Legújabb újság 

A Marana Tha újság 2020. március-áprilisi
számának tartalmából

Katona István: A kereszt a győzelem jele

Az első keresztények kelet felé fordulva imádkoztak. Hitték, hogy amint a Nap reggel felkel, így fog eljönni Jézus az idők végén: fényben és legyőzhetetlen hatalommal. Eljön, hogy magával vigye követőit az Atya házába. Az első keresztények számára a kereszt a remény szimbóluma volt. Krisztus meghalt, de húsvét hajnalán feltámadt. Krisztus ma is él, és bármikor visszajöhet. Ez a dinamikus hit az első keresztények életét felemelte. – Mi megszoktuk az utóbbi évszázadokban, hogy a keresztben a fájdalmas halált lássuk. Az már egy előrelépés, hogy felfedeztük mögötte Isten határtalan szeretetét. De ez még kevés. Nekünk is fel kellene ismernünk, hogy a kereszt a győzelem jele. Mert Jézus már nincs rajta a kereszten! Ő feltámadt és bármikor visszajöhet.

1. Újra együtt

Péter apostol a tapasztalás bizonyosságával hirdeti a pogányoknak: „Mi vele (Jézussal) együtt ettünk és ittunk (a föltámadása után)” (ApCsel 10,41). Nemcsak láttuk Őt, nemcsak hallottuk szavait, hanem étkeztünk Vele. Aki hallotta ezeket a szavakat, annak már nem maradt kételkedés a szívében. Péter tanúságtételén keresztül meggyőződött róla, hogy itt valóságos eseményről van szó. Péter apostol is átment a hitetlenség sötétségén. Azért volt nagy az öröme, amikor saját szemével látta a feltámadt Jézust. Emlékezett még Pilátus udvarára, amikor háromszor megtagadta mesterét. Utána jött a félelem, mi lesz velem? Engem is elfognak majd és halálra ítélnek? Három nap után vége lett a sötétségnek, vége a félelemnek, mert Jézus itt van. Amit ő átélt, az minden keresztény lelki útja is lehet. Van egy életszakasz, amikor minden homályos lesz. Tagadás, félelem, Istentől való elfordulás költözik az ember szívébe. Az egész vallásos élet idegenné válik. Mi következik ezután? Majd egyszer váratlanul Jézus átölel (ahogy Ady Endre is átélte ezt) és minden világossá válik. Akkor a mi szívünk is megtelik örömmel és békével.

2. Az ég felé törekedni

Pál apostol elmondja nekünk, hogy őrizhetjük meg a Jézussal való együttlétünket. „Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre” (Kol 3,2). Ez a törekvés mindig határozottságot és céltudatot igényel. Aki meg akarja szerezni a diplomát, az törekszik tanulni, dolgozni, mással nem is akar foglalkozni. Vagy nézzük az utazást, aki Pécsre akar menni, az nem száll fel a Miskolcra induló vonatra. Ugyanígy kell az Isten felé is törekedni. Nem bizonytalanul, nem is határozatlanul, hanem bátran és határozottan. A föltámadt Jézus garantálja, hogy van értelme minden törekvésnek, ami Felé irányul. Ha mindent megteszünk, amit tudunk, Ő valóban bevezet minket Atyja Országába. Nem kis dolog az, amiért küzdünk. A mennyei dicsőség felülmúl minden földi sikert, karriert. S ez a boldogság örökké fog tartani.

3. Növekedni a hitben

János apostol röviden így foglalja össze megtapasztalását. Odaért a sírhoz, benézett, „látta az összehajtogatott lepleket – és hitt! – Mindez úgy kezdődött, hogy Magdolna hajnalban kiment a sírhoz és a bejára­tot záró követ elhengerítve találta. Vissza­sietett a tanítványokhoz és hívta őket, nézzék meg a sírt, mert nincs ott Jézus teste. Az őrök is futottak, de nem örömmel, hanem félelemmel, mert jelenteniük kellett, hogy nagy fényességet láttak, Jézus föltámadt. A gonoszság elmenekül húsvét hajnalán – a jóság közel megy és belép a sírkamrába. A hit áttörte a félelmet és szikla-erős lett. Az apostolok, akik ott álltak az üres sír előtt, most váltak világhódítókká. Mert őket most már nem lehetett megfélemlíteni. Üldözhették, megostorozhatták, megverhették őket, de ezeket mind elviselték, mert látták a feltámadt Jézust. Az egész világ sötétsége rájuk támadhatott, ez nem ártott már nekik, mert a föltámadás fényében éltek. A mai zűrzavaros világban nekünk is ezt kell tennünk!

