Hitvédelem

 

Gyógyító-szabadító szolgálatban használható hazugságlista, melyet Lozano állított össze.

Csak a gyógyító-szabadító szolgálatban használható!

A következő lista olyan hazugságokat sorol fel, amelyekkel gyakran találkozhatunk a szabadító szolgálatban. Minden ember története teljesen egyedi, és ugyanez vonatkozik a hazugságokra is, amelyeket egy ember igaznak vél. Mégis hasznos ezt a felsorolást átgondolni, mert segítségével jobban fel tudjuk majd ismerni a hazugságokat, amelyek elhangozhatnak a szolgálat során.

Ne feledjük, hogy a hazugságokkal úgy számolhatunk le, hogy ellene mondunk vagy magának a hazugságnak, vagy a mögötte rejtőző gonosz szellemnek. Például ha valaki saját magáról azt mondja, hogy “nekem soha semmi sem sikerül,” akkor mondjon ellene a kudarc vagy a reménytelenség szellemének. Ha valaki azt hiszi magáról, hogy “nem vagyok jó szülő,” akkor mondjon ellene az önvádnak, az önelutasításnak, vagy az önkritikának, stb. Azzal a hazugsággal, hogy “én senkinek sem kellek,” leginkább úgy tud elbánni, ha ellene mond az önsajnálatnak. Segítsünk az illetőnek megnevezni a kijelentései mögött rejtőző szellemeket, mert akkor a hozzájuk kapcsolódó szellemekre is fény derülhet, amelyek őt zaklatják. Másrészt nagyobb hatást érhet el, ha egyszerűen csak magának a hazugságnak mond ellent, különösen abban az esetben, ha a szavai pontosan kifejezik a megkötözöttségét. Legjobb, ha ebben a Szentlélek vezetésére bízzuk magunkat, és arra figyelünk, mi van az ember szívében.

Hazugságlista

1. Soha nem ott vagyok, ahol kellene – Nem kellene itt lennem – Meg kellett volna halnom – Nem tartozom sehová – Mindig rossz helyen vagyok
2. Soha nem lesz belőlem semmi – Nekem soha semmi nem sikerül – Csődtömeg vagyok – Jelentéktelen vagyok –
3. Én nem számítok
4. Mindent egyedül kell csinálnom – Senki nem segít nekem
5. Senkit nem izgat, hogy élek vagy halok
6. Jól kell csinálnom – Tökéletesnek kell lennem – A legjobbnak kell lennem – Nem hibázhatok (mert akkor valami szörnyűség történik)
7. Az anyám/apám/testvérem/házastársam halála az én hibám volt – Miattam lett beteg/halt meg
8. Úgysem számít, mit mondok – Láthatatlan vagyok, engem senki nem vesz észre
9. Mindig minden az én hibám
10. Valami nincs rendben velem
11. Csúnya vagyok
12. Értéktelen vagyok / Méltatlan vagyok / Nem vagyok rá méltó
13. Rossz anya vagyok
14. Senki vagyok – Én nem számítok – Tévedésből jöttem a világra – Nem érek semmit - Nem érdemlek semmit
15. Isten úgysem fog / tud rajtam segíteni – Isten nem akar nekem segíteni – Isten nem törődik velem
16. Istennek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy velem mi van
17. Isten mindenkit szeret, megáld, csak engem nem / mindenkihez irgalmas, csak velem nem
18. Isten ellenem fordult – Isten meg akar engem büntetni / megvert engem – Isten most bosszút áll rajtam 
19. Isten nem tehet semmit – Elrontottam / keresztülhúztam Isten tervét, amit az életemmel tervezett
20. Valaki/ Mindenki ellenem van
21. Átok ül az életemen – Az életem meg van átkozva – Elrontottam az életemet – Mindig valami rossz történik velem – Ez az én sorsom
22. Áldozat vagyok – Úgysem tudok semmit jól csinálni – Teljesen életképtelen vagyok
23. Isten nem tud nekem megbocsátani
24. Kézben tartom a dolgokat – Én meg tudom változtatni azokat, akiket szeretek
25. Mit számít, hogy én mit szeretnék!
26. Haszontalan vagyok – Lusta vagyok – Semmire sem vagyok jó – Szemét vagyok
27. Nem vagyok normális
28. Nem tudok nemet mondani – Mindenki azt csinál velem, amit akar, és én nem tudok nemet mondani
29. Büntetést érdemlek
30. Velem soha semmi jó nem történik / nem fog történni
31. Úgysem tehetek semmit – Nem tudok visszaütni – Túl gyenge vagyok –
32. Reménytelen – Úgysem tudok megváltozni – Én már csak ilyen vagyok, ez van
33. Ha kimutatom, mit érzek, az gyengeség
34. Ha tudnák, milyen vagyok valójában, senki sem szeretne
35. Ha azt mondom/teszem, amit kell, majd mindenki boldog lesz
36. Isten tévedésből teremtett engem férfinak/nőnek
37. Az én hibám, hogy ő haragszik
38. Az én hibám, hogy apám/ anyám/ testvérem/ házastársam bántalmazott engem
39. Ki kell érdemelnem Isten szeretetét
40. Isten magamra hagyott engem – Istennek nem kellek – Isten nem védelmez meg engem – Isten elhagyott engem
41. Soha semmi nem elég jó
42. Megérdemlem, hogy bántsanak
43. Az ellenség /a sátán erősebb, mint Isten
44. Isten akarta, hogy ez történjen velem
45. Soha nem fognak hinni nekem
46. Hülye vagyok – Rossz vagyok – Romlott vagyok – Szégyen, hogy milyen vagyok – Beteg vagyok – Undorító vagyok
47. Meg kellett volna állítanom őket – Megérdemeltem – Tennem kellett volna valamit, hogy abbahagyják
48. Úgyis nemsokára megint megtörténik ugyanaz
49. Ha közel engedem őt magamhoz, engem is bántani fog
50. Rajtam még Isten sem tud segíteni
51. Isten soha nem akarhatott engem, hiszen ez történt velem
52. Kolonc vagyok – Terhére vagyok mindenkinek
53. Nem kellek senkinek – Nem vagyok fontos senkinek
54. Isten soha nem tudna engem szeretni
55. Úgysem leszek jobban soha többé
56. Semmi okom rá, hogy éljek – Értelmetlen ez életem
57. A mennyország nem nekem való

A félelem igen jelentős behatolási pont; férfiak és nők egyaránt félhetnek bármitől, beleértve azokat a dolgokat is, amelyek a fenti listában szerepelnek. Vezessük az illetőt, hogy mondjon ellen a hazugságoknak, a fogadalmaknak, a bálványoknak, és a szellemeknek, melyek beléptek rajtuk keresztül

Ne feledjük, az ellene mondás mindig Jézus nevében történik. 

 

Hitünk védelmében fontos, hogy pontos különbséget tudjunk tenni a katolikus és protestáns tanítás között.

1. Oltáriszentség (Jézus maradandó jelenléte az Eucharisztiában) tagadása.

2. Szentségek elvetése. (Csupán a keresztséget őrizték meg, és a konfirmációt.)

3. A Szűzanya és a szentek tiszteletének elutasítása.

4. Szűzanya és szentek közbenjárásának tagadása.

5. A Szűzanya szüzességének tagadása.

6. A pápaság, mint Krisztus-rendelte hivatal és kormányzó hatalom tagadása. A pápának, mint legfőbb tanítónak elutasítása.

7. A Szent-hagyomány (tradíció) elutasítása.

8. A tisztítótűz tagadása, - emiatt fölöslegesnek tartják a szenvedő lelkekért mondott közbenjáró imát.

9. A szentgyónás, mint bűnbánat szentségének elutasítása, (náluk nincs gyónás).

10. A pap lelki hatalma (Eucharisztia és feloldozás) tagadása, Luther szerint mindenki pap.

11. A püspökszentelés, mint az apostoli folytonosság elutasítása.

12. A vasárnap szentmisével való megszentelését elutasítják. (Nem kötelező náluk a vasárnapi istentisztelet.)

13. Szentírásukból hiányzik: Judit, Tóbiás, Bárúk könyve, Bölcsesség könyve, Jézus Sirák fiának könyve, Makkabeusok 1,2 Dániel 13-14 fejezete.

14. A búcsúk tagadása.

15. A jócselekedeteket, és érdemszerzést nem tartják fontosnak.

16. Imaéletük, istentiszteletük csak a zsoltárokra és a spontán imára épül (zsolozsma, rózsafüzér, litániák nincsenek náluk).

17. Az aszkézis elutasítása. (önmegtagadás, erények, önnevelés, jócselekedetek,  stb.)

18. A misztika tagadása, és megvetése. (A misztikus jelenségeket az ördögtől valónak mondják.)

19. A szabad akarat tagadása.

20. Az engesztelő-ima elutasítása.

 

I. Eltorzult emberkép:

1.     Ha a majomtól származunk, akkor nincs mit tisztelni az emberben, lehet manipulálni, kihasználni, tönkretenni, akár kivégezni (Nem véletlen, hogy a legnagyobb diktátorok evolúció-pártiak voltak, Sztálin, Mao, Pol-Pot stb)

2.     Nincs abszolút jó és rossz, hanem csak társadalmi megegyezés,

3.     Nincs számonkérés a halál után,

4.     Nincs lelkiismeret

5.     Nincs örök élet,

6.     Nincs cél,

7.     Nincs semminek se értelme, csupán az önzés, és a haszon…

8.     Nincs értelme a szeretetnek, önfegyelemnek, önmegtagadásnak.

9.     Nincs értelme a szenvedésnek.

10.  Nincs értelme a munkának és az emberi fáradozásnak.

11.  Nincs halhatatlan lélek, csak állati ösztön

12.  Nincs szabad akarat, csak a szenvedélyek rabszolgasága.

13.  Nincs bűn, ami ellen küzdeni kellene, hiszen az állatok nem követhetnek el bűnt, csak a szabad akaratú emberek.

14.  Nincs emberi méltóság, amit tisztelni kellene, hiszen egyformán állatok vagyunk.

15.  Nincs megváltás

16.  Nincs lehetőség a bűnből való szabadulásra

II. Káros társadalmi következmények:

1. Ha az erősebb marad fenn, akkor le kell győzni a gyengébbet: ebben gyökerezik az abortusz, az eugenika, és az eutanázia, és a gyengék eltiprása.
2. Nem kell törődni az öregekkel, fogyatékosokkal, hátrányos helyzetűekkel.
3. Nincs egyetemes értékrend, ami szerint élni lehetne

III. Eltorzult istenkép:

1. Ha az anyagból származunk, akkor az anyag lett az ember istene.
2. Nincs kinek hálát adni az élet szépségeiért,
3. Nincs visszatartó erő a gonoszság ellen, mindenki ölhet, rabolhat, másokat tönkretehet, mert Isten úgyse kéri számon.
4. Nincs örök élet, nincs mennyország, és pokol.
5. Nincs gondviselő Atya, aki törődik gyermekeivel,
6. Aki azt gondolja, hogy a teremtés és az evolúció összekapcsolható, (teista evolúció) az eltorzítja Isten képét. Úgy állítja be Istent, mint egy embert, aki az erdő szélén figyeli a majmokat, vajon mikor esik le az egyik a fáról, mikor éri el azt a fejlettségi fokot, hogy beleültethesse a halhatatlan lelket. Ez abszurdum egy hívő ember számára. A mindenható Istent, aki akaratának egyetlen villanásával világokat tud teremteni, vagy ha akarná az emberek százféle faját megalkotni, úgy beállítani, mint egy tehetetlen embert, aki kénytelen „foltozgatni” művét. – ez hit ellenes.

Sajnos katolikus hittankönyveink is ezt a képet állítják a tanuló ifjúság elé. – Pedig az igazság az, hogy a Bibliának igaza van. Az embert Isten teremtette.

Mi a szenvedés értelme és célja?

Miért kell szenvedni?

Egy német pap - arra a kérdésre, hogy hol volt Isten, amikor a haláltáborokban szenvedtek és meghaltak az emberek – azt felelte, hogy ott volt Jézus közöttük keresztre feszítve és velük együtt szenvedett és haldoklott…- azt hiszem ez a legbölcsebb válasz, amihez nem kell magyarázat. Az ártatlanok szenvedésére az egyetlen válasz Krisztus keresztje. Amióta Urunk Jézus elszenvedte a megostorozást és a kereszthalál rettenetes fájdalmát, azóta minden szenvedésnek van értelme és célja. Mert minden szenvedő egyesítheti szenvedését az Ő szenvedésével. Pál apostol egyenesen azt írta, hogy testemben kiegészítem Krisztus szenvedését az Egyház javára. (Kol 1,24) Mit kell kiegészíteni? Szívünk keménységét kell feltörni a szenvedésnek, hogy behatoljon a megváltás kegyelme. Szent Goretti Mária (+1902) gyilkosának (Alessandro 1928) 30 év börtön szenvedése kellett, hogy kőkemény szíve feltörjön és befogadja a megváltás kegyelmét, és megtérjen. A szentek örömmel fogadták a kereszteket, azt mondták „Üdvözlégy szent kereszt egyetlen reményem.” (Szent Teréz, Benedikta) Pió atya hasonlóképpen nyilatkozott, hogy a szenvedés által tudunk igazán egyesülni Urunkkal Jézussal. A hitetlen ember ezt nem érti, mert nem is értheti. A hívő ember pedig elfogadja és megszenteli imádsággal. Amikor egy félresikerült operáció miatt egy évig betegeskedtem, akkor ismertem fel, hogy a szenvedés egy iskola, amely a legfontosabb igazságokat tanítja meg. A felesleges dolgoktól megszabadul az ember a kereszt alatt, és az igazán lényegesre tud figyelni. Ezért mondta Pió atya,hogy akinek nincs keresztje, az sürgősen vegyen egyet drága pénzen, hogy megőrizze szívét a romlástól.

Ha tovább kérdezünk, hogy miért kell szenvedni, azért:

1. hogy növekedjünk az alázatban, mert a kevély ember nem jut be a mennyországba,
2. hogy növekedjünk a másokkal való együttérzésben,
3. hogy engeszteljünk bűneink miatt,
4. hogy Jézussal együttműködjünk a világ megváltásában,
5. hogy szeretetből elhordozzuk mások bűneinek keresztjét,
6. hogy megerősödjünk az Isten melletti hűségben,
7. hogy megtapasztaljuk Jézus szeretetét, aki velünk van a szenvedésben,
8. hogy a szenvedés próbatétele által megerősödjön bennünk a lélek.
9. hogy bűneink büntetését alázattal elfogadjuk,
10. hogy lelkileg érettebbek legyünk. (K.I.) 

 

Egyházi nyilatkozatok és értékelés a „nagy figyelmeztetésről” szóló üzenetekről

A 2010 novemberében indult írországi üzeneteket a Szepesi Egyházmegye megyéspüspöke hivatalos nyilatkozatban, a melbourne-i érsek pedig a papságnak írt körlevélben ítélte el. Dr. Mark Miravalle neves mariológus, teológiaprofesszor a Hittani Kongregáció irányelvei alapján értékeli az „Isteni Irgalom(ról nevezett) Mária” által terjesztett szövegeket.

A 2010 novemberében indult írországi üzeneteket 2012 decemberében Štefan Sečka, a Szepesi Egyházmegye megyéspüspöke hivatalos nyilatkozatban, néhány hete pedig Denis J. Hart melbourne-i érsek a papságnak írt körlevélben ítélte el. Dr. Mark Miravalle neves mariológus, a Steubenville-i Ferences Egyetem teológiaprofesszora számos alkalommal dolgozott egyházi hatóság által felállított, nemzetközi teológiai vizsgálóbizottságok tagjaként. Az alábbiakban a Hittani Kongregáció által 1974-ben megfogalmazott irányelvek alapján, a hivatalos egyházi vizsgálatok módszerét követve értékeli az „Isteni Irgalom(ról nevezett) Mária” által terjesztett üzeneteket:

A neves francia mariológus, Fr. René Laurentin szerint a magánkinyilatkoztatások egyházi elbírálásának normái a következő három alapkérdésre vezethetők vissza:

• Megegyezik-e az állítólagos üzenet tartalma a Katolikus Egyház hivatalos hitbeli és erkölcsi tanításával?

• A kísérő jelenségek (extázis, az üzenetközlés módja stb.) beleillenek-e az Egyház misztikus hagyományába?

• Megvannak-e az állítólagos üzenetnek azok a lelki gyümölcsei, amelyek minden hiteles természetfeletti megnyilatkozást kísérnek, Jézus szavai szerint: „Gyümölcséről lehet a fát felismerni” (Mt 12,33): megtérés, lelki béke, lelki öröm, új vagy megújult hit, remény, szeretet; nagyobb hűség az Egyházhoz, teljesebb egység az Egyházzal?

Sajnálatos módon – írja Miravalle – az „Isteni Irgalom(ról nevezett) Mária” üzenetei számos súlyos teológiai, történelmi és tárgyi tévedést tartalmaznak, amelyek ellentmondanak a Katolikus Egyház tanításának, a hiteles katolikus magánkinyilatkoztatás misztikus hagyományának, sőt saját jövendöléseinek is, és nem hozzák az igazi égi üzenetekkel járó béke, szeretet, öröm lelki gyümölcseit. Csupán néhány példa:

1. Azt állítja, hogy XVI. Benedek volt „az utolsó igaz pápa a Földön”, és „a következő pápa” a „hamis próféta” lesz. (2012. április 12.)

E kijelentés, hogy érvényes konklávé „antipápát” emelhet trónra, a katolikus tanításnak nyíltan ellentmondó, eretnek állítás. Az is következik belőle, hogy Ferenc pápa csaló, „hamis próféta”. Mindez a katolikus zsinatok (Lumen Gentium 25), a katekizmus és a kánonjog törvényes pápaválasztásra vonatkozó szakaszainak elítélendő elutasítása. Emellett rendkívül veszélyes téveszme, mert egyes katolikusokat az Egyháztól való elszakadásra késztethet, ami nem más, mint „a pápának való alárendeltség vagy a neki alárendelt egyháztagokkal való közösség megtagadása” (CIC 751. kánon). A katolikus hívő, amennyiben így dönt, „önmagától beálló kiközösítésbe esik”, és nem járulhat szentségekhez (vö. CIC 1364.1). Az üzenet egyébként nemcsak Ferenc pápaságát kérdőjelezi meg, hanem XVI. Benedeket sem tartja tiszteletben, aki önkéntes lemondása (nem pedig az üzenetekben előrevetített „elűzetése”) napján, 2013. február 28-án, majd március 23-án ismételten feltétlen engedelmességet fogadott Ferenc pápának.

2. Az állítólagos próféciákban számos helyen megjelenik a millenarizmusnak nevezett eretnekség egyik formája. A millenarizmus szerint Jézus ténylegesen ezer évig uralkodni fog a Földön (2012. április 9-i üzenet).

Ez idő alatt nem lesz pápa, hanem lelki pápaság valósul meg, melyben Szent Péter kormányozza az Egyházat a mennyből valamiféle „földi paradicsom” körülményei között (vö. 89., 124., 141.; 88., 109., 111., 251., 258. sz. üzenetek). A Katolikus Egyház elutasítja a jézusi uralom alatt álló ezeréves földi mennyország elképzelését (KEK 676). A látható pápa nélküli évezred gondolata ellenkezik Jézus péteri ígéretével (Mt. 16,15–20), emellett sehol sem igazolja a kinyilatkoztatás.

3. Az egyházi értékelés elutasítása

Az állítólagos prófécia tagadja, hogy szükség volna az üzenetek hitelességének egyházi vizsgálatára és megítélésére. „Nem fontos, hogy az Egyház jóváhagyja-e ezeket az üzeneteket, mert az idő nem az ő oldalukon van” (2011. július 9-i üzenet). Ezzel szemben a hiteles katolikus magánkinyilatkoztatás mindig az illetékes egyházi hatósághoz irányítja a látnokot, még akkor is, amikor az égiek tudták, hogy nem fogják azonnal elismerni (mint pl. Guadalupei Szent Juan Diego vagy Lourdes-i Szent Bernadette esetében).

4. Az állítólagos látnok, miközben az interneten és könyv formában nemzetközileg terjeszt állítólagos égi üzeneteket, nem azonosítja magát és nem jelentkezik az illetékes egyházi hatóságnál.

Az állítólagos látnok a dublini régióban él, így a Dublini Főegyházmegyénél kellett volna egyházi teológiai, pszichológiai és tudományos vizsgálatra jelentkeznie. Ennek elutasítása kizárja a második kritérium a hiteles természetfeletti közléseket jellemzően kísérő jelenségek) figyelembevételének lehetőségét. Jézus a világ Világossága, aki a világosságra hívja szolgáit; ellensége viszont a sötétségben működik.

5. Teológiai tévedések 

Az üzenetekben számos zavaros megfogalmazás található. Egyetlen példa: ellentmond a klasszikus szentháromságtani megfogalmazásnak, hogy a mennyei Atya „Jézus nevében” jön, nem pedig a saját nevében, vagy fordítva, Jézus az Atya nevében. A zavarosságot igazoló állítások, pl. „a szeretet összezavar” (45. üzenet, 2011. február 6.) szintén ellenkeznek a hiteles prófécia jellegével. Jézus nagyon egyszerűen és világosan beszél; a Sátán zavart kelt.

6. Nem következett be a 2011-re ígért „nagy figyelmeztetés”.

A 2011. május 31-i üzenet felszólítja az embereket, hogy készüljenek a „figyelmeztetésre” (Istentől eredő „lelkiismereti megvilágosodás”, amelyről egyébként más Szűzanya-üzenetek is szólnak), melyre „néhány hónapon belül” sor kerül. Ez azóta sem következett be.

7. Hiányoznak az igazi keresztény gyümölcsök, a lelki béke, az öröm, a remény, a szeretet; helyettük félelem, szorongás, erőteljes negatív szemlélet jellemző.

A mennyei Atya és Jézus állítólagos üzenetei, melyek fő témái az isteni megtorlás, a harag, az igazságtétel, a katasztrófák, tele vannak a bosszúállás és az ítélet rettegést keltő kifejezéseivel (Pl. aki Isten ellen fordul, megvakul, kivágják a nyelvét, levágják a lábát – 2013. május 4.) Olykor a hiteles magánkinyilatkoztatások (pl. az Isteni Irgalmasság üzenetei vagy a fatimai üzenetek) is tartalmaznak erős kifejezéseket a megtisztulás feltételesen bekövetkező, nehéz időszakáról, ám a szövegek hangnemét összességében béke, szeretet, biztatás, sőt öröm jellemzi. A nagy figyelmeztetésről szóló üzenetekből mindez hiányzik, és ez sok esetben az üzenetek terjesztőiről is elmondható.

Mi lehet az oka annak, hogy mégis sok jó szándékú, mélyen hívő katolikus hitelt ad az üzeneteknek?

Az, hogy sok igaz elemet is tartalmaznak: a gazdaság, a társadalom, a hit és az erkölcs globális válsága, háborús konfliktusok, természeti katasztrófák, nukleáris fenyegetés Észak-Koreában, Iránban, Pakisztánban stb. Mindezekben „az idők jeleit” látni indokolt és elfogadható; azonban teológiai tévedésekkel és egyházellenes engedetlenséggel átitatott, állítólagos üzenetekben hinni súlyos és veszélyes tévedés. Egészen más dolog észrevenni a világban a megtérésre sürgető jeleket, és hűségesen válaszolni Jézus és a Szűzanya hiteles kortárs felhívásaira – és más hamis üzeneteket elfogadni, amelyek a hiteles üzeneteket kihasználva Ferenc pápával szembeni engedetlenségre, a katolikus dogma és a hiteles misztikus hagyomány elutasítására uszítanak és rettegésből fakadó cselekvésre ösztönöznek.

Miért veszélyesek ezek az üzenetek?

A legnagyobb veszély, hogy rájuk hivatkozva egyes katolikusok fontosabbnak tarthatnak egy hamis magánkinyilatkoztatást, mint a pápa Istentől kapott tekintélyét. Különös, hogy a prófécia egyházszakadást jövendöl, ami akár önbeteljesítő jóslattá is válhat. Sátáni cél és stratégia, aminek megvalósulásához részben éppen az vezethet, ha az emberek az „Isteni Irgalom(ról nevezett) Máriáéhoz” hasonló, veszélyes és megosztó próféciákat kezdenek követni.

Az Egyház és a világ jelenlegi, kihívásokkal teli időszakában reálisan számíthatunk további, igaz elemekkel kevert hamis üzenetekre, melyek sátáni célja, hogy elfordítsanak a hiteles egyházi tekintélytől és tanítástól, valamint korunk hiteles égi üzeneteitől. Ezt csakis Ferenc pápa és az egyházi tekintély iránti engedelmességünk megerősítésével védhetjük ki.

