár a Lélek keresztségével. Segített. Nem ment. Egy papot hozott hozzám, akinél meggyóntam bűneimet és ekkor megkaptam a nyelvek adományát is. Ekkortól bensőséges lelki kapcsolatban éltem a teljes Szentháromsággal. Imaéletem meleggé, bensőségessé vált: nem győztem eleget imádkozni nyelveken, spontán és az összejöveteleken mindig tanúbizonyságot kellett tennem.
Így éltem évekig repeső boldogságban. Jézus az enyém volt, és én egészen az Övé. Nagyon szeretem azt a képet, ahol az Úr Jézus egy kilincstelen ajtó előtt áll és kopogtat. A Jelenések könyvében van, az egyik levélben: ha ajtót nyitunk, betér az Atyával és Vele együtt vacsorázunk.
De aztán jöttek a megpróbáltatások, az élmények halványultak. A kegyelem fényében jól tudtam, hogy ez a szeretet próbája. És akkor elkezdtem az Urat kérni, mondja meg a nevemet, amelyben benne rejtőzik az, aminek Ő engem a világ teremtésekor elgondolt és tenyerébe írt! Sokáig könyörögtem és vártam és egyszer váratlanul közölte velem. Egész életemre vonatkozott. És azóta így imádkozom, így jelentkezem az én Uram előtt.
Külső életem is rendeződött. Nyugodt béke öntötte el lelkemet és imám mind jobban hála és dicsérő imává vált. Én tudom és az Úr, miért kell nekem halálomig hálát adni és dicsérni a teljes Szentháromságot...
Még annyit: bensőséges kapcsolatom van a Szentlélekkel és állandóan kérem, hogy a megkülönböztetés adományát adja nekem, hogy a világ különféle eseményeiben mindig tisztán lássak és el ne tévedjek hiszékenységemben, és a hit dolgaiban erősen álljak.
Mindezért, ami életemben velem történt, hála az engem teremtő mennyei Atyának; hála a megváltó és megszabadító Úr Jézus Krisztusnak; hála a megszentelő és újjászülő Szentlélek Istennek. Ámen.
K. E.

FELFEDEZTEM, HOGY JÉZUS KÖZTÜNK ÉL

Egy nagyváros forgatagában élek tizenöt éve, és tanúja vagyok Jézusnak, akit eddig nem ismertem. Eddigi életem folyamán minden jó körülvett, és semmiben nem volt hiányom. Abban a tudatban éltem, hogy a legtökéletesebb keresztény vagyok. Egyszer azonban valami kezdett hiányozni az életemből. Nem tudtam, hogy egy tárgy után vágyódom, vagy egy személy után, csak éreztem, hogy e valami nélkül üres vagyok. Néha leültem, és elkezdtem mondogatni sikertelenségeimet, magányomat, rosszindulataimat, amelyek eddig nem foglalkoztattak. Ilyenkor egy olyan érzés fogott el, mintha valaki nagyon figyelne rám, valaki megpróbálna megvigasztalni, de amíg nem tanulom meg az Ő nyelvét, nem fogom megérteni a válaszokat. És ekkor jöttem rá, hogy ez a valaki Jézus. De miért szól Ő hozzám? Mit akar tőlem ez a Végtelen Hatalom?! - hisz én egy öntudatos,büszke, kevély ember vagyok. Ő szeretni akar engem? Azt akarja, hogy az egész világon uralkodjék a szeretet, az Ő szeretete? Hát akkor én sem zárkózhatom el előle! Egyre gyakrabban került kezembe a Szentírás, és mindig bátorított. De éreztem, hogy gyenge vagyok. Olyan dolgok kötöttek le, amelyektől nem tudtam megszabadulni. Egyszer azonban kezdtem ráébredni, hogy miért is futottam éveken keresztül - a sikerért, a gazdagságért, az érvényesülésért?! De a Szentírás ilyenkor is társam maradt: "Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek... hogy a ti örömötök teljes legyen." Én évekig nem ismertem Jézust. Fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent vele élni. Életátadás?! - ilyenről még csak nem is hallottam.
Ezekkel a gondolatokkal október egyik szombatján beszélgetni indultam lelkiatyámhoz! Miután elmondtam, hogy mi történt velem a nyáron, elkezdtünk imádkozni. Az atya kérte a Szentlelket, hogy töltse be szívemet! Azt az érzést, ami ebben az imában fogott el, szavakban nem tudom leírni. Egyszerűen azt éreztem, hogy most jött el az a perc, amikor választanom kell a világ vagy Jézus között. Az Úr melegsége végigfutott egész testemen, minden porcikámnak döntenie kellett. És Jézusé lettem. Olyan nagy boldogság és öröm töltött el, amilyet még soha nem tapasztaltam. Elfogadta az életemet, a tenyerébe vette és vigyáz rá. Ezen a délutánon a Szentírás Lukács evangéliumánál nyílt ki: "Aki megvall engem az emberek előtt, az Emberfia is megvallja Isten angyalai előtt." Milyen kicsi kis homokszem vagyok a hatalmas sivatagban és mégis tud rólam az Úr, és tud rólad is, róla is, mindenkiről. Azóta megváltozott a kapcsolatom az emberekkel. Egyszerűen mindenki a testvérem lett, és ezt Jézusnak köszönhetem. A régi dölyfös embert lecsillapította bennem, és így új társakat szerzett nekem. Legjobb barátom a Szentírás lett. Elviszem mindenhová, és ha valamiben nem tudok dönteni, akkor megadja a választ. Az Úr megpróbál mindenkinek egy új életet adni. Nekünk csak el kell fogadnunk, és a világ legboldogabb emberei leszünk. Én is ezekhez a testvérekhez tartozom, mióta Jézusé vagyok. Nap mint nap boldogan indulok útnak, mert tudom, hogy a célban ott fog várni Jézus. Amíg az ember nem jön rá arra, hogy valójában miért is él, hatalmas feszültség van lelkében. Ide-oda dobálódik és nem tud megnyugodni, csak az Úrban. Bármilyen céllal próbálkozhat: pénzzel, érvényesüléssel, mindent el kell dobnia magától, mert a teljes boldogságot és biztonságot csak Jézus nyújthatja. Azért az én életemben is vannak sikertelenségek, de ezeknek a hiányoknak a legyőzése segít abban, hogy ne legyen semmim és senkim, csak Jézus a szívemben.
Megtaláltam azt, akivel és akiért érdemes élni, aki téged is szeret, aki mindenkinek örök életet akar adni, mert akkora az Ő jósága. Régen mindig valamilyen érdekkel álltam az Úr elé, mindig csak kapni akartam. Valójában az ima nem más, mint ajándékozás. Egyszerűen odaadom önmagamat Jézusnak. Mindent eldobok magamtól. Az imában kilépek a világból és elindulok Felé.
Ha körülöttem pusztaság vagy szakadék van, ez engem nem érdekel, mert nekem egy célom van, és az az, hogy találkozzam Vele! Ez a cél hajt, hogy nap, mint nap újra elkezdjem, fáradtan és leverten is beszélgessek Jézussal. Az ima már nem kényszer számomra, hanem valóban ajándék. Most már nincsenek üres perceim. Sokszor órákat tudok beszélgetni Vele! Általa újra meg újra megtalálom az életem értelmét: CSAK az URAT akarom szolgálni, és két üres kezemet Felé nyújtani! Valaki itt él közöttünk kétezer éve, minden percben felénk nyújtja szeretetét és várja, hogy szóljunk Hozzá. Az a mi szerencsénk, hogy Ő mindig jelen van, mindig tud szeretni, és végtelenül nagy a türelme!

Martin Nóra