(Az írás az újság 3. oldalán olvasható.)

Seres Béla SVD: Az utolsó vacsora

„A HÚSVÉT ÜNNEPE előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, bár szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1). Szent János apostol, kit szeretett az Úr, így jellemzi nagyon találóan az Úr Jézus szent Szívét az utolsó vacsora alkalmából. Halála előtt különösen érezte, hogy szerette övéit, hisz értünk áldozza föl önként életét. Mindvégig szerette őket, helyesebben szeretett minket mindnyájunkat. Jól tudjuk, hogy Jézus minden emberért halt meg, hogy az örök kárhozattól megmentsen és az örök boldogságba bevigyen. Ezt az Ő életének önkéntes föláldozását végtelen szeretetből tette.

Jézus tudta, hogy az Atyához megy, hogy meghal. Az emberek haláluk előtt testamentumot, végrendeletet szoktak készíteni. Jézus is készített számunkra testamentumot. Csak Isten tud ilyet kigondolni végtelen szeretetében. Annyira szeret, hogy nem tud elhagyni. A kenyér és a bor színe alatt szent testét és szent vérét hagyta itt és a szentmisében megismétli a legfönségesebb keresztáldozatot vérontás nélkül. Jézus értünk szeretetből vállalta ezt a mérhetetlen megalázkodást, hogy Ő, a végtelen Isten, szinte egy ponttá zsugorodik össze a kenyér és bor igénytelen színe alatt. Ezen színek alatt Ő valósággal jelen van istenségével és emberségével.

Oly szépen fejezi ki sok szép szentségi ének, hadd idézzek egyet a magyar énekeinkből: „Üdvözlégy, édes Jézusunk! Erős hittel itt megvallunk. E szentségben mi imádunk, Istenünknek magasztalunk. – Te vagy világ megváltója, Mennyországnak megnyitója. Éhes lelkünk táplálója, bús szívünknek orvoslója. Elménk ezen csodálkozik, Értelmünk is ­álmélkodik, Hogy tested itt elrejtezik, Kenyér-színbe öltözködik. Te adtad ezt, hisszük, tudjuk, Szentírásban olvashatjuk. Azért kétség nélkül valljuk, Ámbár szemmel nem láthatjuk.”

Az Úr Jézus jól tudja, hogy mennyi szeretetlenség, tiszteletlenség, megvetés, sőt tán még gyűlölet is éri Őt az Oltáriszentségben évszázadokon át. Mégis itt marad köztünk.

Uram, Jézus, miért maradsz itt? Mert mindvégig szeret minket! Az utolsó napig szeret minket és itt marad és bemutatja a legszentebb áldozatot és egyesül velünk.

(Az írás folytatása az újság 4. oldalától olvasható.)

„Apám, én autót szerettem volna, nem Bibliát!”

Egy fiú felkészült az érettségire. Hónapokig csodálta a gyönyörű piros sportautót egy kereskedő bemutatótermében, és tudván, apja is megengedheti magának, azt mondta neki, hogy ezt szeretné kérni, ha leteszi a vizsgáit.

A sikeres érettségi vizsgák után a fiatalember várta, hogy az apja megvásárolja az autót. Végül reggel az apja behívta őt dolgozószobájába, és elmondta neki, milyen büszke, hogy ilyen okos fia van, mennyire szereti őt és átadott egy szépen becsomagolt dobozt.

A fiatalember kíváncsian, bár kissé csalódottan nyitotta ki a dobozt, amiben egy szép, bőrkötéses Bibliát talált, amelyen aranyozott dombornyomással állt a neve. Dühösen, felemelt hangon szólt apjához és azt mondta: „Rengeteg pénzed van, és nekem csak egy Bibliát tudsz adni?” – ezzel kirohant, otthagyta apját és a Bibliát is az asztalon.

Sok év telt el, a fiatalember nagyon sikeres lett az üzleti életben. Volt egy szép otthona és csodálatos családja, de egyszer csak eszébe jutott, hogy apja már nagyon öreg. Úgy gondolta, talán el kellene mennie hozzá, hiszen érettségi óta nem látta őt.