Imádkozzunk a Szentatyáért, szent Katolikus Egyházunkért, az Isteni Irgalmasság és a Szűzanya Szeplőtelen Szíve győzelméért – amelyről hiteles kortárs üzenetek szólnak –, valamint azért, hogy az állítólagos látnok és követői békében megtérjenek és visszatérjenek az Egyház szívébe, egységébe és az iránta való engedelmességbe! – zárja elemzését Mark Miravalle.

Ménesi Krisztina / Magyar Kurír

2013. 05. 24.

A honlapszerkesztő hozzászólása: Két püspök véleménye szerint eretnekség van az ír látnoknő üzeneteiben. (Egyébként az első századok eretnekségeiben mondták a pápát Antikrisztusnak, ezt Luther Márton is megismételte.) Ezért nem szabad olvasni és terjeszteni! - Ettől függetlenül a békéért minden nap imádkoznunk kell. A Távol-Keleten növekszik a háborús készültség. Több kényes ütközőpont van a nemzetek életében. Az atomkatasztrófa sincs kizárva, ha megindulna a háború. A háttérben folyik a verseny a nyersanyag-lelőhelyek birtoklásáért. A jeleket észre kell venni. Legyetek éberek! - mondta az Úr Jézus!

IMA, IMA, IMA és BŰNBÁNAT - ezt mondta a Szűzanya Fatimában, ez kell ma is, ha azt akarjuk, hogy béke legyen!!! (2013. május 30.)

 

---

 

Az egyháztörténelem 2000 éves időszakában a hitvédelemmel kapcsolatban három szakaszt lehet megkülönböztetni.

1. Az első időben a pogányság felfogása (politeizmus, bálványimádás, evilágiság, testiség stb) ellen kellett megvédeni a hitet. Itt főleg az egy Isten-hit, örök élet, a teremtő Isten szellemi és világfölötti lénye, Jézus istensége volt a központban.

2. A második szakaszban - a protestantizmus idejében - főleg a szentségekre, a pápaság-, és az Egyház védelmére tették a hangsúlyt.

3. A modern időkben az ateizmus, materializmus és a liberalizmus támadásai miatt főleg Isten léte, a teremtés, Jézus Istensége, Isten törvényeinek fontossága, a keresztény értékrend, a Biblia sugalmazottsága, a lélek halhatatlansága került a középpontba.

– Ehhez még hozzá lehetne venni a keresztény életvédelmet: abortusz, eugenika, eutanázia problémáját, a liberalizmus, a média manipulációja- és a globalizáció elleni védekezést, továbbá a szekták kérdését – hirdetve a személyiség Krisztusban való felépítésének és a lelki (belső) szabadságnak a  fontosságát, az evangélium erkölcsi eszményének bemutatását. Továbbá a közösség fontosságát.

Végül a kommunizmus, nácizmus, materializmus, marxizmus stb kérdései is fontosak, itt Közi-Horvát József írása (internet) nagyon jó, továbbá XI. Piusz pápa írása a nácizmusról és a pápai dokumentumok a kommunizmusról.

A bevezetőben rá kellene mutatni, hogy a múltban - éppúgy, mint a jelenben – durva hazugságok, rágalmak, a történelmi események torzításai fordultak elő az Egyházzal kapcsolatban, továbbá rá kell mutatni a ”kettős mérce” hamisságára. Ha valaki az igazságot keresi, nehéz felismernie, hogy ki, miért, és miben mondott történelmi hazugságokat a négy ötszáz évvel ezelőtti időkben.

Ki kellene térni a sokat hangoztatott inkvizícióra. Ez sajnos végigkíséri az emberi történelmet, mert pl. Mózes is inkvizíciót hirdetett, amikor halállal büntette a bálványimádókat Kr. e. 1500 évvel. De inkvizíció volt Hitler, Sztálin, Rákosi egyházüldözése is, mert börtönbe záratta, és megölette a hitükhöz ragaszkodó keresztényeket. A középkorban volt állami inkvizíció, és egyházi. Tehát ez a kérdés nagyon összetett. Akik inkvizíció miatt támadják az Egyházat elfelejtik, hogy ma (2013-ban) 53 országban üldözik a keresztényeket. Egy millió keresztényt öltek meg a hite miatt az elmúlt 10 évben. Volt, akit azért zártak börtönbe, és kínoztak meg, mert Bibliát találtak a lakásában.

Ezen kivül kell beszélni a boszorkányüldözésekről, keresztes háborúkról, vallásháborúkról, az Egyház "uralkodásáról" a középkorban, az indiánok erőszakos térítésének problémájáról, amelyeknél meg kell különböztetni a spanyol hódítók kegyetlenkedéseit és a missziós papok áldozatos munkáját. Sok esetben a kettőt egybemossák. - Ezek a kérdések gyakran megfogalmazódnak az Egyház ellenségeinek támadásaiban.
 
„Beszélnünk kell a hit „ellenségeiről”, mert a hitélet egy valóságos háború. Ezt mondja az összes próféta, apostol, mártír, és a mi Urunk is. Ennek ellenére mindig megpróbáljuk elkerülni, hogy ezekről az ellenségekről beszéljünk. Miért? Részben azért, mert félünk, hogy összekeverjük a lelki ellenségeket a materiális ellenségekkel; hogy a bűnöst is meggyűlöljük” (depositum.hu)

Ajánljuk mindehhez: Dr. Kellermayer Miklós irásait, A teremtéssel kapcsolatban pedig Werner Gitt írásait.

 

---

 

Hitvédelmi melléklet 1.

Marana Tha – 2013. március-április

 

„Testvérek: Erősödjetek meg az Úrban, hathatós erejéből. Öltsétek föl Isten fegyverzetét, hogy helyt tudjatok állni az ördög cselvetéseivel szemben. (…) Álljatok ki tehát: derekatokra csatoljátok a tisztesség övét, öltsétek magatokra az igazság páncélját, lábatokra húzzátok a békesség evangéliumának hirdetésére a készség saruját. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, amellyel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek föl az üdvösség sisakját és markoljátok meg a lélek kardját, ami Isten igéje. Esedezzetek szüntelen bensőséges könyörgéssel és imával a Lélekben. Legyetek éberek és állhatatosak az összes szentekért mondott imádságban.” (Ef 6,1-9)

– – – – – – –

A Szentatya a hit évének szentelte ezt az évet. Ebből az alkalomból indítjuk el hitvédelmi mellékletünket, hogy segítséget nyújtsunk olvasóinknak az evangelizációban.

 

Az emberi hitről

Az ember a) érzékeivel, és b) eszével ismer meg valamit és jut el az igazság birtokába.

Amit saját érzékeivel és eszével ismer meg az ember, azt tudja; amit pedig mások érzékei és esze révén ismer meg az ember, azt hiszi.

Hinni eszerint annyi, mint az igazságot mástól, másnak a tekintélye miatt elfogadni.

A tudás is hiten alapszik: Az ember hisz saját érzékeinek, saját eszének. A tudás eszerint közvetlen hit, a hit pedig közvetett tudás; mivel az ember mások érzékeinek és eszének segítségével ismer meg valamit, amit hisz.

A tudás és a hit tehát nem ellentétesek, hanem a megismerésnek két egyértékű útja, eszköze.

A hit a józan ész követelménye, mely ezt mondja nekünk: Ha önmagunk, érzékeink és eszünk segítségével birtokába juthatunk az igazságnak: éppúgy mások is megismerhetik az igazságot, és ezt a szellemi kincsüket velünk is közölhetik, amint mi is közölhetjük másokkal a saját megismerésünk eredményét. A nyelv éppen arra való, hogy – akár élőszóval, akár írásban – közöljük másokkal saját szellemi kincsünket. Ha az ember nem hisz embertársának, akkor egészen haszontalan portéka a nyelv.

 

Az isteni hitről

A vallás alapja az az igazság, hogy: van Isten, aki az embert teremtette. A teremtés tényéből fölbonthatatlan viszony származik Isten és ember között: az uralom és az alárendeltség viszonya, vagy Teremtő és teremtmény. Nincs ember, aki változtathatna ezen a viszonyon.

Az alárendeltség viszonyából következik az ember meghódolása Isten előtt, és pedig az egész ember meghódolása, mivel az ember testestül-lelkestül, minden porcikájával Isten teremtménye. Az emberi léleknek két főtehetsége: az értelem és az akarat. Az értelem meghódolása Isten előtt a hit, az akarat meghódolása Isten előtt az erkölcs révén történik.

A barátság hasonlóságot, megegyezést követel a barátok között. »Idem velle, idem nolle est vera amicitia – ugyanazt akarni s ugyanazt nem akarni –, ez az igazi barátság.« Örök barátság Isten és ember között csak úgy lehetséges, ha az ember Istenről és az isteni dolgokról úgy gondolkodik, mint maga az Isten; ha azt szereti, amit Isten szeret; ha azt nem akarja, amit Isten nem akar. Csak így lesz az ember Istenhez hasonló, Isten szellemének a gyermeke, Isten örök barátságára méltó.

Az emberi értelemnek alkalmazkodása az isteni értelemhez (sacrificium intellectus – az értelem áldozata) a legfőbb szolgálat, mellyel az ember Istenének kedveskedhet. De e meghódolással Isten semmit sem nyer; ellenben az ember végtelenül emelkedik, tökéletesedik az Istenhez való alkalmazkodással. Ha ugyanis már a nagy lángelmék gondolatainak utánagondolása is nemesíti az emberi természetet: hasonlíthatatlanul többet nyer az ember azáltal, ha a hit útján magáévá teszi Isten gondolatait.

Isten szól, és az ember elfogadja Isten szavát. Ez az ember viszonya Istenhez a hitben. Isten azonban nem azért adott észt az embernek, hogy nagy ajándékát – mintegy megbánva kegyességét – visszavegye, avagy megsemmisítse.

Isten olyan formán kívánja az ész meghódolását, hogy e meghódolás az ész természetének megfelelő legyen. Más szóval: Isten ész szerint való, ésszerű meghódolást kíván az embertől, mint ahogyan szent Pál apostol mondja: „A ti szolgálatotok Istennek ésszerű legyen.” (Róm 12,1)

Hogy Istennek higgyünk, előbb tudnunk kell azt, hogy Isten van, és hogy Isten szólt az emberiséghez. Isten léte és a kinyilatkoztatás megtörténte az ésszerű hit előfeltételei (motiva credibilitatis, vel: praeambula fidei). De ha egyszer tudjuk, hogy Isten van és hogy szólt az emberiséghez – eszes természetünk ellen, vagyis oktalanul cselekszünk, ha mégsem fogadjuk el az isteni oktatást. Nem a hit, hanem a hitetlenség vétség a józan ész ellen.

A tudás – miként az előbb láttuk – hiten alapszik, s viszont: a hit tudáson alapszik. Hogy Isten van, ezt nemcsak hisszük, de egyben tudjuk is, és pedig akkora bizonyossággal tudjuk Isten létét, hogy az ellenkezőjét képtelenségnek kell tartanunk. (Lásd: Szent Pál Rómaiakhoz írt levelének 1. és 2. fejezetét!) Hogy Isten szólt az emberiséghez – ez történelmi tény. Akkora bizonyossággal tudjuk ezt, amekkorát csak nyújthat a történelem. (Erkölcsi bizonyosság.)

A megismerés-szülte bizonyosságnak, a dolgok természeténél fogva, több fajtája van. Amiről érzékeinkkel meggyőződünk, azt fizikai bizonyossággal tudjuk. Amit eszünkkel látunk, illetőleg belátunk, s aminek ellenkezője merő lehetetlenség, abszurdum – azt metafizikai, vagy matematikai bizonyossággal tudjuk. Például: »Semmi sem történik ok nélkül.« Vagy: »Kétszer kettő = négy.« A bizonyosságnak ez a két fajtája nyilvánvalóságot, evidenciát szül.

Az erkölcsi világ törvényei, a történelem – morális, erkölcsi bizonyosságot adnak; mást nem is adhatnak. Ez a bizonyosság olyan, hogy az alapos, okos kételkedést kizárja – de nem zárja ki a látszólagos ellentmondást. Isten létét metafizikai bizonyossággal – a kinyilatkoztatás megtörténtét erkölcsi bizonyossággal tudjuk. És az erkölcsi bizonyosság nem valószínűség, hanem igazi bizonyosság. Az életben a legfontosabb dolgokat erkölcsi bizonyosság alapján intézzük el: például a bíróság erkölcsi bizonyosság alapján ítéli életfogytiglanra a gonosztevőt. Az erkölcsi bizonyosság ugyan nem zárja ki az oktalan kételkedést; de okos ember nem járhat el alaptalan föltevések alapján.

Isten létének és a kinyilatkoztatás megtörténtének a tudása ésszerűvé teszi a hitet. De nem ez a tudás képezi a hit indítóokát (ratio fidei). A hit indítóoka az Isten mindentudása és az Ő végtelen szentségéből folyó, föltétlen szavahihetősége; más szóval: azért hiszünk Istennek, mert Ő nem tévedhet, sem senkit meg nem csalhat. Istennek az igazmondása akkora bizonyosságot szül, hogy ennek a bizonyosságnak nincs párja.

 

A hit alapelemei: a) az értelem; b) az akarat; c) az Isten kegyelme.

1. Az értelem dolga: az igazság megismerése. Amint nem láthat a vak: úgy az értelem nélkül szűkölködő teremtmény sem ismerheti meg az Istent. Értelem nélkül nem érthetné meg Isten szavát az ember.

A hitbeli meggyőződésükért milliók és milliók mentek már a legkínosabb halálba. Hol vannak azonban a tudomány vértanúi, kik a tudás-szülte meggyőződésért léptek a vérpadra?

2. Lélektani szempontból az értelem a legfőbb tényezője a hitnek. Ámde az értelem egymagában nem hoz létre hitet, hitbeli meggyőződést. Az értelem mögött áll a mozgató erő: az akarat, amely vagy megegyezik, vagy ellenkezik a hit tartalmával. Ha az akarat iránya megegyezik a hit igazságaival, akkor semmi akadálya sincs a hitnek, a hitbeli meggyőződés létrejöttének. Az akarat egyszerűen ráparancsol az észre: »Higgy! Okos, alapos kifogásod úgysincs: azért hát higgy!« Ha látszólagos nehézségek állnak elő, az akarat azt mondja: »Vesd meg!« Ha komolynak tetsző nehézségek lépnek a hit elé, az akarat ráparancsol az észre: »Járj végére a dolognak! Keress valakit, aki fölvilágosít!«

Ha azonban az akarat iránya ellenkezik a hit tartalmával: bajosan jön létre a hitbeli meggyőződés.

 

Közömbös dolgokban teljesen megnyugtatja az embert az erkölcsi bizonyosság; mert hiszen csak látszólagos okokat lehet ellene fölhozni. De mikor az akarat érdekelve van, a látszólagos kifogás is elégséges arra, hogy az akarat résnek, kibúvónak használja azt. Ebből nyilvánvaló, hogy az akarat hozzájárulása nélkül nem jön létre hitbeli meggyőződés.

 

Arról, hogy meg kell halnunk, olyan tudatunk van, hogy efölött kételkedni igazán esztelenség. És mégis, igen sok emberben nem lesz tevékeny meggyőződéssé ez a tudat; mert úgy élnek, mintha sohasem kellene meghalniuk. – Az orvos nagyon jól tudhatja: mennyire ártalmas az alkohol mértéktelen élvezete. Másoknak talán ajánlja is a tartózkodást az alkoholtól. És mégis lehetséges, hogy nem lesz tevékeny meggyőződéssé lelkében ez a tudat, mert megeshet vele, hogy mértéktelenül élvezi az alkoholt, és mindenféle ürügyet keres és talál, hogy mentegesse cselekvését és legalább önmaga előtt igazolja.

Az akarat befolyása a hitre főleg akkor szembetűnő, mikor nem ugyan észellenes, de az értelem fölött álló igazságokról van szó (hittitkok). Az értelem ilyenkor nem tudja belátni a hit tárgyát, és az akaratnak kell meghódolásra bírnia az értelmet, a kinyilatkoztató Isten tekintélye miatt

3. Az isteni hitnek harmadik tényezője: az isteni kegyelem. Mivel Isten minden ember üdvösségét kívánja, mindenkinek megadja a hitre szükséges kegyelmet. A megkeresztelt ember lelkébe már a keresztség belehelyezte a hit csíráját (fides infusa); s azonkívül még segítő kegyelmét is adja neki Isten a hitre.

 

Ámde az akarat éppúgy ellenkezhet a hitre indító isteni kegyelemmel, amiként szembehelyezkedhet az értelem megismerésével. Az isteni kegyelem megvilágosítja az értelmet, nógatja az akaratot – de sem az egyiket, sem a másikat nem kényszeríti.

A földi élet próbaidő. Minden egyes embernek át kell esnie a nagy próbán: vajon önként meghódol-e Ura – Teremtője előtt? – s e próbával szemben tanúsított magaviselete szerint alakul az ember örök sorsa.

Ámde a próba nem próba, ha nem jár kellő szabadsággal. A meghódolás csak úgy érdemszerző, a meghódolás megtagadása pedig csak úgy büntetésre méltó, ha szabad elhatározással történik. Az értelem nem rendelkezik szabadsággal az igazsággal szemben. Mihelyt az igazság szembeszökő (metafizikai, fizikai, matematikai bizonyosság), az értelem kénytelen elfogadni az igazságot, hacsak önmagát megtagadni nem akarja. Hogy a nap ragyog az égen: ezt kénytelen elismerni minden ép szemű, józaneszű ember. Ezért az ilyfajta elismerés nem is lehet érdemszerző. Érdemről és bűnről csak ott lehet szó, ahol szabad elhatározásnak tér nyílik.

 

Ez a nyitja az isteni hit természetének.

Annyi a világosság az isteni hitben, hogy igazán ésszerű a hit. Másrészt azonban bizonyos homály is van a hitben, amely homály működési teret enged a szabad akaratnak.

Ez a homály onnan van, hogy a kinyilatkoztatás ténye történeti természeténél fogva nem szembeszökő, nem okvetlenül kényszerítő, – hanem erkölcsi bizonyossággal áll az értelem előtt; másrészt meg titkokat is tartalmaz a hit, amelyeket nem tud teljesen fölfogni az emberi értelem.

A hitnek ez a nem kényszerítő természete teszi lehetővé, hogy az alázatos hitbeli meghódolás Isten előtt – érdemszerző erkölcsi cselekedetté lesz. Amint az erkölcs lehetőségéhez hozzátartozik, hogy meglegyen a vétkezés lehetősége: úgy a hit érdemszerző természetéhez is szükséges a kételkedés, a hitetlenkedés lehetősége. Valamint azonban a vétkezés visszaélés a szabadsággal: úgy a hitetlenkedés visszaélés a józan ésszel.

Az újkor egyik hírhedt materialistája (Büchner) kevélyen kérdezi: »Miért nem írta oda a nevét csillagbetűkkel az égboltra a világ teremtője, ha csakugyan létezik?« Jámbor lelkek is azon tűnődnek: miért nem sújtja le villámaival a vallás gonosz ellenségeit az Úr? Úgy járná, hogy Isten, az ő mindenhatóságában, kivétel nélkül mindenkit szembeszökő, kézzelfogható csodákkal meghódolásra kényszerítene.

Ezek a jó lelkek nem gondolják meg, hogy Isten ilyen eljárással kikényszeríthetné ugyan a meghódolást az emberektől, de egyben meg is fosztaná őket az érdemszerzés lehetőségétől. Olyan isteni kinyilatkoztatás, amely teljes evidenciával, minden kételyt kizáró bizonyossággal állana az ember előtt, túllőne a célon. Aki metafizikai, fizikai, vagy matematikai bizonyosságot követel a hittől – félreismeri a hit természetét, rendeltetését. Különben a mindennapi életben nagyon is megelégszünk az erkölcsi bizonyossággal. A tudományban is elfogadott ez a bizonyosság!

Sok tudományágban más nem is lehetséges, mint az erkölcsi bizonyosság. Sőt a tudományban gyakran még a valószínű hipotéziseknek is örülünk. Azért nagyon furcsa éppen ott követelni evidenciát, szembeszökő, magától értetődő világosságot, ahol az, éppen a dolog természeténél fogva, nincs is a helyén.

A látást és teljes belátást a jövő élet számára tartogatja az Isten. Ott megszűnik a hit, mert boldogító látássá lesz – de megszűnik a hitetlenkedés is. Amint a gonosztevő nem kételkedhet, hogy van bíróság és bűntető hóhér, mikor a bíró halálos ítéletet olvas a fejére s a hóhér karon ragadja: a másvilágon sem fog senki többé kételkedni, hogy van fölöttünk igazságos Bíró; ott már hinni fog a gonosz is, miképp „az ördögök hisznek és remegnek” (Jak 2,19).

Ott meglesz majd a „csodajel az égen” (Mt 16,1), melyet egykor a farizeusok követeltek az Úrtól, s amelyet a hitetlen Büchner is emleget.

Azt követelni, hogy Isten már most kényszerítő evidenciával lépjen elénk a világba, nem ésszerű dolog. Ez a világrend fölfordulását jelentené.

Dr. Szuszai Antal professzor

 

Hitvédelmi melléklet 2.

Marana Tha – 2013. május-június

„Testvérek: Erősödjetek meg az Úrban, hathatós erejéből. Öltsétek föl Isten fegyverzetét, hogy helyt tudjatok állni az ördög cselvetéseivel szemben. (…) Álljatok ki tehát: derekatokra csatoljátok a tisztesség övét, öltsétek magatokra az igazság páncélját, lábatokra húzzátok a békesség evangéliumának hirdetésére a készség saruját. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, amellyel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek föl az üdvösség sisakját és markoljátok meg a lélek kardját, ami Isten igéje. Esedezzetek szüntelen bensőséges könyörgéssel és imával a Lélekben. Legyetek éberek és állhatatosak az összes szentekért mondott imádságban.” (Ef 6,1-9)

Bevezetés

A diktatúra idején azt tanították az iskolákban, hogy az Egyház a tudomány ellensége. Sokan el is hitték, sőt még ma is hangoztatják egyesek. Pedig ha belegondolnának abba, hogy az első iskolákat, egyetemeket az Egyház alapította és vezette 2000 éven át, továbbá a tudósokat, művészeket az Egyház támogatta, a latin műveltség főképp a szerzetesek és papok sajátja volt. Amikor még nem volt könyvnyomtatás (1456 Gutenberg), addig a szerzetesek másolták az ókori irodalom és teológia kincseit, fárasztó munkával. Magyarországon 1950-ben 6500 (wikipédia) iskolát államosítottak, Amerikában ma az iskolák 45%-a egyházi, mert ott tanítják meg a becsületre és az értékrendre a fiatalokat. A missziókban mindenütt iskolákat alapított az Egyház. Ma Japánban a leghíresebb egyetemeket jezsuita szerzetesek vezetik. – Amit az egyház és a tudomány viszonyáról helytelen értelmezésben tálalnak, sok esetben kiragadott példák a történelmi környezetből. Például G. Brunó – aki az Egyház támogatásával sajátította el tudományát, hiszen domonkos szerzetes volt, később kálvinista, majd luteránus –, azért került összeütközésbe a korabeli vezetőkkel, mert a Bibliát támadta a természettudomány szempontjából. Abban a társadalomban a Biblia alapvető tekintély volt. Tehát nem a tudománya miatt került börtönbe, hanem – mai szóval – a fennálló társadalom elleni lázadása miatt.

Hit és tudomány

1. Az Úr Jézus semmiféle, szoros értelemben vett tudományt nem tanított, még bölcseleti rendszert sem állított föl, és ezzel megalapozta a tudomány helyesen fölfogott szabadságát.

A pogány politeista (sok istent valló) vallások minden természeti tüneményt más és más istennek vagy istennőnek tulajdonítottak, és ezzel útját állták a tudományos kutatásnak. Ha valaki természetes módon magyarázta a természet tüneményeit, nagyon könnyen az istentelenség gyanújába esett. A kínai nép ősrégi kultúrája azzal szorosan összeforrott vallása miatt merevedett meg úgy, hogy a múlt század elejéig alig haladt valamit. Vagy ahol például az indiánok úgy vélekednek, hogy a bányászattal a hegyek szellemének nyugalmát zavarják, ott nehezen megy a haladás.

2. A keresztény Egyház mindenkor becsülte a tudományt és a műveltséget. A második, harmadik, negyedik, ötödik század egyházatyái koruk egész műveltségének birtokában voltak. A népvándorlás okozta zavarok pusztításától az Egyház mentette meg az ókor műveltségét és adta át az új-kornak. Az egész középkoron át az Egyház őrizte a tudás szent tüzét; a papokon, szerzeteseken kívül más alig művelte a tudományt. Az Egyház papjai, természetesen, elsősorban az üdvösség tudományát művelték; de mihelyt ráértek, egyéb tudományágakkal is foglalkoztak. Kopernikusz például nemcsak csillagász, hanem emellett híres orvos is volt.
II. Szilveszter pápa, B. Rogériusz, Albertusz Magnusz, Kúza bíboros, stb. a természettudományokat is szorgalmasan művelték.

A XIII. század nevezetes tudósa, B. Rogeriusz szerzetes kimondja, hogy a matematika a természettudomány alapja. Ő már ismeri a mikroszkóp és távcső elvét: a lencsék nagyítóerejét; megsejti, hogy a ragályos betegségeket baktériumok okozzák; hasonlóan megfejti a gőz feszítő-erejét, a mechanika vívmányait: »Hajókat lehet építeni, melyek emberek nélkül eveznek; úgy haladnak, mint a legnagyobb folyami- és tengeri-hajók, holott csak egy ember kormányozza őket. Kocsikat lehet építeni, melyek vonóállat nélkül mozognak, és óriási gyorsasággal robognak« (Ep. de secretis operibus artis et naturae). Ez a szegény szerzetes egész vagyont (40 ezer koronát) költ el kísérletezésre, mert tudja, hogy így lehet előbbre vinni a természettudományt. Bakó mondta ki, hogy Ázsiát Spanyolországtól nyugat felé lehet elérni; az ő útmutatása irányította Kolumbuszt, Amerika felfedezőjét. Tőle származik ez a mondás: »A tudás hatalom.«

Nagy Szent Albert (XIII. század) a botanikában több ismerettel bírt, mint bárki más Arisztotelész óta; meteorokat vizsgált, a földrengést tanulmányozta, a halak szaporodását a helyszínén kutatta, a tenger apályát és dagályát a holdra vezette vissza, a kőszenet a növényvilág maradványának tartotta, a tejutat csillagtömegnek gondolta, stb.

Kúza könyvében írja: »De separatíone calendarii«; kimondta, hogy a föld tengelye körül forog, stb. – A természettudományos gondolkodás nem az újkor vívmánya, hanem a sokat támadott középkoré.

3. A XIII. század szerzetesei: Nagy Szent Albert, Aquinói Szent Tamás, Szent Bonaventúra a bölcseletet a virágzás olyan fokára emelték, hogy a modern kor elfogulatlan tudósai is bámulattal néznek e szellemi óriásokra.
Érdekes példát említ a híres Mercier, a löweni neotomisztikus iskola feje (mechelni érsek):

Le Dantec ezt írta: »Ma már senki sem vonja kétségbe azt a hat év előtt megállapított eredményt, hogy ti. az élő szervezet ismertetőjele az asszimiláció.« Erre Mercier ezt mondja: »Nem hat év óta, hanem hat század óta tanítják a keresztény bölcselők az életnek ezt az elméletét (L. Psychologie I. 60.). Ki tudja, hány tudományos igazságot fognak még a tudósok felfedezni, melyeket a megvetett egyházi bölcselet már régóta tanít?!..

4. A pápák voltak azok, kik a középkor híres egyetemeit szervezték, kiváltságokkal ellátták. A reformáció koráig kereken hatvan főiskolát létesítettek. Hazánkban Pécsett 1367-ben V. Orbán, Budán 1389/90-ben IX. Bonifác alapított egyetemet. A budapesti tudományegyetem is egyházi embernek, Pázmánynak a műve. Gregoroviusz szerint: »A népek nevelését célzó minden intézmény eredetileg Rómából indult ki; a püspökségek, kolostorok, missziók, iskolák, könyvtárak – mind ez egy városnak a telepei; mint a paradicsom béli folyamok, amelyek termékenyítőleg özönlöttek a négy világtáj felé: úgy áradt ki Rómából az irodalom, a zene, a mennyiségtan, a nyelvtan, az építő- és festőművészet.« (L. Kolb: Kathol. és protest. 85-86. 1.) Az Egyház mindenkor ápolta a tudományt. Az újkor egy szentje (Szalézi Szent Ferenc) a tudományt nyolcadik szentségnek nevezte. Alig van tudományág, amelynek neves művelői közt papok ne volnának. Nincs tudományos vívmány, melyet az Egyház elvetne. Ezért csak tudatlanság, vagy rosszakarat mondhatja, hogy az Egyház ellensége a tudománynak, a haladásnak.

A Galilei eset nem volt más, mint egy új tudományos hipotézisnek a küzdelme a régi felfogással. Galilei kora szaktudományával is (Tycho de Brahe) szembe találta magát. Hipotézise csak Newton korában lett tudományos tétellé. A legfőbb hibát nem a római Kongregáció, hanem maga Galilei követte el azzal, hogy egyházi ítéletet követelt a hit és erkölcs körén kívül eső tudományos kérdésben, s hipotézisét összeköttetésbe hozta a vallással. Különben is, számos olyan esetről tud a tudomány története, amelyekben valamely új vívmány éppen a saját köreiben talált heves ellentmondásra.

5. Az a tény, hogy az Egyház a tudomány, a haladás barátja, annyira ismert volt, hogy az 1048-diki wesztfáliai békekötés alkalmával az iskolát egyenest »amnexum religionis«-nak, »a vallás függeléké«-nek nevezték. Történeti tény, hogy több mint ezer éven át az Egyház egymagában művelte a tudományt és ápolta a művészetet. És amilyen volt az Egyház a múltban, olyan a jelenben is: a hittudomány készséggel magáévá teszi a természettudományok minden igaz vívmányát.

Tagadhatatlan tény, hogy az Egyház soha, egyetlenegy igaz természettudományi vívmányt sem kárhoztatott, el nem vetett. Már maga ez a tény eleve gyaníttatja, hogy hit és tudomány között nincs ellenmondás. És ha a mélyére tekintünk ennek a kérdésnek, azt találjuk, hogy ilyen ellenmondás nem is lehetséges.

6. Isten ugyanis úgy az anyagi, mint a szellemi világnak alkotója, úgy a természetes, mint a természetfölötti rendnek megalapítója, minden igazságnak ősforrása. Mást tanít a természet nagy könyve, s mást a kinyilatkoztatás által, de sohasem ellenkezőt egymással; mert Isten nem mondhat ellen önmagának.

(Az lehetséges, hogy valamelyik tudós az igazság birodalmának más és más részéről beszél könyveiben és élőszóbeli előadásaiban. De ha igazi tudósról van szó, lehetetlen, hogy élőszóval rácáfoljon arra, amit könyveiben leírt. Istenről még kevésbé szabad föltennünk, hogy kinyilatkoztatásával lerontja a természet könyvébe írt igazságokat.)

7. A természettudomány és a hit természete egyenest kizárja az ellenkezést hit és tudomány között. A modern természettudomány megfigyeli a természet tüneményeit, szigorú logikával következtetéseket von le azokból, és a következtetések helyes voltát kísérletekkel igazolja. Tapasztalati tények, szigorú következtetések, igazoló kísérletek – ezek teszik az egzakt, tapasztalati tudományt, amely ennek a módszernek köszöni nagyszerű vívmányait, bámulatos haladását.

A természettudomány mindig a legközelebbi természetes okokat kutatja, a hittudomány ellenben a természet fölött levő legfőbb és végső okkal, és a természet fölött álló kegyelmi renddel foglalkozik. A természettudomány ki sem léphet a természetes okok köréből, mert ezzel elhagyná a tapasztalat terét és megtagadná a saját elvét. Ezért a természettudomány és a hit között lehetetlen az összeütközés.

Két egy pályán haladó vonat között lehetséges az összeütközés; két egymástól kellő távolságban levő pályán ellenben sohasem ütközhet össze a két vonat, mert nem kerülhetnek szembe egymással. Hasonlóan: a természettudomány és a hit sem ütközhetnek össze, mert nincs közöttük ütközőpont. Ha a természettudománynak sikerül kikutatnia az összes természeti jelenségek okait (ami egyhamar aligha történik meg), még akkor is érintetlen marad a hit tere, mely a természeti jelenségek és okok végső okával foglalkozik. A hittudomány, minden féltékenység és aggodalom nélkül, mindenkor csak örülhet törtető társa vívmányainak, melyek az emberiség anyagi boldogulásának előmozdítására szolgálnak.

8. Évezredeken át puszta szemmel nézett az ember a világba. S mikor föltalálta a messzelátót, új világ tárult eléje: a ködfoltok eloszlottak és bámulatos világoknak mutatkoztak be. Mikor meg az emberi leleményesség föltalálta a mikroszkópot, ott, ahol azelőtt csak csepp vizet látott, egész kis világ nyüzsgött szemei előtt. Az ember messzelátóval és mikroszkóppal fölfegyverkezve tovább és mélyebben lát; de azért a szem, ugye, most sem haszontalan és fölösleges szerszám? A szemet a mikroszkóp és messzelátó birtokában sem veti el az ember, mert szem nélkül nem vehetné hasznukat. A lélek szeme: az ész, az ilyen tudományos, kísérleti eszközök révén megnagyobbodott világ tüneményei mögött szintén többet lát ugyan, mint különben, hanem azért mégsem tudhat meg mindent. Az isteni hit az ész mikroszkópja és messzelátója, mely a természeten túl levő isteni világot tárja a lélek elé. De a hit nem öli meg az észt, még csak fölöslegessé sem teszi; mert hiszen az ész teszi lehetővé a hitet, mint ahogy a szem teszi lehetővé a messzelátó használatát. 
A hit, amennyiben kitágítja a természetes megismerés határait, biztos feleletet ad a kezdet, a vég, a legfőbb cél végtelenül fontos kérdéseire, s így betetőzi a természetes megismerést.

9. A bölcselet a természet mélyebb okait kutatja, a világ végső okáig igyekszik eljutni, általános képet alkot a világról. A bölcselet, mint metafizika, az érzékfölöttiekről szóló tudomány, azokkal az igazságokkal foglalkozik, melyek a hitnek is tárgyai, amiért is bölcselet és hit közötti lehetséges az összeütközés. De ez az ellentét sohasem azt jelenti, hogy az egyik igazság szembe került a másik igazsággal – ilyesmi az igazság harmonikus birodalmában lehetetlen – hanem azt, hogy tévedés helyezkedett szembe az igazsággal.

A krisztusi hit körén kívül álló bölcselet története nem egyéb, mint az emberi ész tévedéseinek a története. Minden tévedésben burkolódzik némi igazság is, mert különben az ész egyáltalán nem ragaszkodhatnék a tévedéshez, de az bizonyára nem teszi igazsággá a tévedést.

Már Cicero mondotta az ókor bölcseleti rendszereiről, hogy nincs az a bolond dolog, amelyet komoly igazságnak ne mondott volna már egyik vagy másik tudálékos ember. Az emberi ész tényleg már az ókorban megfutotta a lehetséges tévedések körét. Az újabb téves bölcseleti rendszerek csak a régi tévedések fölújított és nem is mindig javított kiadásai.

Találóan írja Roh atya: »Ugyan mi egyéb a bölcselet története, mint »camera obscura«, melyben egyik téves rendszer a másikra következik, úgy, hogy az egyik rendszer rácáfol a másikra s tönkreteszi azt? Hogy csak Németország legutóbbi múltjára mutassunk: mily óriási lelkesedéssel fogadták Kant bölcseletét! ... És Kant még életben volt, mikor föltűnt Fichte. S aki nem lett Fichte követője, azt nem tartották a haladás emberének. Fíchte még élt, s aki nem vetette magát Hegel karjaiba, nem ment művelt ember számba.. S vele egy időben még hatalmas vetélytárs: Schelling lépett sorompóba. Ezeknek a nagy szellemeknek aztán közös erővel sikerült oly rossz hírbe hozni a bölcseletet, hogy sokan, az ügy nagy kárára, egyáltalán még hallani sem akartak többé a bölcselet tanulmányozásáról. A legnagyobb emberi elmék tanrendszerei mulandók, mint szerzőik: egyedül Isten igazsága marad meg örökké!«
A váltakozó, egymást irtó bölcseleti rendszerek között nyugodt komolysággal áll a helyén a philosophia perennis – az örök bölcselet, melyet a kereszténység legnagyobb elméi az ó- és újkor vívmányainak fölhasználásával állítottak össze. Alapvonalaiban való változatlanságát maradiságnak nevezi a hitetlenség; a gondolkodó elme azonban az igazság jegyére ismer e változatlanságban. És ez, a keresztény bölcselet nem jut ellenkezésbe a krisztusi hittel; ellenkezőleg, kitűnő szolgálatokat tesz a hitnek, mert lehetségessé teszi a hit igazságainak mélyebb, világosabb felfogását.

Vajon a sokféle, egymásnak ellenmondó, egymást irtó bölcseleti rendszerek különféle tévedései ugyanazt a jogot követelhetik-e, mint az igazság?... Egy matematikai feladványt tízen oldanak meg tízféle eredménnyel. Vajon mind a tíz egymástól elütő eredmény egyértékű-e, az igazságnak egyformán megfelelő-e? A józan ész ezt mondja: A megoldás útja-módja többféle, de a helyes eredmény csak egy lehet. A tíz, egymástól elütő végső eredmény között csak egy lehet igazság. Hasonlóan a bölcseletnek a lét legfőbb kérdéseire adott különféle feleletei között is csak egy lehet az igazság. Nagy tévedés azt gondolni, hogy minden bölcseleti rendszernek az eredménye igazság.

Ha valaki az egymással homlokegyenest ellenkező bölcseleti vélekedést mind igazságnak tudja tartani: akkor, igenis, lehetséges igaz ellentét hit és tudomány között; csakhogy az ilyen ellentét elfogadása az illetőnek józan eszébe kerül ám! És ez akkora ár, amelyet okos ember nem fizethet.

10. Az emberi észt rendszerint nem elégíti ki a természet tüneményeinek olyan ismerete, mely csak a legközelebbi okokra terjed ki. Az ember mindent szeretne tudni, a legvégső okot is, innen van, hogy a természettudósok, legalább a másod- és harmadrendűek, a bölcselet mezejére kalandoznak, így születnek meg a divattal versenyző, egymással ellenkező, egymást támadó, úgynevezett tudományos rendszerek, melyek a természettudomány köntösében jelennek meg. Valójában azonban csak a külső formájával ékeskednek a természettudománynak. Szigorúan megfigyelt tények helyét be nem bizonyított hipotézisek, önkényes föltevések foglalják el az effajta tudományos rendszerekben; szigorú, logikus következtetések helyett többé-kevésbé szellemes ötleteket, vélekedéseket nyújtanak. S a végső eredmény itt is ugyanaz, mint a téves bölcseleti rendszereknél. (L. Haeckel, Lombroso, Flammarion, stb. természettudományi formával cifrázott rendszereit!) Világos, hogy, mikor az ilyen váltakozó tudományos rendszerek ellenkezésbe kerülnek a krisztusi hittel, nem a természettudomány, hanem a tudósok téves metafizikája kerül szembe a hittel.

Az anyagelvű darwinizmust híveinek 50 éven át sikerült felszínen tartaniuk mesterkedéseikkel. A legtöbb ilyen fajta tudományos rendszer azonban alkotójával együtt szokott sírba szállni; sőt nem egyszer még életükben kénytelenek rendszerük pusztulását látni a félszeg tudósok. Igaza van annak az írónak, aki nemrég azt írta, hogy manapság a »tudományos igazság« (érts »vélekedés«-t!) legföljebb húsz évig él. Amit valamikor Cicero a bölcselkedőkről írt, ugyanazt írja Paulsen az effajta tudósokról: »Nincs olyan őrület, amelynek Németországban (másutt is) azonnal sereg tanítványa nem akadna, mihelyt rendszer alakjában lép föl. Ezek aztán újság gyanánt kürtölik ki azt, és készek a jelen nagy kérdésének föltüntetni, így születnek a rendszerek alkotói, az új iskolák fejei; így kerülnek be egyesek a bölcselet történetébe és a halhatatlanság albumába.«

II. Félreértések azonban már nem egyszer fordultak elő a hit és a tudomány képviselői között. E félreértések többnyire túlzásokból támadtak. »A legtöbb olyan esetben, mikor azt hitték, hogy a fölvilágosodottságról és a kereszténységről van szó, a vitatkozás csak emberi vélekedések körül forgott, amelyeket kereszténységnek néztek; vagy könnyelmű szertelenségekről volt szó, melyeket felvilágosodásnak hirdettek.« (Örsted J. K.: Der Geist der Natur II. 142.)

Határperek oly szomszédok közt fordulnak elő, akik tilosba, idegenbe törnek. Sok kisebbfajta tudós is merészen áttöri illetékessége körét, s a maga módszerét túlbecsülve, azt, mint a megismerés egyedüli útját, rá akarja erőszakolni a hittudományra és a bölcseletre is, amelyeknek pedig külön, a tárgyuknak megfelelő módszerük van.

A hittudomány tárgya elsősorban a természetfölötti. Ámde a természetfölöttinek az országa a természeten nyugszik. Mikor tehát a hittudósok látják, hogy »a tudomány fenegyerekei túlozva erőszakoskodnak, majd ezt, majd amazt a biztos természeti igazságot rongálják, nagyon természetes, hogy rászólnak a rakoncátlankodókra. De ezzel csak az igazság érdekét szolgálják, és távolról sem támadják a tudományt.

Húsz évszázadon át nagyon sok bölcseleti és tudományos rendszer akart már sírásója lenni a krisztusi hitnek. A támadó rendszerek azonban elpusztultak, rendszerint egymást irtották ki – s most legföljebb régi könyvtárak poros emlékei között találjuk föl nyomukat. Krisztus hite pedig, mint az igazság napja, ott ragyog az Egyház egén, és világosságot és életet áraszt mindenkire, aki nem zárkózik el fénye elöl.

Dr. Szuszai Antal professzor

Hitvédelmi melléklet 3.

Marana Tha – 2013. július-augusztus

A hitetlenség okai I.

Miként a földből előtörő virágpalánta vagy bármely növényi csíra a nap fényét és melegét keresi, és a szem a világosságot kívánja: úgy a gyermek nyiladozó értelme is ösztönösen az Istent, az igazság ősforrását keresi. A szíve kívánkozik mennyei Atyja után. A keresztségben a lélekbe öntött hit a földbe vetett maghoz hasonlóan kikel és fejlődik, ha a jó nevelés kedvező körülményei között él a gyermek. Ha az ártatlan természet romlatlanul maradna az emberben, a hitetlen ember lélektani lehetetlenség volna.
Valóban – ahogy a bölcs mondja –: „Természeténél fogva a keresztény hitre hajlik az emberi lélek.” Mivel ugyanis önmagáért teremtette Isten az embert: a szenvedélyek kötelékeitől mentes lélek Isten felé szárnyal.
A hitetlenség okai

1. A bűn!

A gyermek növekedésével előtörnek a lélekben az ősbűn okozta rendetlen vágyak, s megkezdődik a megpróbáltatás. Az első tudatos bűnnel belekerül a betegség csírája a lélekbe, s ezzel kezdetét veszi a harc a hit ellen.
Ha a lélek igaz bűnbánattal kiveti magából a bűnt, s így helyreáll az összhang a lélek és Isten között: akkor a hit is sértetlenül megmarad a lélekben. Még ha ismételten vétkezett is az ember, de a lélek valamely rejtett zugában megmarad a javulás szándéka – a beteg és nyomorgó lélek még mindig hisz. Mihelyt azonban szokássá válik a bűn és a javulás szándéka eltűnik a lélekből –, létrejött a hit komoly veszedelme.
A bűnös élet elégedetlenséget, lelki nyomorúságot szül, amelyet sokáig elviselni nem tud az ember. Mivel gonosz szokásával nem akar szakítani a bűnös, inkább a hittel szakít, hogy összhangot teremtsen a lelkében. Az értelem eleinte azon mesterkedik, hogy átalakítsa a hitet. E mesterkedés folytán az uzsorából igazságos haszon, a bosszúállásból a becsület megvédése lesz szerinte, s a testiség bűne emberi gyöngeségnek tűnik föl előtte, melyről nem tehet az ember. És ha ez az önámítás sem segít, akkor bekövetkezik a teljes szakítás a hittel; mert a hitből fakadó lelkiismeret-furdalás szúró fullánkját mindenáron el akarja távolítani lelkéből a bűnhöz ragaszkodó ember. Ilyen gyötrelmes lelkiállapotban gyakran a vallás ellenségévé lesz a bűnös: bántja a vallást (és az egyházat), mert a vallás nem hagy neki békét. Ilyenkor kapva kap az ember minden látszólagos bizonyíték után, mely a hit ellen szól, és többnyire egész rendszert alkot magának a hitetlenség látszólagos érveiből, hogy valamelyes nyugalmat szerezzen kínlódó lelkének.
„A világosság a világra jött; de az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedeteik gonoszak voltak. Mert minden, aki gonoszul cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy nyilvánosságra ne jussanak tettei” (Jn 3,19-20). Ez az Úr szava szerint a nyitja a hitetlenség titkának.

2. A pogány gondolkodás!

Előbb a szív lesz pogánnyá, s csak aztán lesz istentelenné az értelem. Ebből világos, hogy az ilyenfajta pogányság igazából Isten-ellenesség. És ez az ellenséges érzület egyúttal a hitetlenség fanatizmusának magyarázata.
André Frossard, aki világraszóló feltűnést keltett a megtérésével (a francia kommunista párt főtitkárának fia volt) „Van Isten, találkoztam vele” című munkájában remek példát nyújt az ateista nevelés szomorú következményeire, ugyanakkor a hit kegyelmi ajándékára:
„Isten, (a családunk számára) nem volt. A menny üresen tátongott, a föld pedig nem volt más, mint vegyi elemek kombinációja, amit a természet vonzó, és taszító játéka fantasztikus alakzatokká ötvözött. (...) Tökéletes ateisták voltunk, olyanok, akik előtt már nem is kérdéses az ateizmusuk. (...) Nálunk (a családban) soha egyetlen szó sem esett a vallásról, mi a legszélsőségesebb vörös köztársaságiak voltunk. (...) Amikor beléptem (a templomba, 20 éves voltam ekkor), szkeptikus és szélsőbaloldali ateista voltam. Illetve, ami e kettőnél még több, közömbös. Ezerféle dolog foglalkoztatott, csak Isten nem, akit már tagadni sem akartam, mivel úgy tűnt: az emberi tudatlanság és félelem számlájáról már régen le van írva. Néhány perc múlva ugyanonnan, mint római, apostoli, katolikus léptem ki. S kimeríthetetlen öröm hullámai emeltek föl és ragadtak magukkal.”

3. Az erkölcstelen élet!

Ahogy az ember világnézete befolyással van erkölcseire; ugyanúgy erkölcsisége is hatással van hitére, világnézetére. Fontos, hogy az embernek legyen erkölcsi egyénisége. Az erkölcsileg beteg ember fázik a hit tiszta igazságaitól. A nap fénye is fáj a beteg szemnek. A jó étel ízetlen a beteg szájában. A lelkileg züllött embernek is fájdalmat okoz az igazság. A lelki, erkölcsös embernek kín a materialista világnézet; csakis a világ keresztény felfogása tudja őt megnyugtatni. Akinek lelkében züllöttség lakozik, az olyan világfelfogásban keres vigasztalást, amely nem ismer felsőbb célt.
A pogányok többnyire saját képükre alkotják isteneiket, hogy nekik se kelljen lemondaniuk szenvedélyeikről. A protestáns vallások is olyas lelkületből fakadtak, amely könnyíteni akart Krisztus igáján. Ha az ember maga olvassa ki Krisztus szellemét az evangéliumból, s maga alkotja meg vallását – nagyon természetes, hogy kedvezni igyekszik magának. S a protestánsok tényleg azt vetették el a krisztusi hitből, ami önmegtagadással jár: ilyen a böjt, a gyónás, a cölibátus, a házasság fölbonthatatlansága, a jócselekedetek szükséges volta.
Mikor a hitetlen azt mondja: „Nem tudok hinni” – ez rendszerint nem őszinte beszéd. Nem a „Hiszekegy”-ben van a nehézség, hanem az a problémájuk, hogy a Hiszekegy után mindjárt a tízparancsolat következik. Már a régi római időkben az mondták (J. Cézár): „Szívesen hisszük azt, amit kívánunk” – ebből következik, hogy azt meg, amit nem kíván az ember, vonakodik hinni. S. Fichte ezt írja: „Minden meggyőződésem az érzésből fakad, nem az észből. A szív megjavítása az út az igazi bölcsességhez.”
Valakit megkérdeztek, miért nem hiszel? Azt felelte: Mert akkor nem ihatnám le magam. Ez legalább őszinte beszéd. De a legtöbb hitetlenben nincs annyi lelkierő, hogy beismerné az igazat: Nem hiszek, mert nem akarok más emberré lenni!