Mielőtt azonban hazaindulhatott volna, kapott egy táviratot, melyben az állt, édesapja elhunyt, minden vagyonát őrá hagyta, ezért szükséges, hogy azonnal hazatérjen, mert intézkednie kell az örökség ügyében.

(A történet folytatása az újság 7. oldalán olvasható.)

P. James Swanson: Jézus megszabadít a tisztító tűztől

„Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban volt. Betánia Jeruzsálem közelében feküdt, mintegy tizenöt stádiumnyira. Ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy testvérük miatt vigasztalják őket. Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, eléje sietett, Mária pedig otthon maradt. »Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem. De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentől, megadja neked.« Jézus megnyugtatta: »Feltámad testvéred.« »Tudom, hogy feltámad – mondta Márta –, majd a feltámadáskor, az utolsó napon.« Jézus így folytatta: »Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?« »Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy Te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.«” (Jn 11,17-27)

URAM, SEGÍTS, hogy komolyan vegyem a tisztítótűz súlyos valóságát és azok helyzetét, akik ott vannak!

1. Isten még könnyezik is azokért, akik meghaltak. Gondoljunk azokra a szeretteinkre, akik elmentek, éppen úgy, ahogy Mária és Márta emlékezik Lázár testvérükre ebben az evangéliumi szakaszban. Jó és szent dolog szomorúnak lenni, amikor egy szerettünk meghal. Néhányan úgy gondolják, hogy a hit gyengeségét jelenti, ha szomorú az ember, amikor elveszít valakit. De Jézus nem veti Mária és Márta szemére, hogy miért szomorúak; sőt, inkább vigasztalni próbálja őket. Később, amikor a sírhoz ér, Ő maga is sír Lázár miatt (lásd Jn 11,35). Micsoda szörnyű dolog a halál: Jézus sír Lázárért, annak ellenére, hogy tudja: néhány pillanat múlva föl fogja támasztani őt a halálból. Mi nem is tudjuk felmérni a halál valódi tragédiáját – Isten maga is sír egy halott barátjáért, mindvégig tudva azt, hogy hatalma van a halál fölött.

(Az írás folytatása az újság 8. oldalától olvasható.)

Angie Fenimore: Jézus kereszthalála életet ad (II/1. rész)

ANGIE FENIMORE feleség és anya, gyerekkorában nemi erőszak áldozata volt, és ennek emlékétől nem tudott szabadulni. Kétségbeesett lelki állapotában 1991. január 8-án öngyilkosságot követett el, remélve, hogy ily módon megszabadul a szenvedéstől és a kínzó üresség érzésétől. De a klinikai halál nem juttatta őt a fénybe, ahogy sok halálközeli tapasztalat esetében láttuk. Helyette a sötétség birodalmában találta magát. A pokol, amelyet megtapasztalt, személyes volt. Sokkal borzalmasabb, mint a népies tüzes kénköves elképzelés. Az ő pokla rettenetes víziók világa volt, és egy nagyon mély magány. Csodálatos módon az orvosok visszahozták az életbe. Azóta hisz benne, hogy egy szent akarat tárgya és Isten igaz gyermeke.

Angie naplója, mikor visszatért az életbe:

»Úton voltam egy másik szférába. Zúgást hallottam, miközben lelkem elvált a testemtől. Egyre hangosodott, amint a halál vibrációja egyre mélyebbre húzott. Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy egy nagy képernyőszerűség van előttem. Egy háromdimenziós élet-moziba csöppentem, amely időrendben játszotta le az életemet. Minden nézőpontból megtapasztalhattam és megérthettem az életemet. Pontosan tudtam minden velem kapcsolatba kerülő személyről, hogy miként érzett. Különösen alaposan, életszerű részletekkel mutatták meg, hogy valójában milyen volt a gyerekkorom. A képek gyorsan peregtek, de mégis könnyen tudtam követni. Mindegyik egy egész emléket vagy életem egy darabját idézte meg. Szóval erre gondolnak az emberek, amikor azt mondják, hogy az életük lepergett a szemük előtt.

Minél jobban közeledtem a film végéhez, annál gyorsabban peregtek a képek. Hihetetlen volt! Igen rövid idő alatt megtapasztaltam 27 évet, a születésemtől egészen addig a pillanatig, amikor ott találtam magam a heverőn haldokolva, és távoztam a meleg alagútba. Akkor életem gyorsan mozgó képei keresztülrohantak rajtam és a film hirtelen megállt.