4. Hamis megtapasztalások!

Újabb időkben bizonyos körökben, amelyek azelőtt távol álltak a vallástól, divattá lettek az ilyen fogalmak: „önmegvalósítás”, „egyéniség”, „bensőség”, „átélés”. Mindezt kezdettől fogva a krisztusi hit is akarja. Ha valaki az Egyház útmutatása szerint igyekszik bensőségesen átélni a hitet, igen bölcsen cselekszik. Ennél nagyobb dolgot nem is tud művelni a földön. Ha ily módon kibontakoztatja egyéniségét: elvégzi életének feladatait, biztosítja örök boldogságát. De a Krisztus által rendelt vezető – az Egyház – félretolásával azonban az egyénieskedés és az átélés kész veszedelemmé lehet. A veszedelem onnan származik, hogy az ember a belső megtapasztalást könnyen összetéveszti a tárgyilagos igazsággal és hamis utakra téved!
Úgyszólván az összes tévtanítók belső megtapasztalásokból indultak ki. Főleg szegény Luther mindenkinek intő például szolgálhat. Luther nem 1517-ben, hanem már 1515-ben meghasonlott a katolikus hitigazsággal. Azelőtt ismerte a katolikus tanítást az ősbűnről és a megigazulásról. Saját szavai szerint: az ősbűn lényege az eredeti szentség (megszentelő kegyelem) hiánya, s nem a rosszra való hajlam, melyet a keresztség nem töröl el, míg az ősbűnt letörli a lélekről. A rosszra való hajlam nem bűn, hanem büntetés; csak akkor lesz az bűnné, ha nem győzi le a lélek. Krisztus kegyelmével azonban legyőzhető a bűnre való hajlam (concupiscentia), stb. (Weim. IX. in II. Sent. dist, 32.) Ez helyes, igaz beszéd.
Hogyan történt, hogy Luther utóbb mégis szembekerült a katolikus igazsággal? Luther szerfölött haragos, kevély és érzéki (tágabb értelemben) ember volt. Nem Isten segítségében, hanem önmagában bízott, s így minduntalan bűnbe esett. Lassanként általánosította a maga egyéni tapasztalatát, és az a meggyőződés érlelődött meg benne, hogy a rosszra való hajlam legyőzhetetlen. Ez a nagy tévedése volt minden egyéb tévedésének az alapja és kiindulópontja. A legyőzhetetlen rosszra való hajlam maga a bűn – mondotta –, az ősbűn veleje. Mivel pedig a keresztség ezt nem törli el, valójában nem is születik újra s lényegileg nem is igazul meg a keresztségben az ember. A rosszra való hajlam legyőzhetetlen: tehát Isten lehetetlen dolgot kíván, mikor azt parancsolja, hogy megtartsuk a törvényeit. Az ember teljesen romlott, szabad akarata nincs: tehát nem tudja megtartani Isten törvényeit.
Mi, vagy ki segít hát az emberen – kérdezi Luther? Krisztus! Ő megtartotta, beteljesítette helyettünk a törvényt, amelyet mi nem tudunk megtartani. Mi lelkünk mélyéig romlottak vagyunk – mondta Luther –, belsőleg át sem alakulhatunk; vétkezésünknek csak a halál vet véget; de Krisztus ránk borítja igazságának köpenyét és elfödi rútságunkat. Belsőleg a megigazulás után is bűnösök vagyunk; de Isten nem számítja be nekünk bűneinket. Krisztushoz egyedül a hit révén juthatunk. Más bűn nem is okozhatja kárhozatunkat, csak a hitetlenség. Így született belső megtapasztalásból és Luther egyéniségéből az ő új evangéliuma!
Szent Ágostontól könnyen megtanulhatta volna Luther, s előbb tudta is, hogy a rosszra való hajlam csak az akarat beleegyezése által lesz bűnné, hogy a küzdelem e hajlam ellen az erény által válik győzelemmé. De Luthert makacssága és kevélysége vakká és süketté tette. Időnkint ki–kitört belőle a rég tanult katolikus igazság. De ezek csak múló pillanatok voltak; kevéssel rá már megint csak a maga tévedésein nyargalt. Számos „modern” ember azt vallja, amit Luther is tanított, hogy az önmegtartóztatás lehetetlen, sőt természetellenes, stb.
Hogyan jutnak ilyen megszégyenítő tanításokra? Egyéni, belső megtapasztalásból! Nem küzdenek az ösztön rendetlen vágyai ellen: nem kerülik, sőt inkább keresik a bűn alkalmait, nem imádkoznak, nem élnek a szentségekkel. Ellenkezőleg: szemüket, fülüket, képzeletüket megnyitják a bűn képeinek, nagyra hizlalják és izgatják az érzékiséget, s így természetesen azt kell tapasztalniuk, hogy a mesterségesen hizlalt ösztön tényleg legyőzhetetlen.
Legveszedelmesebbek mindenkor azok a tévedések, melyek az „egyéniség” belső tapasztalataira hivatkozhatnak. A hitetlenség kulcsát is rendszerint az önző egyéniségben kell keresnünk.

5. Pénz-, hatalom-, élvezetvágy!

Sokan testestül-lelkestül belevetik magukat a világi életbe. Pénz, kényelem, utazás, élvezet után futnak, más nem is érdekli őket. A vallástól, amely megzavarná őket a mindenáron való élvezetekben, szinte irtóznak. Az ilyen emberek lelki törekvése természetesen nem kedvez a hitéletnek.
„A testi ember nem fogja föl azt, ami Isten Lelkéé.” (1Kor 2,14) Ez az anyagiakba szerelmes érzület okozza, hogy a modern ember nem tudja értékelni a lelki javakat. Első a szemében a pénz, s mindaz, ami pénzre váltható. A szellemi javakat is csak azért becsüli, mert pénzszerzésre alkalmasak. A pénz összesűrített élvezet. Ez a fő! A szellemi javak csak másodrendűek. És a szellemiek közt is utolsó helyre teszi az erkölcsieket. Akit a földhöz vonz a szíve, az nem szeret az égre tekinteni.

6. Vallási tudatlanság!

Az Istennel szembeni közömbösség mellett nagy probléma a vallási tudatlanság. Ez a modern világ egyik legnagyobb átka. A sok információ között elveszik a legfontosabb információ. A televízió, rádió, számítógép, magazinok, könyvek ezrei ellenére előfordulhat, hogy valakiben teljes tudatlanság van a hittel és Istennel kapcsolatban. Még egyetemet végzett emberek fejében is igen nagy a sötétség és zavar a katolikus hit igazságait és intézményeit illetőleg.
A „tudomány” embereinek könyvei is szinte hemzsegnek a tudatlanság és rosszakarat kiáltó bizonyítékaitól. Így esik meg, hogy sok modern embernek a vallásbeli ismerete nem egyéb, mint a katolikus hit ellen szórt rágalmak és ferdítések gyűjteménye. Aki aztán mindig csak a katolikus hit ellenségeinek ferdítéseit, rágalmait, a hit ellen kigondolt nehézségeket olvassa, az idevágó komoly, tudományos munkákat meg látni sem akarja, az természetesen nem juthat el az igazság ismeretére. S az ilyen ember állandóan úgy van, mint az őserdőbe tévedt ember, akihez nem hat le a napsugár és nem tud tájékozódni. A ferdítések, megoldatlan nehézségek, a tudatlanság és elfogultság sötétsége lehetetlenné teszi a tisztánlátást.

7. A gőg!

A hitetlenség okai között nem utolsó a gőg, akár a hétköznapi értelemben, akár a tudós ember gőgje. A tudósnak mélyebb ismeretei vannak a különféle tudományok területén, ezért feljogosítva érzi magát ara, hogy a vallási kérdéseket is „felülről” kezelje, gőgös, kritikus megjegyzéseket tegyen. És ha ez a gőg még kedvező anyagi helyzettel is párosul, ez kiválóan alkalmas talaj a hitetlenkedésre: kövér földben dúsan burjánzik a gaz és a dudva. A jóllakott, öntelt ember abban a hitben él, hogy senkire, még az Úristenre sem szorul rá. A testnek ez a túltengése aztán lelki halált okoz.
A vallás minden ember lelkének éltető eleme. Olyan, mint a víz és a levegő a testnek. Az öltözködésben, étkezésben különbözhet az egyik ember a másiktól – de mihelyt szénmonoxidos levegőt szív magába, rosszul lesz. A vallás megvetése is lelki öngyilkosság. Még veszedelmesebb a tudós ember gőgje. A rohamos haladás a természettudományokban sok embernek elszédítette a fejét. Sokan azt hiszik, hogy a tudomány mindent pótol, még a vallást is.
A tudomány területének növekedésével szükségessé vált a megosztás. Ezzel kifejlődött a specializáltság, a szaktudomány, és vele karöltve az egyoldalú szak-tudósokban a korlátolt elfogultság.
Aki mély kútba száll le, csak egy kis darabját látja az égboltnak: egy szakterület tudósa is, aki valamely ismeretágba beleásta magát, szűk látókörrel bír; csakis az érdekli őt, ami összefügg az ő tudományos területével; semmi egyéb nem létezik a számára. Ehrenberg zoológus arra a kérdésre: Vajon megcsodálta-e Egyiptom régi templomait? – ezt felelte: „Nem csodáltam meg, mert én csak a denevéreket kerestem a templomokban.”
Azt hiszik az ilyen balgatagok, hogy ők különb emberek, mint a többiek; a valóságban pedig lelkileg nyomorékok. Találóan jellemzi egy modern protestáns természettudós a hitetlenség embereit:
„Emberekre akadtam, akik mindenben hittek, ami kedvükre volt, és behunyták szemüket mindaz előtt, ami kedvük ellen volt. A hitetlenségnek is van papsága, mely a legtürelmetlenebb, amely mindenkit, aki föltétlenül meg nem hódol neki, gyengefejűnek és képmutatónak tart. Meggyőződésem szerint éppen a hitetlenség és az elfogulatlan természettudomány nem fér össze egymással. Úgy tetszik nekem, hogy a hitetlenség forrásai: az előítélet az Isten elfogadásával szemben, a szabadulás vágya a világ keletkezésének nem kívánatos megfejtésétől, és egész a betegességig hatványozott emberi gőg.” (Renke: Die Welt als That. 5. k. 460.)
Bizony korunk nagy nyavalyája a felfuvalkodott kevélység. Már régen megírta Giltzot: „A tisztelet hiánya fog minket tönkretenni.” Nem mai keletű ez a minden tekintélyt megvető kevélység. Gyökerei a XV. század humanizmusába nyúlnak vissza. Akkor kezdődött az ember, az „én” istenítése.
A kevélység divatos neve abban a korban: a „humanizmus”. A XVI. században meg vallási elv lett az „én” istenítéséből, s egyszerre végzetesen megnőtt a veszedelem.
A kevélység elve rohamosan terjedt tovább. A XVIII. század hitetlen bölcseletében az ember „autonómiája”, függetlensége lett belőle, mely szerint az ember mindentől, még az Istentől is független. Az „én”, és az emberi értelem lett minden igazság forrása és mértéke.
Ennek az önistenítésnek lett a legfőbb prófétája Kant, a szofisták fejedelme, aki azért lett „nagy bölcselő”, mert az önimádásnak legügyesebb, legravaszabb képviselője volt. Kitűnően értett ahhoz, hogy hogyan lehet a „tudomány” nevével leplezni az istentelenséget. Kant a sárga földig kritizálja az értelmet, csakhogy tagadhassa az érzékfölötti dolgok (Isten, lélek) megismerésének a lehetőségét. Mégis ezt a megalázott értelmet teszi meg minden igazság forrásává és mértékévé. „Az ész nem a természetből veszi törvényeit, hanem az szab törvényt a természetnek” (Proleg. 36.). Őszerinte az ész akarata az erkölcs törvénye. Kant még a csábító ördögöt is túllicitálja; mert az ördög csak annyit ígért: „Olyanok lesztek, mint az Isten”, Kant meg ezt mondja: istenek vagytok, ti magatok szabjátok meg, hogy mi a jó és mi a rossz, a ti akaratotok az egyedüli törvény; senkinek sem tartoztok felelősséggel. S mikor Kant értesült a francia forradalom rettenetes dolgairól, amelynek delelőjén az észt imádták egy utcalány képében – örült, mint a gyermek a pusztító tűznek (L. Willmann: Gescbichte des Idealismus III. k.).
A protestantizmusból és a hitetlen bölcseletből az önistenítés átterjedt a műveltebb emberek közé, s modernizmussá lett (individualizmus, liberalizmus). A modernizmus hőse Nietsche, az emberfeletti ember („übermensch”) atyja, akiben valóságos őrületté fokozódott az önistenítés.
A hit az értelem hódolata az igazság előtt. De a modernizmus eretneksége kereken megtagadja ezt; mert szerinte csak az érvényes, ami nekem tetszik, se égi, se földi hatalom ne avatkozzék bele az én dolgaimba!
Ez a kevély forradalmi szellem teljes ellentéte s legfőbb akadálya a hitnek! A hitetlenség oka sokféle lehet, a fő ok azonban rendszerint a szív romlottsága.

Dr. Szuszai Antal professzor

 

Hitvédelmi melléklet 4. 

Marana Tha – 2013. szeptember-október

A hitetlenség okai II.

 

8. A hitetlenség forrásai lehetnek a lelki sebek is!

A családban kapott lelki sebek akadályai lehetnek a tiszta hitnek. Ha valakinek alkoholista, szigorú, erőszakos édesapja volt, aki gyakran verte őt gyermekkorában (akkor is ha ártatlan volt), ez kivetítődhet benne Istenre. Azt gondolja: Bizonyára Isten is ilyen szigorú, mint az apám, ezért jobb távol tartani magamat tőle. Így a hitetlenséget választja.

9. Az ateista nevelés!

Komoly probléma lehet a hit útján. Negyvenöt éven keresztül hirdették nálunk – iskolákban, könyvekben, munkahelyeken, médiákban –, hogy nincs Isten. Aki vallásos életet akart élni, azt elnyomták, sok esetben a munkahelyen nem kapott fizetésemelést, stb. Aki hittanra járatta gyermekét, megfenyegették, hogy nem mehet majd középiskolába. Az iskola tanárainak kiadták a parancsot, hogy beszéljenek a hit, az egyház és Isten ellen. Ennek meg is lett a következménye. A szülők félelme, sőt hanyagsága – akik egyáltalán nem törődnek gyermekeik lelki fejlődésével, világnézetének alakításával, a hit felé való vezetésével – nagy lelki kárt okozott. Sok esetben a szülők se kaptak megfelelő nevelést, vagy mert a diktatúra éveiben fontosabbnak tartották a magasabb fizetést, mint a lélek üdvét. Teret adtak az önféltésnek, kényelemnek és nem jártak templomban, nem imádkoztak, így nem tudták nevelni gyermekeiket se a hitre, sőt még az unokáikat se. Most már két nemzedék nevelődött föl hazánkban az ateizmus szellemében. Megdöbbentő, hogy sokakban még ma is ott rejtőzik a diktatúrában belenevelt gyűlölet az Egyház és a hit ellen. Az Egyház élet-halál harcot vív, hogy megmentse az elveszett lelkeket az üdvösségnek és Isten Országának.

10. A hamis istenkép is szerepet játszhat a hitetlenségben.

Aki csak a büntető istenképet ismeri, vagy a távoli, hideg, elutasító Istent, az nem tud élő kapcsolatot kialakítani vele. Vagy aki közömbösnek, távolinak, elutasítónak, „rendőrnek”, „bírónak” gondolja Istent, az kerülni fogja és tagadni. De ha egyszer megismerné, hogy Ő a mi szerető Atyánk, aki szívén viseli sorsunkat, és aki örök boldogságot készít nekünk, azt már nem tudná megtagadni.

11. Meg nem hallgatott imádság.

Van, aki sokat imádkozik szeretteinek gyógyulásáért, vagy sorsának jobbrafordulásáért, vagy jó házastársért, stb., és nem történik semmi. Egy idő után haragot érez az Úr ellen, és ez átcsap lázadásba. Attól kezdve egyre távolodik Istentől, sőt teljesen megtagadja. Valójában ez is a gőg jele. Nem tudja kimondani azt, amit Jézus Urunk mondott a Getszemáni kertben: „Atyám vedd el tőlem a szenvedés kelyhét, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.” (Lk 22,42)

12. Betegségek, sorscsapások.

A szenvedésekért, betegségekért lehet, hogy valaki Istent vádolja, sőt rossznak, gonosznak mondja, aki gyönyörködik az ember szenvedésében. Ezek a sátáni szavak teljesen szembefordítják őt Istennel, egészen a tagadásig. Itt is szerepe van az alázat hiányának.

13. Egyházi személyektől kapott sebek:

Lehet, hogy valamely pap, vagy szerzetesnővér, vagy szerzetestanár az iskolai körülményekben igazságtalan, indulatos volt és megfenyített valakit, vagy rossz jegyet adott neki, pedig igyekezett a gyerek jól tanulni stb. Ezek is lehet, hogy szembefordítanak valakit az egyházzal, később Istennel. Megtörtént már, hogy valaki egyházi iskolába járt négy évig, utána a legnagyobb ateista lett. – De olyan is előfordult, hogy egy plébános nem temette el azt a halottat, aki egész életében az Egyházat szidalmazta, soha nem járt templomba, és kemény alkoholista volt. A rokonok emiatt azt mondták, mivel nem temeti el, akkor ezután nem fogunk templomba járni. Elfordultak az Egyháztól és Istentől!

14. Az akarat hiánya!

A hit kialakulásához szükséges Isten kegyelme és a szabad akarat döntése. Az értelem felkínálja a hihetőség szempontjait, és az akarat dönt Isten mellett. DE mi van akkor, ha valakinek gyenge az akarata? Vagy nem tudja elhatározni magát? Ha a hangulatok rabja? Ha a személyisége fejletlen? – Bizony ez is nagy probléma lehet. Mert ha nincs akarata, akkor ilyeneket mond: nincs kedvem elmenni a templomba, nincs kedvem imádkozni, nincs kedvem a hitemet gyakorolni, stb. Mivel nincs benne Isten, és az üdvösség iránt felelősség, kötelességérzet, tisztelet, döntésképesség, engedelmesség – teljesen eltávolodhat Istentől… A megoldás az önnevelés, a helyes motiváció és a jellem-formálás.

15. Akiben állandó gyűlölet van a hittel, Istennel, Egyházzal szemben – ott feltételezhető a démonizáltság.

A hitetlenség démona megkötözte szabadságát, elhomályosította látását, és így éveken keresztül vergődik az értelmetlen gyűlöletben. A XX. század „izmusai” számtalan példát adtak ennek pusztító következményeire.

 

(K.I.)

16. A különböző függőségek is akadályozzák a hit kialakulását:

Érzelmi ragaszkodás mindahhoz a lehetőséghez, hatalomhoz, amit e világ nyújt. A templomokban ritkán hallunk arról, hogy ne ragaszkodjunk ehhez a világhoz, és a mennyország az igazán fontos – ezért az emberek ezt a világot akarják birtokolni. Pedig a szentek minden korban fontosnak tartották az evilágtól való elfordulást.

Függőség társadalmunk kedvenc időtöltésétől, az érzékiségtől, a szextől. Egy szexfüggő ugyanúgy nem képes az objektív gondolkodásra, mint egy kokainfüggő.

Függőség a kapzsiságtól, az anyagi javak mohó fogyasztásától – attól a bűntől, amely ellen Krisztus a leggyakrabban szót emelt, és amelyre fogyasztói társadalmunk mindenekelőtt támaszkodik a fennmaradása érdekében.

Függőség a világias gondolkodástól, vagyis attól a lelki igénytől, hogy a többi ember elfogadjon minket, és hogy népszerűek legyünk. Ennek érdekében nem merünk szembeszegülni a közgondolkodással úgy, mint ahogyan a próféták és vértanúk tették.

Függőség a szabadságtól pontosabban a szabadosságtól, hogy mindig csak azt tegyük, amihez kedvünk van. A divatos jelszó: „azt tedd, amihez kedved van.” Önmagunk érvényesítése, a saját elképzelésünk elérése a cél. Röviden arról van szó, hogy úgy viselkedünk, mint egy önző kisgyerek, és ezt hívjuk felnőttségnek vagy érettségnek.”

(P. Kreeft)

 

A hit megőrzéséről

1. Aki arannyal dolgozik, maga koldusszegény lehet: az igazsággal való foglalkozás ellenben okvetlenül gazdagítja az embert. A természettudomány is csiszolja és nemesíti az embert. A tudós, ki a természet sok minden csínját-bínját ismeri, jobban hasonlít a mindentudó Istenhez, mint a tudatlan ember. A hit isteni igazságai pedig minden más tudománynál jobban gazdagítják a lelket. Százezer gyertya világosságával bíró neon lámpáink is csak pislogó mécsek az Isten alkotta naphoz képest; a tudomány nyújtotta világosság is csak homály a hit ragyogó fényességével szemben. Akinek lelkében felvirradt a hit napja – az az ember az isteni világosság, az isteni élet magasztos körébe lépett. A hívő ember összeköttetésben van Istenével, akiből az élet bősége árad ki a lélekbe. A hívő lélekben megvannak az örök élet gyökerei, hacsak önmaga szét nem szaggatja a köteléket, amely közte és Isten között van; és ha csak ki nem lép az isteni élet köréből, látássá, örök boldogsággá lesz neki a hite az üdvösség hazájában.

Amilyen nagy az Isten, amilyen nagy kincs az Isten bírása: olyan nagy kincs az igaz hit, amely Istenhez vezeti a lelket. A hit a legnagyobb ajándék, melyet a végtelen gazdag Isten az embernek adhat.

A józan ész szava az, hogy a nagy kincset nagy gonddal kell őrizni. Amint a legszegényebb ember sem adja oda a szemét még a legszebb palotáért sem: úgy a hitet, a lélek szeme világát sem szabad semmiféle földi kincsért sem kockára tennünk.

Zichy Nándor egy országos gyülekezet előtt mondta, hogy élete legnagyobb kincsének azt tartja, hogy a katolikus Egyház tagja lehet, és mint ilyen Krisztus hite szerint élhet. Ilyen szó a krisztusi életbölcsesség megnyilatkozása. E bölcsesség első paragrafusa: „Keressétek először az Isten országát és az ő igazságát!” (Mt 6,33) Nem, mint cél, hanem mint legfőbb eszköz a hit, mint a legelső eszköz a legfőbb célra. A hit az első lépés az úton Isten bírásához.

 

2. A hit megőrzésének eszközei:

a)  a hit alapos ismerete;

b) az alázatos lelkület;

c)  a hit szerint való élet;

d) óvatosság a hitetlenség fertőző betegségével szemben (hitetlen beszéd, filmek, könyvek, stb.).

a) Amit nem ismer az ember, azt nem is becsülheti

A különböző törzsek, őslakók századok óta laktak Dél-Afrikában, és mégsem tudták, mekkora kincsek hevernek körülöttük (gyémánt). Végtelenül szégyenletes dolog, hogy tudós emberek, akik a természet minden kicsisége iránt lázasan érdeklődnek: a világ nagy Urával szemben szinte vakok és érzéketlenek.

A vallás ismeretének lépést kell tartania a szellem tudományos haladásával. A gyermek lelke beéri vallásos ismeretekkel’, a művelt ifjúnak és férfiúnak azonban már bölcseletileg mélyített, alapos hit-kincsre kell törekednie. A vallás mindenkire nézve szaktárgy, aki üdvözülni akar. A tudatlanság, tájékozatlanság akár egyetlenegy pontban is rés, melyen át a tévedés könnyen behatolhat a lélekbe. Aki a tudományban előrehalad s a tudásban férfivé lesz – az üdvösség tudományában ellenben gyermek marad a hitigazságok gyermekies felfogásával: annak a veszélynek teszi ki magát, hogy el találja veszteni a hitét.

Megdöbbentő jelensége a modern életnek, hogy sok fiatal úgy viselkedik, mintha a középiskola fegyelmétől való szabadulásával az Istentől is fölszabadult volna, mintha Istennel, vallással nem kellene többé törődnie. Minden fiatal megszívlelhetné Ampére-nek, a nagy fizikusnak e naplójegyzetét: „Dolgozzál az imádság szellemében; kutasd e világ dolgait, mert állásod követeli tőled; de csak egyik szemeddel nézz ezekre, hogy a másik szemedet állandóan az Örök világosság tartsa lekötve. Hallgasd a világ bölcseit, de csak egyik füleddel, hogy a másik mindenkor mennyei barátod szelíd hangjára hallgasson. Csak egyik kezeddel írj, a másikkal fogódzkodjál Isten ruhájába, miként a gyermek szeretettel atyja köntösébe kapaszkodik. Mert ennek az óvatosságnak híjával okvetetlenül összezúzod a fejedet valamely kövön. Bár mindenkor eszemben forgatnám szent Pál szavait: Úgy éljetek e világgal, mintha nem élnétek vele!”

S az utat a vallás mélyebb felfogására egy másik nagy fizikus is megmutatja: „Teljes szívemből, egész lelkemből mondom: az igazi bölcselet nem lehet más, nem szabad másnak lennie, mint a keresztény vallás bevezetésének (Mayér R.). A philosophia perennis, a keresztény bölcselet a kulcs a hit igazságainak mélyített felfogásához.”

b) Az Istenhez nincs más út, mint az alázatosság útja

„Ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem mentek be Isten országába.” (Mt 18,3) E csodálatos s végtelenül nagy jelentőségű isteni szó az isteni etikett szabálya.

A gyermeki lelkület szembeszökő sajátságai: harmónia a lélekben, melyet nem zavarnak meg bűnös szenvedélyek; a szülőktől való függés tudata, mely határtalan bizalommal és ragaszkodással párosul; a hitre való készség, amely nem kételkedik az apa, az anya szavában, mivel a gyermek szemében a szülök a legkiválóbb emberek a világon.

S ez a gyermeki lelkület az igazság lenyomata. Bármily nagy az ember, Istennel szemben kicsinnyé törpül, még a pontnál is kisebbé. Mint a vakondtúrás eltörpül a Himalája égbe meredő hegyóriásával szemben, úgy ahogy még a legnagyobb ember is szinte semmivé lesz, ha Istennel méri össze magát.

A gyermeki lelkület a hívőben az ész és a szív alázatosságában nyilatkozik meg. Az ész alázata éppen a harmonikus lelkületű nagy tudósok sajátsága, akik úgy az ész, mint a szív műveltségével rendelkeznek. Mennél jobban behatol valamely tudós a természet titkaiba, annál inkább belátja, hogy, amit tud, kicsiség azzal szemben, amit nem tud.

Laplace, aki életében nem sokat törődött a vallással, halálos ágyán meggyónt. S mikor barátai vigasztalták fölfedezéseinek nagyságával, lángelméhez és keresztényhez egyaránt méltó feleletet adott: »Mindaz, amit tudunk, semmi azzal szemben, amit nem tudunk.«

Newton, akiről az egész világ elismeri, hogy elsőrangú természettudós, élete végén ezt írja magáról: »Hogy mit gondol a világ munkáimról, nem tudom; de önmagam előtt olyannak tetszik egész tudományos működésem, mintha gyermek lettem volna, ki a tenger partján játszadozik: hellyel-közzel tán tetszetősebb kavicsokat, vagy szebb kagylót találtam, mint játszótársaim, míg az igazság határtalan óceánja mindenkor rejtve terült el előttem.«

Pascal szerint, ha az ész hatalmasan előre nyomul, annak ismeretére jut, hogy még sok dolog van, amit föl nem foghat; és ha erre a tudatra nem jut el az ész, akkor nagyon gyenge. »Egyedül csak Isten valójában nagy!« – ez a lángész szava.

Az akaratra nézve az alázatosság gyengeségünk, gyarlóságunk és bűnös voltunk beismerésében nyilvánul meg. Ez az alázat bölcsességének útja, mely Istenhez vezet. A gőgös emberrel nem áll szóba Isten.

A híres arsi plébánost, a szentéletű Vianney Jánost több hitetlen is fölkereste. S mikor az illetők vitatkozni akartak vele, Vianney ezt felelte: »Ilyesmihez én nem értek«; ezután a térdeplőre mutatott és a szentgyónásra hívta őket. »De én semmit sem hiszek ám« – mondta egyikük. »Csak gyónjék meg, s mindjárt fog hinni« – felelte rá a szent. És úgy is történt. Sírva végzett gyónása után hitt az illető; még csak kételkedés sem maradt a lelkében, így van a dolog: a töredelmes gyónás önmegalázás, amely Istenhez vezet.

c) A hit megőrzésének harmadik eszköze: a hit szerint való élet, mely a világ legnagyobb művészete. Mint élet – táplálékra, mint művészet – gyakorlásra szorul a hit.

A legnagyobb tűz is kialszik, ha nem élesztjük tüzelővel: a hit is meggyengül bennünk, ha naponként imádsággal, havonta-kéthavonta gyónással, áldozással nem tápláljuk. Törekednünk kell arra is, hogy akaratunk a bűn által szembe ne helyezkedjék Istennel. Ha nem élünk hitünk szerint, holttá lesz a hitünk, a holt hit pedig könnyen elvész.

A parázs alatt lappangó tűz még újra föléleszthető, de csak bizonyos határig; azon túl már kialszik. A holt hit is drága kincs, és őszinte megtéréssel újra élővé lesz. De ha sokáig halogatjuk a megtérést, az erkölccsel együtt a hit is veszendőbe megy. Ha egyszer pogánnyá lett a szív, az ész is könnyen pogányságba süllyed. Azért: »Tartsd úgy a lelkedet, hogy kívánnia kelljen Isten létét, és sohasem fogsz kételkedni abban, hogy van Isten.« (Rousseau)

Nincs művészet gyakorlás nélkül; hasonlóan: nincs hit szerint való élet a hit igazságai szerint való cselekvés nélkül. Liszt Ferenc mondta egykor: »Ha egy napig nem gyakorlom magamat a zongorajátékban, máris észreveszem én a hiányt; ha három napig nem gyakorolnám, akkor már bizonyosan a közönség is észrevenné.« Mi lett volna azonban, ha Liszt 10-15 évig nem nyúlt volna a zongorához? Ez esetben művészi játékról szó sem lehetett volna! A vallásos életből is kizökken az ember, elszokik tőle, mintegy elfelejti, ha nem gyakorolja magát benne, így az ész egészen elidegenül a hit szerint való gondolkodástól – és az eredmény: hidegség a szívben, kételkedés a fejben, és így fokozatosan megfogyatkozik, végül pedig kihal a hit.

d) Aki romlott étellel táplálkozik, a mérgezés veszedelmének teszi ki magát

Aki vallás- vagy erkölcs-ellenes könyveket, újságokat olvas: szándékosan a lelki mérgezés veszedelmébe rohan. Amint az Isten az orrt őrként helyezte a száj fölé, hogy a kellemetlen szagú ételt magunkhoz ne vegyük: úgy a hit által megvilágosított ész is figyelmes őr, hogy akárki fia szellemi főztjét el ne fogadjuk, lelkünkbe ne szedjük.

Az ember még a hitetlenségben sem tagadhatja meg eszes természetét. Azok, kik a hit komoly következményeitől mindenáron menekülni akartak, a századok folyamán nagy leleményességgel, jobb ügyhöz méltó igyekezettel, visszaélve a tudománnyal, tömérdek sok látszólagos nehézséget gondoltak ki, hogy a hitetlenséget ésszerűvé tegyék. Ha valaki könnyelműségében az ilyen megtévesztő látszatok labirintusába téved és elveszti ifjúsága hitét – magára vessen. Aki folyton romlott levegőben él, annak egészsége végül megromlik. Aki minduntalan az erkölcstelenség és vallástalanság szellemi légkörében forgolódik, annak hite és erkölcse előbb-utóbb bizonyára megrendül.

De erre talán ezt gondolják némelyek: „Ismerem én jól a hitemet, s engem ugyan nem ingatnak meg a hitetlenség mesterkedései.” Ez a tapasztalatlanság beszéde. Van-e akkora bölcseleti képzettséged, hogy egy Kant és más hasonszőrű tudósok okoskodásában föl tudod fedezni a hibát? Annyi bizonyos, hogy a tévedés megcáfolható; de kérdés, hogy vajon te meg tudod-e cáfolni? A történelmi hazugságok cáfolata is nagy olvasottságot és éles megkülönböztető képességet tételez föl. A különféle szaktudományok teréről összehordott ellenvetések cáfolata pedig még nehezebb. Még a képzett hittudósoknak is munkát adnak a nehézségek: a tapasztalatlan fiatalt pedig könnyen megtévesztik. Ha ugyanis a téves nehézségre nem tud megfelelő cáfolatot, a lélekben ott marad a kételkedés tövise, s ha ehhez a lelkiismeretnek bűn okozta sebe járul, könnyen meginog a hit az ember lelkében. Nagy lélektani ismeretre vall Voltaire mondása: »Csak bátran hazudjatok! Valami mindig ragad belőle az emberekre.«

S bizonyos tekintetben még veszedelmesebb az erkölcs ellenes könyvek, olvasása, vagy filmek nézése. Ezekben az írók érdekfeszítő cselekmény közepette, ragyogó fantázia-szülte szellemességgel, gyönyörű leírással, képekkel elérik azt is, hogy az olvasó csokoládéba burkolva eszi a mérget. Hozzá még az ilyen írók erős szövetséges társsal is rendelkeznek: ez az ősbűn okozta bűnre való hajlam, amelyet még a szent élet sem irt ki egészen. Aki sárban fürdik, okvetetlenül piszkos lesz.

Ha valaki meg akar ismerkedni a vallásellenes tévedésekkel, csak úgy jár el okosan, ha úgy olvassa a tévedést, hogy megkeresi a megfelelő cáfolatot is.

Ha bármi okból kétség támad lelkedben a hit ellen, az első támadást úgy kell visszaverned, mint a tisztaság ellen való kísértést. A tisztaság ellen való kísértéssel, mint méltatlan ellenféllel, nem kelünk birokra, hanem megvetően elutasítjuk, és a figyelmünket másra tereljük. A hit ellen való kétséget is az első pillanatban megvetjük, és azt mondjuk szívünkben: Én mindazt hiszem, amit Krisztus tanít Egyháza által, s csak azután keressük a kétségre a feleletet gondolkodás, útbaigazító könyv elolvasása, vagy bölcs lelkivezető megkérdezése által.

A szellemi érés a hit ellen való kísértések időszaka. Megindító Ampere és más nagy férfiak küzdelme a kételyek ellen. Az emberi szabadság lehetővé teszi a kételkedést. De ez a kételkedés nem bír komoly alappal. De hát a fiatal, akiben még a képzelet uralkodik, felnagyítja a hit ellen támadt nehézségeket. Még kevés a tájékozottsága. S ha ilyen lelkiállapotban a kételkedés mellett még bűn is terheli a lelkét – könnyen hajótörést szenved hitében. Ebben a kritikus korban a legjobb eszköz a tiszta lelkiismeret és az alázatos imádság. Ha az ember e két eszközt használja: óvakodik a bűntől és Istentől kér világosságot – a legtöbbször ködpáraként szétfoszlanak a hit ellen támadt kételyei, s újra fölragyog lelkében az igazság napja.

Dr. Szuszai Antal professzor

 

Hitvédelmi melléklet 5.

Marana Tha – 2013. november-december

 

I. Az okság elve 

 

1. A vallás alapja ez a két igazság:

–     Van Isten.

–     A lélek halhatatlan.

Ezt a két igazságot nemcsak hisszük, hanem tudjuk is az okság elve alapján.

 

2. Mindennek, ami van, megvan a maga elegendő és szükséges oka. Ok nélkül semmi sem történik – ez az okság elve. Ha valami történik: létrejön vagy változik – annak okának is kell lennie, mely a dolog létrejöttét, vagy változását előidézi. Ha valami másképpen is lehet, mint ahogyan van, okának kell lennie, amiért éppen úgy van, mint ahogyan tényleg van.

 

3. Az okság elvét a lehető legbiztosabb módon: a tapasztalás útján ismerjük meg. Aki fából, vagy kőből szobrot farag ki, egy pillanatig sem kételkedik azon, hogy a szobrot ő faragta ki, hogy az ő faragása és a szobor között okozati összefüggés van – más szóval: nem kételkedik, hogy munkája az oka a szobor létének. – Ha az ember éhes, eszik. S mikor érzi, hogy jóllakott, természetes okozati összefüggést lát az evés és a jóllakottság között.

Már most ezt a tapasztalatot átviszi az őt környező dolgokra is a gondolkodó ember. Ha valaki télen befűt a kályhába, s nemsokára rá kellemes meleg árad szét a szobában – azt mondja, hogy a kályha tüze oka a melegnek. Ha látjuk, hogy valaki rosszul van, beteg, majd meghal, úgy találjuk, hogy a betegség a halál oka. Az összefüggést a tűz és a meleg, a betegség és a halál között nem látja az ember, de azért tudja a saját tapasztalatából, hogy a történésnek, változásnak oka van s józan esze diktálja azt az elvet, hogy minden történésnek, változásnak okkal kell bírnia. Teljes joggal következtet tehát az ember a tűzből a melegre, a betegségből a halálra.

 

4. Az okozat az ok után következik (post hoc) – de egyben az okból következik (propter hoc). A gondolkodó ember arra is rájön, hogy nem minden post hoc propter hoc is egyúttal. Ha a nap fölkel: világos lesz. Itt nyomban észreveszi az ember, hogy a post hoc egyben propter hoc is; de már pl. nem talál semmi okozati összefüggést a napkelte és a tulajdon éhsége között. A tavasz a tél, a nappal az éjszaka után következik; de senkinek sem jut eszébe azt mondani, hogy a tavasznak a tél, a nappalnak az éjszaka az oka.

 

5. Az okság, vagyis az összefüggés az ok és az okozat között a dolgok természetében van; az észben, pedig megvan a tehetség az okság fölismerésére.

A gondolkodó ember megismeri a dolgok rendjét, s esze a dolgok e rendje után igazodik; de az okság elve az észben is benne van. Az ész nem is tud másképpen gondolkodni, mint az okság elve alapján: valamint hogy a szem sem láthat világosság nélkül.

Ahol okozat van, ott oknak is kell lennie – olyan alaptörvénye ez az észnek, mint akár ezek az igazságok: »Nem lehetséges, hogy valami ugyanabban az időben legyen és ne legyen.« – »Minden dolog egyenlő önmagával.« – »Ha két dolog egy harmadikkal egyenlő, akkor egymás között is egyenlő.«

Az okság, eszerint, a természet törvénye és az észnek is törvénye. A gondolkodás törvényei egyúttal a létnek is törvényei. Ezen alapszik a harmónia az ember és a világ között.

Ha a szemben nem volna meg az optika, a fülben az akusztika törvénye: a fény és a hang haszontalan dolgok lennének az emberre nézve. Hasonlóan a világot sem ismerhetné meg eszével az ember, ha az okság nem lenne közös törvénye a világnak és az észnek.

 

6. Ha érzéki okot nem talál az ész, akkor érzék fölötti okot tételez föl; de azt nem engedi meg, hogy ok nélkül is történhet valami, mert az ok a történés lényegéhez tartozik.

Ha például az életnek a földön kezdete van, vagyis volt idő, amikor még nem volt élet a földön, ebből biztos, hogy oka is van az életnek. S ha az anyag a benne rejlő erőkkel nem tud életet létrehozni, akkor az anyagon kívül kell lennie az oknak, mely az életet létrehozta.

 

7. Az észnek az okság elve szerint való működése teszi lehetővé a dolgoknak okaikban való megismerését: a tudást. A tudós egyebet sem tesz, mint hogy megfigyeli a történéseket és azok okait kutatja. Az okság elve nélkül nincs tudomány, amint szem nélkül nincs látás, fül nélkül nincs hallás.

Bár minden józaneszű ember az okság elve alapján gondolkodik, bár minden tudomány az okság elvével él: mégis, mihelyt vallásról van szó, bizonyos tudósok mindjárt idegessé lesznek, és megtagadják az okság elvét. A vallás érzék fölötti dolgokról szól, az érzékfölöttieket pedig nem ismerhetjük meg; nem tudjuk, vajon ezekben is érvényesül-e az okság elve? Így okoskodnak a vallás ellenségei (pozitivisták, agnosztikusok).

Kant († 1804) az okság elvét föltétlen érvényűnek tartja az érzéki dolgokban. Szerinte: az okság elve veleszületett gondolkodási formája az észnek, s az ész viszi át az okság rendjét a természetbe. Ezek az ő idevágó szavai: »A cselekvő ok az, ami után valami mindig – tehát szabály szerint – következik. Ez utóbbi az okozat. Az okság elve pedig abban áll, hogy minden, ami történik, feltételez valamit, ami után szabály szerint következik.« (Kritik der reinen Vernunft, 270.)

Más dolgokban is nagyokat botlott, így azzal, mikor ezt mondta: »Abból helyes a kiindulás, hogy a tárgyaknak a mi megismerésünk után kell igazodniuk.« (Krit. d. r. Vern. 18. 1.) Mindenki beláthatja, hogy ezzel teljesen letért Kant a józan bölcselkedés alapjáról. És ő még Kopernikusz-féle fölfedezésnek tartotta ezt a ferde eljárást!...

A józan bölcselők mindig azt tartották, hogy a dolgoknak van mondanivalójuk a mi számunkra. S Kantnak az a tévedése, hogy tudniillik az okság elve nem rejlik a dolgok természetében, óriási zavart okozott sok fejben. Fichte († 1819) pl. végiggondolta Kant elvét, és arra az eredményre jutott, hogy: a világ csak látszat. Szerinte 100 lehetséges és valóságos dollár között semmi különbség sincsen. (Jó is lenne!)

Az okság elvének korlátozása csak az érzékek alá eső dolgokra – teljesen alaptalan, önkényes eljárás, amely csak arravaló, hogy a vallás ellen tudományos mezbe bújtatott faltörő kos legyen. Az optika ezt mondja: a fény a levegő rezgése. A fizika ezt tanítja: az anyag atomokból áll. Levegőt, atomot azonban még senki sem látott (legfeljebb elektron-mikroszkóppal); hasonlóan Röntgen-sugarat és más erőket sem láthatunk.

A tudományban senki sem akad fönn azon, hogy érzékek fölött levő okokat fogad el: miért semmisülne meg hát az okság elve, ha vallásról van szó? – Erre a vallás ellensége csak a »Sic volo, sic jubeo« (Így akarom, így döntöm el) dölyfös frázisával tud felelni. Ilyen önkényeskedés valóban nem méltó tudós emberekhez! A tudomány legeslegelső kötelessége: meghajolni az igazság előtt.

Sajátságos, hogy a tudomány ellenségének kikiáltott katolikus Egyház volt kénytelen még védelmezni az ész jogait az I. vatikáni zsinaton, mikor dogmának jelentette ki az Egyház, hogy az egy igaz Istent biztosan megismerheti a teremtett dolgokból a józan ész. (Const. de fide, can. L c. J.)

Az okság elve égen és földön, minden látható és láthatatlan dologban érvényes. Ennek az elvnek az elvetése öngyilkosságot jelentene a józan ész számára.

A hitetlenség mindenfajta emberei Európa-szerte nagy társaságba tömörültek, s jól ismerve a csillogó jelszavak hatását a gyönge lelkekre, a »szabadgondolkodók« vagy liberálisok, hangzatos frázisát kiáltják a világba.

A gondolkodás, mint lelki működés, tényleg szabad a külső kényszertől, amint a közmondás is jelzi: »A gondolatok mentesek a vámtól.« Nincs az a lovasrendőrség, mely az ember belsejébe betörhetne, s arra kényszeríthetne, hogy most ezt, vagy azt kell gondolnom. Az észt csak a saját akaratunk irányíthatja, hogy ezt, vagy azt gondoljuk. Ily értelemben azonban a gondolkodás szabadsága nem a »szabadgondolkodók« kiváltsága, hanem mindnyájunk közös kincse. S ez valójában nem is az ész, hanem az akarat szabadsága. Más értelmű szabadság pedig nincs az ész számára.

Az ész a) nem szabad, nem lehet független az igazságtól. Ha valaki azt gondolja, hogy: 2 X 2 = 5 vagy hogy a kör négyszögletű, hogy Budapest Kamcsatkában van: akkor nem szabad, hanem a Lipótmezőre való bolond.

Az ész b) nem szabad a saját törvényeitől, nevezetesen: az okság elvétől. Nincs hatalom, amely fölmentést adhatna nekünk ezektől a törvényektől; s ha valaki önteltségében önmaga fölszabadítja magát a gondolkodás törvényei alól, ezzel nem szabadságra tesz szert, hanem ismét csak őrületbe rohan.

A kiváltságos szabadgondolkodás tehát merő világ-ámítás, hazug cégér, melyet a hitetlenek a krisztusi Egyház ellen táplált gyűlöletük szépítésére tűztek homlokukra. A szabadgondolkodók valójában szívből gyűlölik a szabadságot és mindenkire a hitetlenség kényszerzubbonyát szeretnék ráhúzni. A szabadgondolkodók szerint nem szabad hinni, hogy Isten van, ki a világot teremtette, nem szabad hinni, hogy van lélek és másvilág, nem szabad hinni, hogy Krisztus Isten fia, hogy az Egyház isteni alkotás és a világnak Istentől rendelt tanítómestere a hit és erkölcs dolgaiban.

A szabadgondolkodók szerint az ember minden lehető és lehetetlen dolgot hihet, tücsköt-bogarat mondhat, de egyet nem szabad hinnie: a krisztusi vallást, és még kevésbé szabad megvallania a hitét. A szabadgondolkodás valójában a hitetlenkedés szabadossága s féktelenkedése. A szabadgondolkodók és a liberálisok egyebet sem tesznek, minthogy támadják, becsmérlik a krisztusi hitet és e hit őrét, az Egyházat.

 

II. Isten létéről

 

Miként a napfény minden egyes sugara a napba, mint forrásba vezet vissza, a mindenség minden egyes teremtménye is mindennek forrására s végső okára, az Istenre mutat. Ahány teremtmény van a világegyetemben, ugyanannyi a hírnöke ennek az igazságnak: Van Isten! Van világ: tehát van Isten is, kitől a világ származik. Íme, az Isten létének bizonyítása dióhéjba szorítva. Ezt a bizonyítékot több részre bonthatjuk.

 

1. A világ esetleges voltából származó istenbizonyíték

Ha magamat vizsgálom, meg kell vallanom: én nem vagyok okvetlenül szükséges a világegyetem létéhez! Nélkülem is el lenne a világ. S ha bármely részét nézem a világnak, azt kell mondanom: ez a kő, ez a fa, ez a bolygó nem szükségképpen van a világon. Már most, ami a világ egyes részeire áll, ugyanaz áll az egészre is: tehát az egész világ esetleges, vagyis nem szükségszerűen van; a világra nézve lehetséges lenne a nemlét is. A világra nézve eszerint a lét is, a nemlét is lehetséges. Azonban tényleg létezik a világ. De hát honnét? Miért? Semmi sincs ok nélkül: tehát a világ létének is megvan a maga oka. Ez az ok pedig Isten, aki mindenható akaratával létrehozta a világot, aki ellenben létének okát nem valaki másban, hanem önmagában bírja.

Az esetleges lények szükségszerű végső okot követelnek. Ha a végső ok nem szükségszerű, hanem másban bírja okát – nem nyugszik meg benne az ész, hanem azt a másik okot kutatja, s mindaddig kutat, míg csak ahhoz az okhoz nem ér, amely nem függ mástól, amely önmagában bírja léte okát. Az okok végtelen sora lehetetlen. Ugyanis: bármily hosszú is valamely számsor, egy egyest még mindig hozzáadhatunk, s bizonyára különös végtelen lenne az, melyet a kis egyes még végtelenebbé tehetne.

Mikor Kant még nem volt kritikus szofista (1763), így érvelt: Lehetetlen, hogy a világ fölött semmi se létezzék, mert ez esetben nem volna meg az anyag és a feltétel a lehetséges létező (a világ) megvalósítására. Éppen azért valaminek szükségszerűen kell léteznie (hogy t. i. meglegyen az előfeltétel a lehetséges létező megvalósítására), s az a szükségképpen létező egynek, egyszerűnek, öröknek, szelleminek és legvalóbbságosabbnak kell lennie (L. Willmann O.: Gesch. des Idealism. III. 430.).

 

2. A mozgásból vont bizonyíték Isten létéről

Az anyag mozgásának közvetlen oka az erő. Az erő kétféle:

–     eleven erő, mely mozgásra indítja a nyugvó anyagot, vagy növeli az anyag mozgásának a sebességét;

–     holt, vagy helyzeti erő, amely nem végez tényleges mozgást, de annak végzésére megvan a képessége.

E kétféle erő közös neve: energia.

Az összes energia-formák működését mozgásnak nevezzük (meleg, fény, hang, villamosság, stb.). Alapjában minden mozgás energia-, erőátváltozás, pl. hő mechanikai erővé, vagy megfordítva, vagy pedig energia-eltolódás, pl. a hő kisugárzása a kályhából.