(A írás folytatása az újság 10. oldalától olvasható.)

Junclausen: A misztika kalandornője: Jeanne Marie Guyon (III/2. rész)

Édesapja 1672. június 1-én meghal, négy nappal később pedig Marie-Anna nevű leánya. Ez év július 22-én Genevieve Granger bencés nővér lelki vezetése alá kerül, aki már évek óta (1668) barátnője volt. Misztikus kapcsolatba kerül a gyermek Jézussal, akinek a tisztelete az ő belső útját alapvetően meghatározta. 1674-ben megszületik negyedik gyermeke. A következő évben egy a belső lelki vizsgálódásnak és misztikus érlelődésnek az időszaka kezdődött el, ami egészen hét esztendőn keresztül tartott. 1676. március 21-én megszülte ötödik és egyben utolsó gyermekét. Ugyanennek az évnek július 21-én, három hetes súlyos betegség után meghalt a férje.

A huszonnyolc éves özvegynek legfontosabb célja életének teljes újraformálása volt. (Nagy példaképe, Chantal Szent Franciska huszonkilenc évesen megözvegyült, miután négy gyermeket szült. Harminckét évesen találkozik Szalézi Szent Ferenccel, akit lelki vezetőjéül választ.) Jeanne-Marie Guyon 1679-ben ismét találkozik La Combe atyával, aki Bertots 1681-ben bekövetkezett halála után – Jeanne-Marie ekkor harminchárom éves – lelki vezetője lesz. Időközben 1680. július 22-én egy mélyreható megtapasztalásban részesül, amiről ő maga a következőképpen számol be:

„Úgy tűnt, lelkem olyanná vált, mint az új Jeruzsálem, amiről János jelenéseiben azt olvashatjuk, hogy sem gyász, sem fájdalom, sem jajgatás nem lesz többé benne (21,4). Olyan szenvtelenséget éreztem magamban, hogy számomra minden teljesen egyforma volt. Isten akaratával és tetszésével való egyesülés olyan nagy volt, hogy bennem semmi vágy vagy vonzalom bármi más után nem volt. Lelkemben elfoglalta a helyet egy másik akarat (nem az enyém), egy teljesen isteni akarat, amelyik lelkemnek olyan természetes volt, annyira sajátjának érezte, hogy végtelenül szabadnak érezte magát ebben az akaratban. Jobban, mint amikor valaha saját akaratában volt. Ó, egyesülés az egységben, amit Jézus az emberek számára Istentől kiimádkozott (Jn 17,23), milyen erős vagy te egy olyan lélekben, amelyik ilyen módon Istenben elveszíti magát! A lélek Istenben elrejtve marad ennek a Jézus Krisztussal való isteni egységnek a beteljesülése után. Ó boldog megfeledkezés önmagunkról! Igen, annál boldogabb, mert ez nem csupán egy átmeneti állapot, mint az elragadtatás, amelyik inkább csak egy feloldódás, mint önmagunk elveszítése, mert a lélek rögtön utána ismét megtalálja önmagát, hanem egy maradandó és tartós önmagunk elveszítése egy végtelen tengerben.”

(Az írás folytatása az újság 12. oldalától olvasható.)

Várdainé Kiss Krisztina: Jézus megtalálta az elveszett bárányt (Tanúságtétel)

Gyermekkoromban teljesen ateista nevelést kaptam. Ez azt jelentette, hogy még egy műemlék jellegű templomot sem nézhettem meg soha belülről, mert édesapám rendőr volt és párttag, és minden egyes ilyen cselekedettel az állásával játszott volna. Ő mindig ezt mondta nekünk. 12 éves voltam, amikor Pécsről kiköltöztünk egy faluba, Szilvásra, ahol minden vasárnap elmentek a gyerekek hittanra. Ezek az alkalmak mindig olyanok voltak, hogy én valahogy magamra maradtam. S akkor egyszer bementem velük együtt a templomba a hittan­órára.