Az energiáknak hővé való átváltozását entrópiának nevezzük. Minden energia átalakítható hővé; de a hő sohasem alakul át teljes egészében más energiává, mert egy része mindig elillan. A gőzmozdonynál pl. a szén energiájának csak csekély része változik át eleven hajtóenergiává; a hőmennyiség javarésze a holtgőz, füst a gép fölmelegítése révén elillan, elvész a gép munkájára nézve. Ugyanez a folyamat ismétlődik az összes fizikai és kémiai változások alkalmával. Pl. az emberi test az ételből és italból fejlesztett melegnek csak bizonyos hányadát alakítja át izom-energiává; a hő többi része a kilehelés, kisugárzás révén elillan.

Mivel az energiák átváltozásakor a hő egy része mindig megmarad, nem alakul át, a hőenergia fölhalmozódik, s utoljára minden erőkészlet hővé változik. Vagyis: »Az entrópia maximumra törekszik.« Másrészt a hő, természeténél fogva, egyenletes eloszlásra, egyensúlyra igyekszik jutni. Idővel a hő úgy oszlik szét a világegyetemben, hogy minden helyen egyenlő lesz a hőmérséklet. És akkor majd megszűnik a mozgás. A kályha is csak addig melegíti a szobát, míg a szoba levegőjének a hőmérséklete a kályháéval egyenlővé lesz. Napunk valamikor fehér-izzásban volt; most sárga-izzásban van; később meg majd vörös-izzásban lesz s kihűl. S ha ez a folyamat a többi napoknál is végbement, a földön és más csillagokon is beáll az abszolút hideg (-273°).

S akkor az életnek, minden fizikai és kémiai változásnak vége szakad, mert minden egyensúlyban lesz és nem lesz többé energia-átváltozás. Ez lesz a természet halála. (Dr. I. Üde: Monist) Az entrópia törvényét Klauziusz (f 1888.), Helmholtz, Thomson, világhírű természettudósok állapították meg. »Ha a világegyetemben zavartalanul megmaradnak a fizikai folyamatok, minden erőkészlet hőbe megy át és minden hő teljes egyensúlyba jut. Akkor aztán vége lesz a változás lehetőségének; akkor minden lehetséges természeti történés nyugvópontra jut, s a világegyetem azon túl örök nyugalomra lesz ítélve.« (Helmholtz)

»Ha a világ mostani állapota még nagyon messze van is ettől a végső állapottól, mégis fontos eredmény, hogy oly természeti törvényt fedeztünk föl, amelyből bizonyossággal következik, hogy nem minden körforgás a világban, hogy a világ bizonyos értelemben folyton változtatja állapotát s végső állapotra törekszik.« (Klauziusz)

A fizika szerint a mozgásnak valamikor vége lesz. Már pedig, aminek vége lesz, annak kezdettel is kell bírnia, az nem lehet örök. Ha a mozgás öröktől fogva volna már réges-rég bekövetkezett volna, a nyugalom állapota. Kell tehát lennie bizonyos, a világon kívül álló oknak, amely az energiákat a világegyetemben elosztotta s a mozgást megindította. Ez az első mozgató az Isten.

Más okoskodással is ugyanerre az eredményre jutunk. A világ mai állapota a megelőző állapotból következett, s ez ismét az előző állapotból, stb. Ámde az előző állapot csak közvetítő ok. (Véső, kalapács – közvetítő ok; a szobrász – a végső ok.) Ha milliónyi közvetítő oka volt is a világnak, utoljára mégis csak első okra kell jutnunk, melytől a mozgás ered. Ez az első ok az Isten.

Ugyanerre az eredményre jut a tapasztalati tudomány embere is. A természetnek »semmiféle ereje sem lehet, szorosan véve, kezdettől fogva, mert előtte más erőnek kell lennie, mely ezt létrehozta. Erőt vagy mozgást épp oly kevéssé teremthetünk, mint ahogy anyagot nem tudunk teremteni. Avagy valóban határozottan el tudunk gondolni olyan mozgást, amelyet nem előzött meg más mozgás? Én erre képtelen vagyok, hacsak teremtő erő közbelépéséhez nem fordulok... A dolgok oka: az akarat – teremtésük: Isten ténye.« (Grove fizikus, † 1896.)

 

3. Az élőlények is Teremtőről tanúskodnak

Volt idő, mikor semmiféle élet nem volt a földön. Olyan igazság ez, melyet a hitetlenség legszélsőbb képviselői sem mernek tagadni. A geológia oly földrétegekhez vezet, amelyekben semmi nyoma sincs az életnek. Nem is lehetett élet a földön akkor, mikor a föld még izzó cseppfolyós állapotban volt; mert a több-ezer fokos hő az élet minden csíráját megölte volna. Most azonban vannak élő emberek, állatok, növények a földön, tehát kell Istennek lennie, ki az életet a földön megteremtette.

»Az életnek kezdettel kellett bírnia; mert a geológia a földképződés oly időszakaiba vezet, melyekben lehetetlen volt az élet, ahol nincs is semmi nyoma, semmi maradéka az életnek.« (Virchow. L. az ősnemződést, 4. fej.)

 

4. Rend az égen

Semmi sem tesz akkora benyomást az emberre, mint a csillagos ég szemlélése. S még fokozódik ez a hatás, ha nemcsak szemünkkel, hanem, a csillagászattól fölvilágosítva, eszünkkel is szemléljük az eget. A Jupiter-bolygó 500-szor nagyobb földünknél. A napból 260000 földgolyó telnék ki; a Wega pedig 40000-szer nagyobb napunknál. S még ennél is vannak nagyobb csillagok.

Dr. Szuszai Antal professzor

 

Hitvédelmi melléklet 6.

Marana Tha – 2014. január-február

 

4. Rend az égen (II)

Bámulatos szerkezet a csillagos ég, amelynek csak kis részét ismerjük. Naprendszerünk középpontja a Nap. A bolygók ellipszis pályákon keringenek e középpont körül. A bolygóknak holdjaik is vannak, amelyek saját tengelyük körül forognak, s egyben a bolygók körül is keringenek, és hozzá még a bolygókkal együtt a nap körül is forognak. Az egész naprendszer megint egy más, eddig ismeretlen középpont körül forog.

A csillagvilágot a tömegvonzás tartja egyensúlyban. Az ég mechanizmusának alaptörvénye: a vonzás a testek tömegével egyenlő és a távolság négyzetével fordított arányban áll. (Newton.)

Honnan van a csillagos ég bámulatos törvényszerűsége?

Az ember teljesen tehetetlen a csillagvilággal szemben; fölfedezte, de nem teremtette a rendet az égen. A csillag-világ maga szintén nem oka a rendnek. Az anyagra nézve ugyanis teljesen mindegy: vajon kaotikus állapotban van-e, avagy bámulatos rendben?

Az erő pedig vak, szükségszerűen egy irányban működik, és mechanizmust nem képes kigondolni. Amint az óra, a gép, szóval bármely mechanizmus feltételez egy tervezőt, aki kigondolta azt és megszerkesztette: úgy az ég mechanizmusa is bölcs és hatalmas tervezőt követel, aki nem lehet más, mint az Isten.

„Ki hozta létre a természet törvényeit? A természettudós nem hozta létre, csak fölfedezte. A természet sem hozta létre, csak követte. Ki más volna e törvények szerzője, mint a természet Teremtője?” (Madler csillagász.)

Az ég mechanizmusa olyan pontos, hogy a csillagászok nemcsak évekre, de évezredekre is, úgy a jövőre, mint a múltra nézve is, ki tudják számítani a naprendszer bolygóinak mozgását, állását. E pontosságból azt következtetik a felületesen gondolkodók, hogy a csillagos ég nem szorul tervezőre.

De ez a következtetés éppen olyan, mintha valaki ezt mondaná: „Ez az óra, ez a gép pontosan működik – tehát ennek az órának, ennek a gépnek nem volt tervezője és mestere. Newton szerint az ég tervezője nagyon is járatos volt a mechanikában és a geometriában.”

Kircher Athanáz, a XVII. sz. csodált fizikusa, egy ízben remek óraszerkezetet mutatott be egy ateistának.

– „Ki találta föl és szerkesztette meg ezt a remek szerkezetet?” – kérdezte a hitetlen.

– „Senki, uram! – teljességgel senki!” – felelte rá Kircher.

Az ateista a nagy fizikus ismételt tagadó válaszára méltatlankodva felelt: „Ilyen válasz sérti józan eszemet, amelyet meg kellene tagadnom, hogy elhiggyem feleletét.”

– „Hát még mennyire sérti az Ön feltevése az én józan eszemet, mikor azt kívánja tőlem, hogy az égnek sokkal bonyolultabb mechanizmusát tervező nélkül való munkának tartsam, aki kitalálta és meg is csinálta ezt a bámulatos mechanizmust?!”

 

5. Rend a földön!

Honnan van az anyag elosztottsága különféle elemekre, amelyek más és más fizikai és kémiai tulajdonságokkal rendelkeznek? Miért nem egyforma az anyag? Honnan van a föld lényeinek osztályozása ásvány-, növény-, állat- és ember-országra? Honnan van a bámulatos fokozatosság a földön létező dolgokban?

Az ásványok léteznek – de nem táplálkoznak, nem szaporodnak. A növények élnek, idegen anyagokat vesznek föl magukba és változtatnak át, más szóval: táplálkoznak és reprodukálják önmagukat a magban, vagyis szaporodnak.

Az állatok meg már jóval magasabban állnak, amennyiben rendelkeznek a növény minden működésével, de hozzá még mozognak és éreznek is.

Az ember pedig toronymagasan áll a föld többi lényei fölött; mindennel bír, amivel azok rendelkeznek: létezik, mint az ásványok, él, mint az állatok és a növények, érez, mint az állatok, ezenfelül még gondolkodik és szabadon akar, és tudatában van életének és működésének.

Honnan van a föld rendezett beosztása?

Vak erők nem hozhatnak létre ilyesmit, mert az erők egy irányban, tulajdon cél nélkül működnek, amiért is önmaguktól nem hozhatnak létre változatosságot.

Aztán meg, mióta csak ember él a földön, aki megfigyeli a természetet, még sohasem történt meg, hogy valamely lény áttörte volna létezésének a módját: az ásvány nem lett növénnyé, a növény nem lett állattá, az állat nem emelkedett emberi méltóságra, az ember nem lett emberfölötti lénnyé.

Mi szabott határt a természet különféle területeinek? Az élet az egyes növényekben, állatokban jelentkezik: miért halnak el az élő lények és miért élnek csak az utódokban? Miért nem marad fönn az első élőkben az élet?

A materialista azt mondja ezekre a kérdésekre: „Az anyag örök fejlődésben van, és a mai világ e fejlődés eredménye.”

Ám ha valóban örök fejlődésben lenne a világ, akkor már réges rég el kellett volna érnie a fejlődés legfőbb fokát, és akkor az emberen kívül más lény már nem is létezhetnék, holt anyag meg teljességgel lehetetlen volna; mert különben ez az anyag nem vett volna részt a fejlődésben. De miért?

A „törvény” gondolkodó és hatalommal működő törvényhozót tételez föl, aki a törvényeket kigondolta és életbe léptette. A rend rendezőt követel. S azért a föld rendezett volta gondolkodó, s hatalommal és bölcsességgel működő Istenre utal.

 

6. A célszerűségből vont bizonyíték

A cél a jövőben fekszik és tervszerű működésnek az eredménye. Aki célszerűen akar működni, annak ismernie kell a célt, a célhoz vezető utat és eszközöket. És az út és az eszközök megválasztása, de meg magának a célnak a kitűzése is szabad működést tételez föl. Ahány célszerűen berendezett virág, fa, állat, szerv van a földön: ugyanannyi bizonyítéka van annak az igazságnak, hogy gondolkodó, tervező és szabad elhatározással működő Isten teremtette a föld lényeit.

A fának például kettős célja van: 1. az egyed és 2. a faj fönntartása.

A fa részei: gyökerek, törzs, ágak, levelek, virág, gyümölcs. Minden egyes résznek más és más a dolga: a gyökerek fölszívják a szükséges táplálékot a földből; a törzs és az ágak tovább szállítják a táplálékot; a levelek a levegő és a napfény hatásait közvetítik. Mind e tényezők összeműködésének eredménye, hogy a fa él, táplálkozik, növekszik (egyed fönntartása). – A végső cél: a faj fönntartása. Erre szolgál a virág és a gyümölcs. … A virág színes pompája, illata, méz-tartalma – mind arra valók, hogy a rovarokat csalogassák; más okból nincs szüksége a gyümölcsfának ezekre a kellemes, szép dolgokra. (A méhről kimutatták, hogy egy nap csak egyfajta virágot látogat, hogy látogatása kárba ne vesszék a természet háztartása számára.)

Honnan van a fa részeinek összműködése e kettős célra?

Az egyik rész működése haszontalan volna, ha a másik is el nem végezné a dolgát. A gyökér, törzs, levél, virág semmit sem tudnak a maguk működéséről; még kevésbé ismerik a végső célt: a gyümölcsöt, amelynek rendeltetése a fa életének reprodukálása. A szél, a rovarok sem tudnak a szíves szolgálatról, melyet a fának tesznek.

Tervet végső céllal csak egy gondolkodó tervező alkothat. Minden fűszál, virág, fa – egy-egy betű a természet könyvében, amely Isten bölcsességét ­hirdeti.

Az állatvilágban is ugyanez a cél: az egyed és a faj fönntartása; de e célok elérése itt még sokkal csodásabb.

Minden egyes állat oly remekmű, melyhez képest az emberi lángelme termékei csak kontár munkák. A táplálkozás, a lélegzés, a vérkeringés, az ösztönök működése, a szaporodás – mind külön-külön komplikált szervezettel bír.

E bámulatos dolgot legjobban önmagunkon figyelhetjük meg, mert a mi testünk szintén állati test. Az emberi szervezetben nagyszerűen érvényesülnek a statika, az optika, az akusztika törvényei, melyeket az ember csak nagy sokára és nagy-nehezen tudott fölfedezni.

Minden egyes szerv egy-egy mélységes terv kifejezője. Az orvostudományra nézve ünnepnapok voltak ama napok, amelyeken egy-egy kiváló lángelme a szem, a fül, a vérkeringés, a lélegzés, a táplálkozás, az idegrendszer, a genetika törvényeit fölfedezte. Sok dolog azonban még ma is rejtély az emberben.

Az egyes szervek és szervezetek tudtunkon kívül és akaratunk nélkül jönnek létre, s akkor működnek a legjobban, ha nincs módunkban zavarólag hatni rájuk. Aztán az egyes szervek szépen kifejlődnek a méhen belül, anélkül, hogy működésbe lépnének: a szem világosság; a fül hang és hallási próba; a tüdő lélegzés nélkül jön létre. Mikor szükség van rájuk a születés után, akkor már teljesen készen vannak szerepük betöltésére. – Az állati ösztön megnyilatkozásai oly bámulatosak, hogy egyes tudósok zavarukban észnek nézik az ösztönt.

A biológiának sikerült a növények és állatok fajfönntartásának a törvényét fölfedeznie, mely ugyancsak hangosan hirdeti a Teremtő bölcsségét. Eszerint a legkisebb életegység: a sejt. A sejtek az épületkövek, melyekből a növény és állat teste fölépül. A sejt főrészei: l. a protoplazma, 2. a nukleusz (mag), mely apró szálacskákból áll. A mag az élet hordozója; a proto-plazma a mag tápláléka. A kétnemű növények és az állatok úgy szaporodnak, hogy a hím- és a nőnemű szaporodási sejt egyesül (megtermékenyítés).

A szaporodási sejtek a növény és az állat másfajta sejtjeiből lesznek, de úgy, hogy a rendes sejteknek csak fél-nukleusz mennyiségét bírják (a nukleusz redukciója), s csak az egyesülés, a megtermékenyítés után van meg bennük a fajt jellemző magmennyiség. A megtermékenyített sejt az új növény, vagy állat magva.

Az ember testének rendes sejtje 24, a kétnemű szaporodási sejt pedig csak 12 kromoszómával bír. Az egyesült, vagyis megtermékenyített sejt azonban, éppen úgy, mint a rendes sejt, már 24 kromoszómával bír.

A természettudomány egyebet sem tesz, mint, hogy a természet könyvéből kibetűzi Isten gondolatait. Aki a gondolatból nem tud a gondolkodóra következtetni, az bizony nagyon is fogyatékos a gondolkodásban. Az ateista Diderot is megvallotta, hogy egy lepkeszárny, egy szúnyog szeme is elégséges arra, hogy zavarba hozza az ateistát.

Valóban: a teremtett dolgok célszerű berendezése hatalmas erővel kopogtat az ész kapuján és világosan mutat a Teremtőre... A hitetlenség éppen ezért inkább letagadja még a napnál világosabb célszerűséget is a természetben; de hát ezzel megsemmisítő ítéletet mond Önmagáról. Mert a józan ész szava szerint: »Nem lehet igaz az, ami a kézzelfogható tények ellen van.«

 

7. A lelkiismeretből merített bizonyság. Különbséget tesz az ész az igaz és nem igaz között: éppúgy megkülönbözteti a jót is a rossztól.

Amikor a józan ész szakértő bírálatot mond, hogy valamely cselekedet megegyezik-e a jónak törvényével – ezt az ítéletet lelkiismeretnek nevezzük. Ez azonban még nem az Isten szava, nem az egész lelkiismeret. Az ész gyengesége, a szenvedélyek okozta zavar, stb. miatt ugyanis az ész tévedhet abbeli ítéletében, hogy mi a jó és mi a rossz. Például az indiai özvegy régebben kötelességének tartotta, hogy tűzhalált szenvedjen, ha a férje meghal. (A lelkiismeret effajta eltévelyedése legtöbbször babonából fakad. Némely kannibál törzsek – Új-Guinea – gyilkolnak, áldozatukat meg is eszik, mert azt tartják, hogy a meggyilkoltnak erejét és vitézségét öröklik. Mások legyilkolják a vezér halálakor annak rabszolgáit, mert azt hiszik, hogy a másvilágon is vezér a vezér, és emberei ott is tartoznak a szolgálatára lenni. Ilyen erkölcsi eltévelyedések azonban semmit sem bizonyítanak a lelkiismeret ténye ellen.)

Mikor a józan ész kimondja az ítéletet: ez jó, ez rossz – akkor csendül meg a lélekben Isten szava: »A rosszat nem szabad tenned; a jót szabad, vagy kell tenned.« Ez a lelkiismeret: gyakorlati ítélet a kötelezettség szankciójával nyomatékosítva. Ha a rosszat teszed – gonosz vagy, s felelni fogsz gonoszságod miatt. A rosszat nem szabad tenni! – ez olyan igazság, mint az, hogy mindennek van megfelelő oka. Az ész meg sem kísérli ennek az igazságnak a tagadását, hacsak önnönmagát tönkretenni nem akarja. Az ember annyiban lelkiismeretes, amennyiben emberként él, vagyis: amennyiben használja józan eszét. A lelkiismeret csak ott hiányzik, ahol a józan ész sincs meg: őrülteknél, súlyos fogyatékosoknál és azoknál, akik azonosultak a gonoszsággal. Minden törvény törvényhozót tételez föl.

A lelkiismeret törvénye: »A rosszat nem szabad tenni« – Istenre, mint legfőbb törvényhozóra utal. Mert tárgytalan lenne a lelkiismeret szava, ha a valóság rendjében nem felelne meg neki az örök Bíró léte.

Kant szerint az ész független törvényhozója önmagának. Erre ez a válaszunk:

    1. az ész megismeri a jót és a rosszat, de nem hozza létre sem a jót, sem a rosszat;

    2. ha az ész szuverén királynő és önmaga szab törvényt magának – ugyanazzal a joggal fölmentést is adhat magának a törvény alól, és ezzel megdől a lelkiismeret.

S Kant tényleg nem akar tudni felelősségről. Szerinte az ember csak maga-magának felel tetteiről. Ez nem egyéb, mint gyakorlati istentagadás, amely annál gonoszabb, mert a felséges Isten helyébe a kevély „én”-t helyezi.

„A lelkiismeret a nevelés terméke” – mondogatják a vallás ellenségei.

Igaz: a jó nevelés élesíti, finomítja, érzékenyebbé teszi a lelkiismeretet, amint az oktatás is műveli az észt; de nem teremti a lelkiismeretet, amint a tanítás sem teremti a józan észt. A népszokás sem szüli a lelkiismeretet – hanem, ellenkezőleg, a lelkiismeret teremti a szokást, melyben az elődök és kortársak ítélete nyilatkozik meg.

Némelyek a jót és a rosszat a hasznossal és a károssal tévesztik össze. A jó összefügg az igazzal, és egyben összefügg a boldogsággal, a rossz pedig a boldogtalansággal. Ez csak azt jelenti, hogy a törvény nem önkénynek, hanem Isten szeretetének a kiáradása, aki javukat akarja eszes teremtményeinek. De a jó sokszor önmegtagadással jár, és nem ígér hasznot a földön; s viszont: a rossz sokszor kellemes és hasznot ígér. Ha tehát a jót összetévesztjük a hasznossal, a hősi erények: a hit, a hazafiság vértanúsága, a hűség – üres szavakká lesznek.

 

8. Az okság – törvényénél fogva – sohasem lehet több az okozatban, mint az okban, mert különben az okozat egy részének nem lenne oka. De nem szükséges, hogy az ok mindenkor teljes erejével hasson; más szóval: több lehet az okban, mint amennyi van az okozatban.  Mármost, a földön ésszel, szabad akarattal és öntudattal bíró emberek vannak: tehát a világ és az ember Teremtőjének is kell bírnia ésszel, szabad elhatározással és öntudattal. A világ nagysága arra utal, hogy a Teremtő akarata végtelenül erős. A bámulatos rend és célszerűség pedig arra mutat, hogy Istennek az értelme, bölcsessége határtalan.

Ha valamely világkiállításon, melyen az emberi tudás és szorgalom ezer meg ezer tárgya van felhalmozva, valakinek eszébe jutna azt mondani: ez a sok gép, szerszám, művészi alkotás, stb. mind magától lett, a véletlen terméke – az illetőt joggal értelem nélküli embernek tartanánk.

A világ is állandó világkiállítás, melyet a Teremtő önmagának és eszes teremtményeinek rendez. S ha az ember elfogulatlanul, szabadon, vagyis bűnös szenvedélytől és a bűn tudatától mentesen gondolkodik, lehetetlen, hogy a világból meg ne ismerje az Istent. Egy világ tanúskodik az Isten léte mellett, úgy, hogy csakis az eszében megzavarodott, vagy gonosz ember tagadhatja Isten létét.

Hiszen minden teremtmény nyilván magán viseli Isten bölcsességének, hatalmának, jóságának a jeleit! A naprendszer éppúgy ékeskedik az isteni származás cégjegyével, mint az egyszerű fűszál. S az emberiség tényleg minden időben Isten létét olvasta ki a világból. Ezt mutatja a

 

9. Történelmi bizonyíték

Az egyiptomiak, a kínaiak története hatezer éves emlékekkel bír. S ezek az építészeti, művészeti, irodalmi emlékek csaknem mind vallási emlékek.

Már Cicero is ezt írhatta: „Nincs olyan nép, amely műveletlensége és vadsága dacára is ne tudná, hogy Isten létét el kell fogadni, bár nincs méltó fogalma Istentől.”

És még ma is, mikor legalább nagyjából ismerjük már az egész földet, találó Cicero ítélete, hogy vallás nélküli népek nincsenek. Hithirdetők, akik egy emberöltőn át figyelték a vad népek életét, bevallják, hogy évtizedek után sem sikerült nekik teljesen e népek szokásait, gondolkodását ellesniük. Tudósnak nevezett utazók, akik átszaladtak valamely területen ellenben, úgy beszélnek, mintha a bizalmatlan vad népeknek nem lenne Istenről fogalmuk. A behatóbb vizsgálat azonban kimutatta, hogy a „tudós” utazók tévedtek. Mindenütt akadnak betegek és őrültek; az emberiség zöme azonban egészséges és józaneszű emberekből áll. Úgy a művelt, mint a kevésbé művelt (teljesen vad nép nincs) népek között akadnak egyes istentelenek: nagyjából azonban istenhívő az egész emberiség. (Az ateista diktatúrák – Észak-Korea, Kína – speciális helyzetben vannak.) Ma is igaz Szent Ágoston bölcs meglátása: „Kevesek kivételével, akikben a természet nagyon le van romolva, az egész emberiség Istent vallja a világ teremtőjének.”

Dr. Szuszai Antal professzor

 

Hitvédelmi melléklet7.

Marana Tha – 2014. március-április

 

 

I. Isten fogalma 

1. A vallás alapja és legfőbb alkotórésze az, hogy milyen fogalmunk van Istenről. Amilyen az emberben Isten fogalma, olyan a vallása. 

Istent nem látjuk; de előttünk van Isten kezének a munkája: a világ. S e munkából megismerjük az alkotó művészt. A világ létra az emberi ész számára, melyen az az Istenhez hatol. A létra legfelsőbb foka a föld legremekebb teremtménye: az ember. Az emberből ismerjük meg legjobban az Istent. 

A hitetlenség gúnyt űz a hívő emberből, hogy saját képére alkotja meg az Isten fogalmát, antropomorfizmust űz, stb. A kinyilatkoztatás tudtunkra adja, hogy Isten a „maga képére és hasonlatosságára” teremtette az embert (1Móz 1,26). Ha maga az Isten a minta, amely után az embert teremtette: teljes joggal következtethetünk a fényképről a mintára. A hitetlenség sem tagadhatja, hogy az ember a teremtés csúcspontja; s a józan ész azt mondja, hogy a mestert legjobban az ő legremekebb alkotásából ítélhetjük meg. 

2. Teljesen Istentől függ az egész világ, mert Őtőle kapta létét. Isten, ellenben, senkitől és semmitől sem függ, mert ő Önmagában bírja létének az okát (Ens a se). A teljesen független lét az Isten kizárólagos birtoka és a méltó Isten-fogalom alapja és kiindulási pontja. 

A világ is valóságosan létezik, de nem úgy, mint ahogyan Isten létezik. A világ létének oka a világon kívül Istenben van, és épp ezért a világ függő viszonyban létezik. Isten azonban nem másban, hanem Önmagában bírja létének az okát, amiért is egyáltalán semmitől sem függ, ami kívüle van. 

3. Isten teljes függetlenségéből következik az Ő végtelensége. Mivel senki és semmi sem határolja, korlátozza Istent, azért Ő végtelen. Ha valami korlátozná, akkor nem lenne végtelen, sem független, mert függne attól a korláttól. Istennek a végtelenségéből következik az is, hogy szellem az Isten. Ami ugyanis részekből áll és részekre bontható, az bármily nagy legyen is, mégis, még újabb részekkel nagyobbítható. Más szóval: a végtelen anyag ellentmondás, képtelenség. Csakis az egyszerű, részekből nem álló szellem lehet végtelen. 

4. Isten független az időtől; Ő az idő fölött, az időn kívül van. Istenre nézve nincs sem kezdet, sem vég, vagyis: az Isten örökkévaló. És ugyancsak független Ő a helytől is, a tér nem korlátozza. Minden térben ott van, de az egész világ sem zárja magába. Isten minde­nütt jelenvaló. Gyermekes felfogással bírnak Istenről azok, akik azt hiszik, hogy Isten a világ fölé emelkedve bizonyos helyen trónol. Igaz, hogy Isten a maga dicsőségét csakis az üdvösség hazájában mutatja meg teremtményeinek; de láthatatlanul mindenütt ott van. A földön is közel van hozzánk az Isten. Hisz „őbenne vagyunk, élünk és mozgunk” (ApCsel 17,28). Ahol ember születik, ott Isten teremtői ereje is működött a lélek megteremtésében. Minden szentség méltó fölvételekor Isten működik a lélekben. Minden szentmisében Isten ereje változtatja át a kenyeret és a bort Krisztus testévé-vérévé. Létünk is Isten folytatólagos teremtői működésének az eredménye. 

Ha naivnak nevezzük ama felfogást, hogy Isten bizonyos helyen trónol – a szabadkőművesek felfogása még szánalmasabb. Szerintük ugyanis »a világ nagy építőmestere, miután fölépítette a világot, nyugalomba vonult és többé semmit sem törődik a művével.« Strausz és Schopehauer meg káromkodó gúnnyal azt tartja, hogy a modern csillagászat fölfedezései zavarba hozták a mennyei Atyát – lakás dolgában… Ilyetén szellemeskedés nem zavaros, de nagyon is világos bizonyítéka annak, hogy a nevezett ateista bölcselőknek nincs tiszta fogalmuk az Istenről. Ilyen „tudományra” azt mondaná Szent Ágoston: »Aniles et pueriles opiniones –Vénasszonyi és gyermeki fecsegés.” (L. Mausbach: Kernfragen 12.) 

5. Az ember nem a teste, hanem a lelke szerint képmása az Istennek. Az emberi léleknek két főtehetsége van: az értelem és az akarat. Mivel az okozatban csak az lehet meg, ami az okban is megvan: az emberi értelemből és akaratból teljes joggal következtethetjük, hogy Istenben is van értelem és akarat. 

6. Egyik embernek az értelme nagyobb a másikénál, de valamennyié korlátolt. Az ember csak bizonyos határig ismer meg, amelyen túl korlátozza megismerő képességét a hely és az idő. A jelenvalókból csak a hozzánk közel esőket ismerjük meg; a múltra nézve csak fogyatékos emlékezésünk van; a jövővel szemben pedig csaknem egészen tehetetlenek vagyunk. 

A világban megnyilatkozó rend és célszerűség végtelenül bölcs intelligenciára utal. Ezért nekünk embereknek nagy szellemi erőfeszítésünkbe kerül megismerni Istennek a világban megnyilatkozó gondolatait. Ha az értelmet végtelen nagyságura kitágítjuk, és elvesszük a megismerés idő- és térbeli korlátait – akkor valamennyire ráérezhetünk Isten mindentudásának az ismeretére.

 

Emberi nyelvünkkel fejezzük ki akkor Istennek a mindentudását, ha ezt mondjuk: Isten mindent lát; Ő látja a jelenvalókat, a múltat és a jövőt; őelőtte minden jelenvaló. Bár sohase feledkeznénk meg erről az igazságról: a mindentudó Isten tanúja minden gondolatunknak, minden lépésünknek, egész életünknek! Isten mindentudása az ő igazságos ítéletének az alapja. Csak a mindentudó Isten tudja értéke szerint jutalmazni a rejtett erényt, s tényleges gonoszsága szerint büntetni a titokban elkövetett bűnt.

 

7. Az akarat sajátsága, hogy az ember elhatározása szerint működik. E ponton az akarat eltér úgy az anyagtól, mint az erőtől. Az emberi akarat bizonyos fajtája az energiának; de nem korlátlan, hanem korlátolt az ereje. Ha ledöntünk minden korlátot, mely az akaratot határolja, bizonyos értelemben megsejtjük Isten mindenhatóságát. Istennek az akarata végtelen energia. Az ő akarásában nincs óhajtás; mert Istennél egybeesik az elhatározás és a megvaló­sulás. 

Isten akaratának, mindenhatóságának legjellemzőbb megnyilatkozás: a teremtés. Isten akarta, és meglett a világ. De a világ megteremtésével korántsem merült ki Isten hatalma! Ha akarja, száz és száz új, és a mostaninál még tökéletesebb világot is teremthet. Isten akaratára csak egy mérték van: az ő tetszése. Mindent megtehet, amit csak akar. Egyrészt Isten Urasága, másrészt az Ő mindentudása és mindenhatósága hozza magával, hogy mindent úgy intéz, hogy eléri célját. Ezt pedig isteni bölcsességnek nevezzük. 

8. Isten akarata mindenekelőtt Önmagára irányul. Ezt így mondjuk: Isten szereti Önmagát. Isten ismeri, és éppen ezért szükségképpen szereti is önmagát. Végtelen ez a szeretet, mint ahogyan Isten nagysága is végtelen. Amit magán kívül még akar az Isten, azt csakis önmagáért akarhatja. Istennél nagyobb nincs sem égen, sem földön, ezért csak önmaga lehet az indítóoka akarásának és működésének. Ebből következik, hogy Isten dicsősége a mindenség végső célja. »Omnia ad maiorem Dei glóriám! – Mindent Isten nagyobb dicsőségére!« – ez az erkölcs legmagasabb elve. Az ember élete annál tartalmasabb, mennél jobban ragyog belőle az Isten dicsősége. 

9. Mivel Isten szereti önmagát, mindazt akarja, ami megfelel természetének, és semmi olyasmit nem akarhat, ami természete ellen van; más szóval: szent az Isten. Az ember szentsége megegyezés az Istennel, hasonlóság az Istenhez az értelemben és az akaratban, a gondolkodásban és a cselekvésben. 

Isten szentségének a működése kifelé – az Ő igazságossága. Igazságosságból írja elő törvényül az ő akaratát értelmes teremtményeinek, akiket segít akarata megvalósításában, és mindenkinek megadja jutalmát és büntetését, aszerint, amint teljesítette törvényét, vagy pedig ellenszegült annak. 

10. Isten jelen van a világban, de lényegesen különbözik a világtól. Ő akkor is az volt, ami most, mikor a világ még csak eszme volt Isten szellemében. És ha új világokat alkot is, Ő maga akkor is változatlan marad, csak a világ változik. Ahogy a szobor, a kép nem azonos a művésszel, bár a művész lelke nyilatkozik meg a műremekben, úgy a világ sem alkotórésze Istennek, bár Isten lelke nyilatkozik meg benne és kezének a nyoma található rajta. 

11. Ahogyan az ember szellemi megismerése lényegesen elüt az állat érzéki megismerésétől, éppúgy Isten megismerése is nem fokozat szerint, hanem lényegesen elüt az ember megismerésétől. Teljes, kimerítő fogalommal csak egymaga az Isten bír Önmagáról. Emberi értelem nem foghatja föl az Isten valóját, s emberi nyelv sohasem tudja tökéletesen kifejezni fogalmát. Az óceánok rengeteg víztömegét nem szoríthatjuk bele egy literes üvegbe; de még kevésbé foghatjuk meg Isten valóját. Bármily nagyot gondolunk is, Isten nagyobb gondolatunknál. Legközelebb akkor jutunk el a valósághoz, ha mennél tökéletesebben belátjuk azt, hogy Istent föl nem foghatjuk. Térdre hullva közeledni az Istenhez – ez a legméltóbb az emberhez.

 

Az emberi nyelv az ember korlátolt szellemének a terméke. Ebből világos, hogy az emberi nyelv nem rendelkezhet Isten kimerítő fogalmával. Emberek vagyunk, s azért emberi módon gondolkodunk és beszélünk az Istenről, mert másképpen nem tudunk. A valóságnak megfelelően csak Isten gondolkodik önmagáról. S mivel a világ is véges, nyilvánvaló, hogy a világ sem fejezi ki Isten egész nagyságát. 

12. Isten végtelen nagysága az örök boldogság záloga. Isten végtelenül boldog, mert ismeri és szereti önmagát. Az üdvösség lakói részt vesznek Isten boldogságában azáltal, hogy színről-színre látják Őt. E látásból olyan szeretet fakad, amely sohasem merül ki. 

Ahol Isten mindentudása és mindenhatósága áll a lelkek rendelkezésére, ott a boldogság nem fogyatkozhat meg és nem merülhet ki sohasem. Ez a mennyei, örök boldogság. 

II. Az isteni gondviselésről 

1. Isten teremtette a világot. Mindentudó elméjével megalkotta s mindenható akaratával megvalósította a világ tervét. 

Isten a) semmiből teremtette a világot. Oktalanság lenne azonban azt gondolni, hogy a semmi a világ létrehozó oka. Mert semmiből bizony semmi sem lesz. E szó: »semmiből« – csak annyit jelent, hogy, mielőtt Isten teremtett, semmi sem volt Istenen kívül, sem anyag, sem tér, sem erő. A világ létrehozó oka tehát nem a semmi, hanem Istennek a mindenhatósága. 

Isten b) azért teremtett, mert szeretett. Szeretetből létet és tökéletességeket közölt teremtményeivel. Ugyanez a szeretet indítja Istent arra is, hogy boldogságra képes teremtményeit boldogítani akarja. 

Isten c) önmagáért, Önmaga dicsőségére teremtette a világot. Istenen kívül semmi sem volt, tehát Önmagán kívül senki, vagy semmi sem bírhatta Őt arra, hogy teremtsen. 

De nem is lenne méltó Istenhez, hogy nálánál valami kisebb indítsa Őt működésre. Nem azért teremtette Isten a világot, mintha a világ valamit adhatna neki – hanem, ha már megteremtette, a Teremtő méltósága követeli, hogy az Ő bölcsességét, hatalmát, dicsőségét hirdesse a világ. A boldogságot is akkor érik el az öntudatos teremtmények, ha Isten dicsőségét hirdetik. 

2. A teremtés tényéből Istenre vonatkozva a feltétlen uralom, a világra vonatkozva a feltétlen függés következik. 

Isten uralma két dologban nyilatkozik meg: a) fönntartja, b) kormányozza a világot. 

a) Valamely erőnek csak addig van eredménye, míg az erő működik. A földön pl. csak addig van élet, míg a nap fényt és meleget ad a földnek. Ha egyszer kihűl a nap, nyomban megszűnik az élet a földön. A világ léte is csak addig tart, míg Isten teremtő ereje létben tartja azt. Ha Isten teremtő ereje megszűnne működni, nyomban a semmibe hullna vissza a világ. 

Számunkra fölfoghatatlan Istennek ez a működése, mert sem emberi, sem más fizikai erő, sem teremteni, sem valamit a semmibe taszítani nem tud – s amit nem látunk, azt elképzelni, elgondolni is nehezen tudjuk. Nevetséges volna azonban az emberi képzeletet és gondolkodást a megismerés legfőbb fokának tartani. 

b) Isten kormányozza a világot. A világ alkotó-részei: 1. anyag, 2. erők, 3. szellemi lények. Az anyag összetételében tömérdek sok kombináció lehetséges. S az erők, amelyek természetüknél fogva vakon, egy irányban működnek, hasonlóan sokféle működésre egyesíthetők. Az értelmes lények, szabad akaratuknál fogva, szintén sok irányban működhetnek. Az anyagnak, az erőknek, a szellemi lényeknek a végső célra, Isten dicsőségére való irányítása: a világ kormányzása. Igen szépen világítja meg ezt a dolgot az orgonán játszó művész hasonlata. 

Az orgona főrészei: a sípok, a szélláda és a fújtató; s hozzája tartoznak a hangtan (akusztika) törvényei. A sípok sokfélék, és úgy vannak berendezve, hogy csakis a játszó akaratára szólalnak meg. Ha minden síp mindenkor szólna, nem dallamos összhang, hanem zűrzavar hangzanak. Az orgona hangjai összhang és dallam dolgában tömérdek sokféle változatot engednek meg. Ámde minden hatásra mégsem képesek. Az orgonaművésznek azonban szabadságában áll az orgonajátékot hárfa-, trombita- vagy egyéb játékkal kibővíteni. A művész odaül az orgonához, és tetszése szerint lejátssza a fejében kigondolt dallamos összhangzatokat. A kész orgona; a megteremtett világ. Az egyes sípok: a világba helyezett erők. Az orgona-művész: az Isten. Az orgonán lejátszott összhangzatos dallam: a világ folyása. És a világ folyásának változatos összhangja mindenkor Istent dicsőítő himnusz. 

A világ kormányzása, eszerint, a világba beléteremtett erőkkel történik. Nagyot tévednek, akik azt hiszik, hogy Isten folyton belenyúl, toldozva-foldozva, a világba – Isten az általa teremtett erőkkel dolgozik. Mindenre ugyan nincs berendezve a világ; de, ha úgy tartja Istennek a tetszése, hogy olyan eredmény jöjjön létre, melyre a világ nincs berendezve – mindenkor módjában van külön-külön a saját isteni erejével működni a különös cél elérésére. Ezt teszi, mikor csodát művel. 

Az emberi kultúra és haladás úgy jött létre, hogy az ember rájött arra: miképpen kell a természet erőit működésre bírni és irányítani. Mihelyt ez az irányítás megszűnik, a kultúrának is vége van. A vak erők maguktól nem hoznak létre kultúrát. Ha tehát az ember, aki maga is csak egy síp a világ orgonájában, belefolyhat a világ alakulásába anélkül, hogy a természet megszűnne természet lenni: világos, hogy Isten, ki a világot és magát az embert is teremtette, szintén befolyhat a világ alakulásának intézésébe. 

S a rend és célszerűség és bizonyos események sokszor szinte kézzelfoghatóan mutatják az isteni gondviselés befolyását; csakhogy, a dolog természeténél fogva, a rövidlátó ember nem tudja mindig észrevenni a világ kormányzásában keresztülvitt isteni tervet. A történés ugyanis sokszor nem egy oknak az eredménye, hanem tömérdek sok, az emberre nézve kiszámíthatatlanoknak az eredője. S ha az okok hálózatában csak egy szálat is kimozdítunk a helyéből – mindjárt más lesz az eredmény. 

Napóleon Waterloonál szemben áll ellenségeivel. Katonasága lelkes; a vezér lángesze nem fogyatkozott meg, és biztosra veszi most is a győzelmét, amihez hozzászokott. 

A csata előtt való éjszakán azonban nagy eső esett. Napóleon csak délután mer támadni; de tüzérsége alig tud mozogni a feneketlen sárban. A poroszok meg előnyomulnak a keményebb országúton, és hátba támadják. Ezzel eldőlt a csata: legyőzték Napóleont, íme, egy eső is elég volt a Gondviselés kezében, hogy megalázza azt, aki annyi népet és uralkodót megalázott! 

Az ember azonban korlátolt: az okok sorozatának csak kis részét tudja áttekinteni, sok okot meg egyáltalán nem tud fölfedezni. Ráadásul még néha csak századok múlva jelentkezik az igazi eredmény, amelyet Isten elérni akart. Ezek az okai annak, hogy csak ritkán vesszük észre Isten ujját az egyes emberek és nemzetek sorsának az intézésében. 

Istennek a gondviselése kiterjed még a legaprólékosabb dolgokra is. Az Úr Jézus szava szerint hajunk szála sem esik le fejünkről mennyei Atyánk tudta és akarata nélkül. Erre ezt mondják némelyek: ahogy a királyhoz nem méltó foglalkozás, hogy minden falu apró-cseprő dolgait maga intézze, úgy Istenhez is méltatlan, hogy ilyen kicsiségekkel törődjék. – Akik így beszélnek, azoknak nincs helyes fogalmuk az Istenről; olybá veszik az Istent, mintha korlátolt ember volna. 

Ha az ember nagy embertömeget lát, nem tudja egyszerre megmondani az emberek számát; csak fáradságos számlálás után ismeri meg a számukat; de akkor sem tudja az emberek összes sajátosságait. Isten azonban egyszerre áttekinti az egész mindenséget és annak minden porcikáját. 

Istenre nézve nincs kis és nagy dolog. Még abban sincs neki semmi nehézsége, hogy millió és millió történést egyszerre irányítson. 

Egy ember, vagy egy vízcsepp mikrokozmoszában Isten épp úgy megmutatja tudását és mindenhatóságát, mint a csillagvilág makrokozmoszában. 

Dr. Szuszai Antal professzor

  

Hitvédelmi melléklet 8.

Marana Tha – 2014. május-június

 

II. Az isteni gondviselésről

(folytatás az előző számhoz)

3. Isten föltétlen uralma a világ fölött azt hozza magával, hogy Isten akarata nélkül – és még kevésbé az Ő akarata ellenére – semmi sem történik. Rögtön csorbát szenvedne Isten uralma, mihelyt valami az Ő akarata ellenére történne.
A fizikai, a növény- és állatvilág nem is tud ujjat húzni Istennel. A csillagvilág vakon engedelmeskedik a fizika és kémia törvényeinek. Éppen így a növény- és az állatvilág is az élet törvényeinek, amihez az állatvilágra nézve még az ösztön járul. Mindebben szükségszerűség uralkodik. Az ember is könnyen belátja, hogy ezeknél mindenkor föltétlenül érvényesül Isten uralma. De hogyan érvényesül föltétlenül Isten uralma a szabad akaratú emberrel szemben? Ha az ember Isten törvényét követi – akkor, természetesen, itt is érvényesül Isten uralma. De hátha az ember, szabad akaratával visszaélve, Isten ellen fordul? Mi lesz akkor? Akkor is sértetlen marad Istennek az uralma. Istennek az uralma ugyanis csak azt követeli, hogy módjában legyen megakadályoznia a bűnt. Ha nem akadályozza meg, akkor megengedi. Teheti-e azonban ezt a szent Isten?...
Három dolgot kell megkülönböztetnünk a bűnben: l.) az elhatározást; 2.) a végrehajtást; 3.) az eredményt. Miben áll a bűnnek, pl. a gyilkosságnak a gonoszsága? A gyilkos elhatározásában. A végrehajtás és az eredmény a bűnben éppen olyan, mint a hóhér, vagy a katona működésében. Az elhatározás és ezzel a bűn kizárólag az emberé. Isten ezt is megakadályozhatná – csoda nélkül is –, de nem tartozik megakadályozni; s a meglevő elhatározást éppúgy, mint bármely más erőt, beleállíthatja a világ tervébe, s a gonoszságot is jóra fordíthatja. Isten gondviselése főleg a szabad akaratú emberrel szemben remekel. Az emberek jó és rossz elhatározásait is beállítja a világ tervébe és irányítja anélkül, hogy megsértené az ember szabadságát.
Ha Isten mindenkor megakadályozná a bűnös elhatározást – ezzel megsemmisítené az erkölcsi rosszat, de egyben megsemmisítené az erkölcsi jót is. Ha az ember csak egy irányban, csak a jóra határozhatná el magát – akkor megszűnne a szabadsága, erkölcsi természete, és semmi érdeme sem lenne a jóságából, amint hogy a csillagnak sem érdeme az, hogy a gravitáció törvényeit követi. A bűnre való elhatározás visszaélés a szabadsággal; de, ha erkölcsi, jutalomra méltó lényeket akart teremteni az Úr, akkor meg kellett engednie a vétkezés lehetőségét.