Megkérdezte a pap, hogy el tudom-e mondani a tízparancsolatot, én meg visszakérdeztem, hogy „az mi?” Erre kaptam egy nagy pofont. Persze negatív érzések keltek bennem egyből a hit meg minden templommal kapcsolatos dolog iránt. Viszont aznap este apámnak a pap elmondta, hogy én olyan rossz vagyok, hogy még a tízparancsolatot sem tudom, hogy ilyen buta gyereket nem látott még soha. Apám utána otthon a rendőrségi szíjával jól elvert, amiért be mertem menni a templomba, mert az ő állásával játszom. Akkor megfogadtam, hogy leszek én még felnőtt és akkor meg fogok keresztelkedni, hiába mond nekem akármit, ez így lesz.

Amikor 18 évesen nagykorú lettem, január volt, középiskolásként érettségi előtt álltam, de mivel apám már nem szólhatott bele, hogy mit csinálok, elmentem a plébánoshoz, majd megkeresztelkedtem, első áldozó lettem és meg is bérmálkoztam. Az életmódom nem változott meg, de ezt az alapot már megkaptam, és megkaptam a szentségeket, amik kísérték utána az életemet annak ellenére, hogy én ezt nem is tudtam.

Majdnem 19 évesen, az érettségi után férjhez mentem. Született két gyerekem. A házasságunk úgy kezdődött, hogy akkor még szocialista rendszer volt és nem engedték meg a férjemnek – ő akkor katona volt, az első férjem –, hogy templomban esküdjünk, pedig nekem minden vágyam az volt. Ezért is volt az bennem, hogy amikor 18 évesen kiharcoltam, hogy meg lettem keresztelve, akkor ezt is ki fogom harcolni, hogy fehér ruhában templomban esküdjek. Hát ez nem sikerült, és én rosszul éltem meg ezeket a dolgokat. Már az első gyerek után elkezdett romlani a házasságunk, de bevállaltam még egy második gyereket is, hogy hátha az rendbe hozza a dolgokat. Nem így történt.

(A tanúságtétel folytatása az újság 14. oldalától olvasható.)

Paul de Jaegher, S.J.: Megszentelő kegyelem és meghitt, benső barátság isteni Személyekkel

Az utóbbi években a megszentelő kegyelemről és Istennek a lélekben való jelenlétéről szóló csodálatos tanítás újból napfényre került a feledés homályából. Különösen ott, ahol az egészséges misztikának vágya és íze él a szívekben, megértették, hogy e tanításnak vissza kell adni azt az előkelő helyet, melyet a nemzetek Apostola jelölt ki számára. Figyelemreméltó tanulmányok jelennek meg róla és a vallási folyóiratok is szívesen foglalkoznak vele. Jeles művek igyekeznek népszerűsíteni. Ezen örvendetes jelenség mellett is be kell azonban vallanunk, hogy a gyakorlatban még kevés történt.

A kegyelemről szóló tanítást túlságosan elvontnak tartják, amit nagyon nehéz felfoghatóvá tenni. Hány lelki pásztor és lelki vezető kimerített már minden tanítási anyagot anélkül, hogy bele mert volna fogni a megszentelő kegyelem fejtegetésébe. Hány pap és szerzetes van, aki ezekről az igazságokról csupán teológiai tanulmányai folyamán hallott beszélni – szárazon, elvont módon. Élettelen, holt tudás számukra, melyet nem éltek át, nem váltottak valósággá.

Érthetetlen dolog. A hitnek egyik alaptételét mellőzik. A hívők nagy többségének nincs tudomásuk arról, ami voltaképpen a keresztény hitélet alapja. Csak azt fogják föl a hitéletben, ami benne külsőleges, anyagi és szinte tapintható valóság, de a lelke, a benső titokzatos lényege rejtve van előttük. A keresztségben a megszentelő kegyelem által nyert isteni örökbefogadás, a titokzatos részesedés az isteni természetben, a Krisztusba való beoltódás (incorporatio), a hívők misztikus papi hivatása, főleg Isten valóságos jelenléte a lélekben – mind megannyi nemesi előjog, amelyre méltán büszkék lehetnének, s amelyről még csak tudomásuk sincs. Istent hordják magukban és nem is sejtik. Ennek a kiváló szentpáli tanításnak a maga csodálatos egésze teljesen ismeretlen. Mennyire sajnálatos, hogy az isteni szeretet nagy ajándékát olyan kevésre értékelik, vagy nem is tudnak róla!

 

(Az írás folytatása az újság 17. oldalától olvasható.)