4. Végtelenül megnyugtató a hívőre nézve az a tudat, hogy a világ és az ember sorsa Isten kezében van, akihez bárhol, bármikor és akármely bajban segítségért és oltalomért for­dulhat.
A deista, aki úgy vélekedik az Úristenről, mintha Ő méltóságán alulinak tartaná, hogy a világ és az egyes ember sorsával törődjék, efféle álokoskodással igyekszik megzavarni hitében a jámbor hívőt: Isten nem változtatja terveit az emberek kedvéért. Naiv felfogás, hogy Isten belenyúl a természetbe a hívő imádságára és a kedvéért csodát művel. Bachner és hasonszőrű társai meg éppenséggel a világ felfordulásától tartanak, ha Isten meghallgatná az imádságot: „Hogyan volna lehetséges, hogy a megváltozhatatlan rend, melyben a dolgok mozognak, valaha megzavarodhatnék anélkül, hogy az egész világon végig gyógyíthatatlan rés ne támadna – anélkül, hogy mi, és az egész mindenség, vigasztalan önkénynek ne volnánk alávetve – anélkül, hogy minden tudomány nevetséges semmivé, s minden földi fáradozás haszontalan munkává ne lenne?!” (Kraft. u. Stoff, 36. 1.)
Amikor a hit ellenségei elferdítik a hit látásmódját, hogy ezzel támadási pontot találjanak, éppen ezzel segítik a hívő ember gondolkodását, hogy hitét mélyebben gondolja át. Ha valaki olyformán képzeli az isteni gondviselés működését, hogy Isten meghallgatja az ember imádságát, és ha éppen kedve tartja, megállítja a természet működését és minden szíre-szóra csodát művel, hogy az ember imádsága meghallgatásra találjon – ez tényleg naiv fölfogás. A gondolkodó hívő azonban másképp gondolja el a Gondviselést.
Az emberre nézve az idő egymásutánjában vannak a dolgok; Istent azonban nem korlátozza az idő. Ha a hívő bajában Istenhez fordul, az imádságát nem most látja az Isten, hanem öröktől fogva látta, és azt is, mint tényt állította bele a világ tervébe úgy, hogy a természeti erők annak idején annak megfelelően működjenek. S ha Isten az imádság meghallgatását határozta el, nem kell csodát művelnie, hanem csak a természet erőit kell irányítania, amit az ember is mindennap megtesz – és ezzel teljesíti a hívő kérését.
Gyönyörűen fejtegette ezt a kérdést Euler, a nagy matematikus: „Mikor Isten a világ dolgainak kezdetén fejlődésüket megalapozta és mindent, ami történni fog, elrendezett, figyelemmel volt a jövő események minden körülményére, s főleg az eszes teremtmények viszonyaira, kívánságaira és imádságaira, és mindezzel egyezően szabta meg a történéseket. Ha tehát az ember sikerrel kér valamit Istentől, nem szabad úgy képzelnünk ezt a dolgot, mintha Isten csak akkor értesült volna az illető imádságról. Nem! Isten öröktől fogva ismerte azt az imádságot, s a világ folyását határozottan az imádkozó javára rendezte be úgy, hogy az imádság meghallgatása nem egyéb, mint a dolgok rendes folyásának a következménye. Isten eszerint rendesen csoda nélkül hallgatja meg övéinek az imádságait. Mindazonáltal nincs okunk tagadni, hogy Isten valóságos csodákat is művelt és néhanapján ma is művel.” (L. Meffert: Apol. Vor-träge, II, 152. 1.)
Már Euler előtt mondta Aquinói szent Tamás a maga velős rövidségével: „Nem azért imádkozunk, hogy az isteni gondviselés örök tervét megváltoztassuk – hanem inkább azért, hogy imádságunkra megkapjuk azt, amit Isten öröktől fogva nekünk szánt.”
E szavakban arra is megvan a felelet, ha valaki így találna szólni: Minek imádkozzam, ha egyszer úgyis megváltoztathatatlanok Isten tervei? Ha nem imádkozol, a nem létező imádságod nincs Isten tervében s így meghallgatást sem remélhetsz…
Sok embert megzavart már ez a gondolat: hogyan egyeztethető össze Isten előretudása és örök elhatározása az ember szabadságával? Ha Isten mindent előre tud – így okoskodnak – és örök elhatározásai föltétlenül érvényesülnek: akkor minden, még a bűn is, szükségszerűen történik.
A mohamedán fatalista, nem is gyakorolja a kérő-imádságot, mert, amit Allah elhatározott, az bekövetkezik, akármit tesz is az ember. A XVI. század reformátorai meg a föltétlen predestinációt tanították, mely szerint Isten az emberek egy részét boldogságra, más részét meg kárhozatra szánta, s ez az előre való elhatározás az embertől függetlenül érvényesül. Csakhogy úgy a mohamedánok, mint a reformátorok tévednek, éspedig abban, hogy túlhajtják és így elferdítik az igazságot.
Az igazság erre nézve a következő: Isten előre látja az emberek cselekedeteit; csakhogy nem azért történnek e cselekedetek, mert Isten előre látja azokat – hanem azért látja előre Isten a cselekedeteket, mert azok tényleg megtörténnek. Az ékszerkereskedő, anélkül, hogy fölemelné fejét, előre látja az ügyesen elhelyezett tükrökben, hogy ki lép be a boltjába; de nem ez az előrelátás vonzza oda a vevőt, vagy a tolvajt a boltba. Akár száz ember is előre tudhatja, mit fogunk tenni – de azért ez a tudás nem rontja le cselekvésünk szabad voltát, így az Isten örök tudása sem semmisíti meg cselekedeteink szabadságát.
Isten előre tudja, hogy ki fog üdvözülni, ki fog elkárhozni. Akiről Isten előre látta, hogy az ő szeretetében él és kegyelemben hal meg, annak üdvösséget szánt. Akiről Isten az Ő mindentudásával előre látta, hogy szabadságával mindvégig visszaél és kegyelem nélkül távozik e világból, annak kárhozatot szánt. Az ilyen elkárhozott azonban nem Istennek, hanem a tulajdon megátalkodottságának köszönheti elkárhozását.
A XVI. század reformátorai különben még azzal is tetézték kétségbeejtő tévedéseiket, hogy az ember szabad akaratát is tagadták és egyenest Istent tették meg a bűn szerzőjének, nem gondolva meg, hogy eme nyakatekert elvek logikus érvényesülése lerontja az erkölcsöt és kétségbeesésbe hajtja az embert. Szerencsére az emberek józan esze visszaborzad ezektől a logikus következtetésektől.

5. Másokat ilyen gondolatok zavarnak: Ha mindentudó, mindenható és szerető Isten intézi a világ sorsát: honnan való a rossz, a baj és szenvedés a világon? Erre ezt feleljük: A legtöbb bajt és szenvedést saját magunk és embertársaink ostobasága és rossz akarata zúdítja ránk. Gondoljunk csak arra: mennyit vétenek az emberek részint bűnös szokásokkal, részint tudatlanságból saját maguk és mások egészsége ellen!... Ha az emberek Isten gondolatai, törvényei szerint rendeznék be életüket, a mennyország előcsarnokává lenne a föld.
A rossz kétféle: erkölcsi és fizikai. Az erkölcsi rosszat kizárólag saját magunk okozzuk. S Istennek meg kell engednie az erkölcsi rossz lehetőségét, ha egyszer szabad akaratú lényeket teremtett, akik saját maguk a saját boldogságuk, vagy boldogtalanságuk kovácsai. A fizikai rossz dolgában pedig legokosabb dolog tartózkodónak lennünk az ítéletben; mert korlátoltságunk és rövidlátásunk sokszor azt is rossznak nézi, ami a világra nézve hasznos dolog, így pl. a baktériumokat sok ember eltörölné a föld színéről, mert sok betegségnek okozói. De a tudomány azt is tudja a baktériumokról, hogy nélkülük lehetetlen az emésztés, tehát lehetetlen az élet. A tűzhányók is sok bajt okoznak; de vannak tudósok, akik azt mondják, hogy a tűzhányók működése szükséges a természet háztartásában, hogy a levegő megfogyatkozott szénsav-tartalmát pótolják, mert máskülönben a növényvilág idő előtt elpusztulna, amennyiben az állatoktól származó szénsav nem volna elégséges a növényvilág fönntartására.
Néhány évtizeddel ezelőtt bizonyos körök sokat beszéltek a célszerűtlen szerveinkről. A valóság az, hogy, azóta szinte mindről kiderült, hogy fontos, gyakran létfontosságú feladata van. Például a haszontalannak hitt torokmandulák a fertőzések ellen védenek. Így ezek a szervek nem „csökevények”, hanem az élőlények célszerű anatómiai felépítésének szerves részei. A különböző szervek létrejöttéről pedig végképp nem tud számot adni a darwini elképzelés, hiszen sehol nem látunk a természetben „félig létrejött”, „új” anatómiai struktúrát. – Egykor a farokcsontot is feleslegesnek gondolták, egyben a farok maradványának, az evolúciós múlt bizonyítékának vélték. Mára kiderült, hogy fontos izmok tapadnak hozzá, mégpedig az emelőizom és a farkcsonti izom. Ezek hiányában a medencében található szervek nem maradnának a helyükön. Nélküle sem járni, sem ülni nem tudnánk, és bélmozgásunk sem működhetne. (kutatokozpont.hu)
Ha az analfabéta ember cél nélkül való ákom-bákomot lát egy könyvben, igaza van-e a tudatlan embernek? Ha mi korlátoltságunkban valaminek az igazi célját nem tudjuk, mondhatjuk-e, hogy a dolognak semmi célja nincsen?...
A szenvedést illetőleg meg ezzel felelünk: Ha szükség, nyomor, szenvedés nem hajtaná az embert, – alig volna kultúra és haladás a földön. Éppen a baj és a szenvedés ösztökéli a leghathatósabban az embert, hogy eszét használja és a természet erőit szolgálatába hajtsa. Ami a természetben a szél, ugyanaz az életben a szenvedés: tisztít és erősít. Sok erény, úgymint a türelem, alázatosság, a hősiesség, a kitartás, a felebaráti szeretet gyakorlása, stb. – szenvedés nélkül vagy lehetetlen volna, vagy nagyon nehezen lenne megszerezhető. A szenvedésnek minden jól elviselt csapása egy-egy kalapácsütés a jellem kialakítására. „Küzdelmes út visz föl a magasba!” – tartja a régi mondás. Ha szenvedés nem volna, a nagyratörő lelkek önmaguk teremtenék meg azt.
Betegség, szenvedés nélkül sok ember elkárhozna, akiket éppen a szenvedés bír megtérésre. „Per crucem ad lucem – Kereszten át jut el az ember a világosságra!” A század elején egy iszonyú földrengés romba döntötte Kingstont, Jamaica fővárosát. Williams J., jezsuita atya, ezeket írja a katasztrófa hatásáról: „Sok haldokló bűnös megtért az utolsó óráján. A katasztrófa itt is, mint San Franciscóban és Valparaisoban úgy hatott, mint Mózes beszéde a Sínai-hegyen. Nagytekintélyű férfiak, akik éveken át elhanyagolták vallásos kötelességeiket, a pap láttára a nyílt utcán letérdeltek és föloldozást kértek bűneiktől.” (L. Missionsblätter 211. 1.) Ki tudja: hányan elkárhoztak volna bűneikben a katasztrófa közbejötte nélkül?...
Érdemes megjegyeznünk Szent Ágoston mondását: „Sok útja kifürkészhetetlen az isteni Gondviselésnek, de egy sem igazságtalan. Ha jómódban látjuk az istentelent, gondoljuk meg, hogy alig akad olyan gonosz teremtés, aki legalább valamelyes jót is ne tett volna egész életében. Itt adja meg neki érte jutalmát a földi javakban az igazságos Isten, mert örök, mennyei jutalmat nem adhat neki megátalkodott gonoszsága miatt. Másrészt meg az is igaz, hogy nincs felnőtt ember, legyen bár mégoly szent, aki életében kisebb-nagyobb bűnöket el ne követett volna. Azokért bünteti őt Isten itt a földön a látogatásaival, hogy szent életéért lehetőleg egyenesen, a tisztítóhely elkerülésével a mennybe juttathassa.”
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a földi élet csak bevezetése az emberi életnek; hogy a föld gyakorlóiskola az örökkévalóság számára. Odaát majd többet ér itt elviselt egy napi szenvedés tíz esztendei kényelemnél és örömnél. Sok dolgot jobban megértünk, ha az örökkévalóság szempontjából vizsgáljuk!

6. Isten uralmának érvényesülése nem kívánja meg, hogy az emberi élet másodlagos célja az ember boldogsága mindenáron el legyen érve, de igenis föltétlenül megköveteli, hogy a végső és legfőbb cél: Isten dicsősége érvényesüljön. Ha az ember önként meghajlik az Isten akarata előtt a földön, a boldogság hazájában örömmel hirdeti boldogságában: Isten jó, Isten kegyelmes, aki hűséges szolgálatért örök boldogsággal fizet. Ha ellenben, szabadságával visszaélve, itt a földön szembeszáll az ő legfőbb Urával, s mint Isten ellensége távozik az életből, az örök kárhozatban szenvedésével hirdeti: Isten nagy, Isten hatalmas és igazságos, aki mindenkinek megfizet érdeme szerint. Más hangnemben énekel a mennyország és másban a pokol, de mind a kettő Isten dicsőségét hirdeti.

7. Az Istent tagadó világnézet (ateizmus)

a. Az ateizmus (Istent tagadó = Isten nélkül élő) tagadja, hogy a világnak és az embernek van teremtő ura és kormányzója, hogy van Isten.
Az ateizmus kétféle: 1.) gyakorlati; 2.) elméleti. Aki életmódjával tagadja az Isten létét, vagyis úgy él, mintha nem lenne fölöttünk Isten – az gyakorlati istentagadó. Az ilyenek rendszerint az anyagiakba, a világba szerelmesek. Csak azt keresik, ami pénzt, kényelmet, élvezetet hoz, a lélek eszményi javaival ellenben nem törődnek, s így bátran gyakorlati materialistáknak is nevezhetők. Mindenkor akadtak emberek, s napjainkban is nagyon sokan akadnak, úgy a műveltek, mint a félig műveltek és műveletlenek között, akik gazdátlan jószág módjára akartak és akarnak élni, s Istennel szemben a közömbösség álláspontjára helyezkednek. Ez az indifferentizmus, a nemtörődömség, közömbösség az Istennel szemben a modern világ nagy eretneksége.
Istennek két nagy tette minden gondolkodó embernek szemébe ötlik: a teremtés és a megváltás. Óriási érzéketlenségre és durvaságra vall az a tény, ha az ember szemet huny e két isteni tettel szemben. Csúnyább, alávalóbb módon nem viselkedhet Istenével szemben az ember, mint ha egyáltalán nem törődik Teremtőjével, aki őt a semmiből létrehozta és az egész látható világ fölé helyezte, és nap nap után minden jóval elhalmozza. Ha nem törődik Megváltójával, aki végtelen irgalomból a leggyalázatosabb halálba ment és szerető szívének utolsó csöpp vérét is kiontotta érte.
„Ha valakiről azt mondod, hogy hálátlan, ezzel minden rosszaságot elmondtál róla” – ezt tartották a régiek. E mondás szembeszökő igazsága főleg a vallási közömbösségben nyilvánul meg. A közömbös ember hálátlanságának nincs párja; az övénél rútabb hálátlanság még csak el sem gondolható. A lelki érzéketlenséghez jókora gondolkodási restségnek és végtelen könnyelműségnek kell járulnia, hogy az ember teremtő és megváltó Istenével szemben a nembánomság álláspontjára helyezkedjen. Az ilyen, Istennel szemben érzéketlen emberek láttára tört elő a próféta nemes lelkéből a rettentő jajszó, amelyet fölháborodásában az Úr ajkaira ad: „Megismeri az ökör gazdáját és a szamár ura jászlát – Izrael pedig nem ismer engem, és az én népem nem ért.” (Iz 1,3)
A racionalizmus (ész-elvűség) elméletben nem tagadja ugyan az Istent, a gyakorlatban azonban rendszerint fölér az istentagadással; mert fő érve az, hogy az ész forrása az igazságnak, nem pedig eszköze az igazság megismerésének – s így tagadja a kinyilatkoztatást. A független morál fölállításával tényleg fölmondja a szolgálatot Istennek. A XVIII. század a ratio, az ész uralmának a kora – tényleg a hitetlenség kora volt. A racionalizmus prófétája. Kant is hitetlen volt kritikus korában.

b. Akik látszatos bizonyítékokkal igyekeznek meggyőzni önmagukat és másokat afelől, hogy nincs Isten – azokat elméleti ateistáknak nevezzük.
Mivel az ember megismerő tehetsége korlátolt, és főleg a szenvedély uralma alatt levő ész sokszor téved – lehetséges, hogy valaki időnként igaznak tartja azt a tévedést, mintha Isten nem lenne. Mint állandó meggyőződés azonban lehetetlen az ateizmus; mert 1.) a józan ész legalább időnként érvényesül; 2.) az emberi szív nem tud megbékélni az istentelenséggel, amely ellenkezik a természetével. Az ateista rendszerint kételkedő. Találó példa erre az ateista Schopenhauer és az agnosztikus Darwin.
Schopenhauer súlyos betegségében fölsóhajtott: „Istenem, Istenem!” – „Van-e helye Istennek az ön rendszerében?” – kérdezte tőle háziorvosa. – „Betegségben semmit sem ér a rendszerem!” – volt a válasz. – „Különben, ha egészséges leszek, majd megint másképp lesz.” S úgy is lett. – Argyl herceg egy ízben így szólt Darwinhoz: „Lehetetlen a dolgokat (a természet csodálatos berendezését) vizsgálat alá venni anélkül, hogy ne az ész munkájának és kifejezésének tartanánk azokat. Darwin válaszát sohasem fogom elfelejteni. Élesen rám nézett, s így szólt: Ez a gondolat gyakran nagy erővel tör reám is – de máskor megint csak úgy tetszik nekem, mintha semmivé lenne.” (Darwin életrajza I. 301. 1.) Darwin többet törődött a természettel – mint a természet Urával. Különben sem volt a logika mestere.
Amíg az ember megőrzi szíve-lelke ártatlanságát, eszébe sem jut az istentelen gondolkodás. Érett korában sok férfi visszatér ifjúságában elhagyott hitéhez. Az öregkort nem tudja megnyugtatni az istentelenség. Rendszerint a forrongó szenvedélyek kora a hitetlenkedés kora. Teljes életükben meg csak azok szoktak hitetlenkedni, akik mindenkor valamely bűnös szenvedély uralma alatt állnak.
Azok a bizonyítékok, amelyek Isten létét bizonyítják, egyben lerontják az ateizmust. Az istentagadás képtelenség a józan ész ítélőszéke előtt. Okozatot ok nélkül – törvényt törvényhozó nélkül – rendet rendező nélkül – célszerűséget gondolkodó ész és végrehajtó akarat nélkül – nem tud elfogadni az elfogulatlan, józan ész.

Dr. Szuszai Antal professzor

 

Hitvédelmi melléklet 9.

Marana Tha – 2014 július-augusztus

A szellemi lélek struktúrája

Aquinói szent Tamás az emberi lélekkel kapcsolatban különbséget tesz anima vegetativa, anima sensitiva, és anima intellectiva között. Az első az életfunkciókat irányítja, a második az érzékek működését vezeti, a harmadik az Istennel való kapcsolatot, és a megismerést irányítja. A szellemi lélek az ember számára lehetővé teszi a megismerést, a beszédet, a felelős cselekvést, és az Istennel való kommunikációt. A szellemi lélek azon képességeivel, hogy értelmesen felismer, gondolkodik, elvonatkoztat, ítéletet alkot, felfogja a dolgok értelmét, és meghallja Isten szavát, az ember sajátos lényegét alkotja, amely messze az állatvilág fölé emeli őt.

 

1. Személy

A személy az, ami az embert azzá teszi, ami, és az előfeltételét, alapját képezi minden további struktúrának. A személy feladata egységgé rendezni a teljes szervezetet; a biológiai, fizikai és szellemi funkciókat. A személy a hordozója valamennyi struktúrának és minden emberi képességnek. A személy az ember és mindaz, ami őt Isten partnerévé, a többi ember társává, szóvivőjévé és a természet intézőjévé teszi. A személy önmagunk tudata, öntudat, az ember centruma és mindent átfogó egésze, amely létrehozza az ember önazonosságát, önmagáért való felelősségének tudatát, számtalan más embertől megkülönböztető egyediségét.

 

2. Élet

Az „élet” fogalma alatt a biológiai létezés képességét értjük. Az élet az a spirituális képesség, amely élteti azt, amik vagyunk. Ahogy a személy egésszé rendezi az embert, úgy tart fenn és éltet mindent az élet.

Megkülönböztetünk vegetatív, pszichikai és szellemi életet. Szellemi élettel, mint közös ismérvvel Isten, az angyalok és az emberek rendelkeznek. Az ember pszichikai és vegetatív élete hasonló, mint a növényeké vagy az állatoké, azonban különbözik tőlük annyiban, hogy áthatja a szellemi dimenzió. A szellem nem fejlődés terméke, hanem közvetlen isteni aktus (beavatkozás) eredménye. Jézus mondja: „Én vagyok az élet.” Vajon ez azt jelenti, hogy az élet nem valami, hanem – legalábbis az emberben – valaki: Az élet titok marad a természettudományok számára. Egyszerűen van, létezik, de nem tudni, hogy valójában mi is vagy ki is?

 

3. Lelkiismeret

A lelkiismeret „az értelem szerve” – írja V. Frankl –, amely lehetővé teszi, hogy az ember megkülönböztesse a jót a rossztól, és arra készteti, hogy a jó mellett döntsön. Az ember léte, egzisztenciája attól függ, hogy hallgat-e lelkiismerete szavára. Azon túl, hogy rendelkezik a jó és a rossz megkülönböztetésének képességével, a lelkiismeret olyan, mint egy bíró; ítéletet mond mindarról, amit tett vagy tenni szándékozik.

A lelkiismeret reagál olyankor, amikor a három „életszint”(vegetatív, lelki és szellemi) közül bármelyik veszélybe kerül. A szellemi élet elvesztése az üdvösség elvesztésével egyenlő, míg a pszichofizikai élet elvesztése „csupán” e földi élet megszűnését jelenti. Ezért a lelkiismeret állandó „nevelése”, tökéletesítése az élet átfogó védelmét szolgálja. A lelkiismeret „értékeli” az ember gondolatait, szavait és tetteit, jókra és rosszakra osztályozva ezeket. Vagyis megítéli az ember tetteit, és figyelmeztet, ha az élet, a szeretet vagy Isten parancsolatai ellen teszünk, vagy készülünk tenni. Isten parancsai egyúttal az élet parancsai, törvényei is ezért a lelkiismeret figyelmeztetése igyekszik megakadályozni, hogy e törvények megszegésével elpusztítsuk magunkat és megsértsük Istent. A lelkiismeret parancsainak engedelmeskedve élni annyit jelent, hogy hallgatunk Istenre, és megőrizzük magunkban az életet.

A lelkiismeret az ember „felett” helyezkedik el, akarati úton nem lehet „kikapcsolni”. Az ember rendelkezik ugyan akaratával és ennek alapján szabad döntéseket hozhat, de nem tehet lelkiismerete ellen, nem határozhat el (büntetlenül) olyan dolgokat, amelyeket lelkiismerete nem hagy jóvá. Lelkiismerete ellen cselekedve nem lehet nyugodt, nem tehet úgy, mintha „minden rendben lenne”. Az ember legyen ura akaratának és legyen szolgája lelkiismeretének – tanácsolja Marie von Ebner-Eschenbach.

A lelkiismeret a lét, a transzcendentális világ hangja. Figyelmezteti az embert, ha rosszat készül tenni: vigyázzon, mert egzisztenciája elvesztését, élete tönkretételét kockáztatja. Olyan figyelmeztetés ez, amelytől élet és halál függhet.

 

4. Intellektus (értelem)

Az intellektus vagy értelem az a képesség, amellyel a dolgok lényegét felismerjük. Ellentétben az ésszel, megértéssel, belátássá („ratio”), melynek segítségével megismerhetjük a természet törvényeit és természettudományokat művelhetünk, az intellektus az élet alapvető törvényeinek felismerését szolgálja, és élőfeltételét képezi a humán tudományoknak. A tudomány nem csak a ráció segítségével jön létre, de szüksége van az intellektusra is. A rációt alkalmazva felfedezzük a világ törvényszerűségeit, és az intellektus segít abban, hogy e felismerések között észrevegyük az összefüggéseket. A tudományok terén különbséget teszünk a természettudományok, a műszaki tudományok, az orvostudomány, a biomedicina és a humán tudományok között.

A teológiai értelem: ahhoz, hogy az ember hinni tudjon, a rációnak, az észnek elégséges érvvel kell rendelkeznie e hit mellett. A ráció és az intellektus érvei tehát előfeltételét alkotják a hitnek; e képesség birtokában felismerhetjük az igazságot. Minden emberben megvan a képesség az igazság, illetve Isten megismerésére (vö. Róm 1,19).

 

5. Szabad akarat

A szabad akarat olyan belső szabadság, lehetőség, amely kezünkbe adja a döntést olyan kérdésekben, mint élet és halál, jó és rossz. E képesség birtokában döntünk, választunk az anyagi, illetve a szellemi realitások, a különböző szintet képviselő érzékek, vágyak és kívánságok, a lelkiismeret parancsa, illetve az értékek sürgetése között. Szellemi akaratunkkal döntünk a jó, s egyúttal a lét mellett. A szabad akarat az ember legmagasabb rendű képessége, amelynek birtokában rendelkezik saját élete felett és viseli érte a felelősséget. A szabadság az ember kreatívitása, Istenhez való kötődése, autonómiája és önazonossága. A szabadság a szabad akarat révén működik. Ahhoz, hogy érvényre jusson, szüksége van az intellektus és a ráció világos felismerésére. Csak a felismeréssel válik a szabadság valóban szabaddá és aktívvá. A fel- és megismerés elméleti, akarati és gyakorlati aktus. Ezek együttesen teszik az embert teljes emberré.

 

6. Szív

A pszichológiai és filozófiai meghatározás szerint a szív az affektusok (érzelmi indulatok) szerve. „Érzelmekről” a pszichikai szférában mint emócióktól, a szellemi szférában pedig mint affektusokról beszélünk, mely utóbbiak sokkal mélyebben gyökereznek, mint az emóciók, sőt túllépik azokat. Az ember képes rá, hogy fizikai és pszichikai szenvedést éljen át, ugyanakkor mélységes szellemi békét és örömöt szerezzen. Bibliai szempontból a szív a személy magva, középpontja. A szív az értékek, az emberi és isteni erények gyűjtőhelye, de egyben a bűnöké is. Benne nyer fel- és megismerést minden tapasztalat és élmény. Ahhoz, hogy felelős, tisztességes és a szeretetre nyitott legyen, szellemi és emocionális intelligenciára van szüksége.

 

7. Karakter (jellem)

Karakter vagy jellem alatt az adott személyiség morális és etikai tulajdonságainak és képességeinek összességét értjük. A karakter olyan erényeket tartalmaz, mint tisztesség (becsületesség), igazságosság, jóság. A jellem a léleknek az a struktúrája, amely az erényeket és az értékeket rendezi, koordinálja. Az emberi erények szerzett erények, amelyeket elhatározással, gyakorlással, kitartással lehet elsajátítani. Stabil emberi értékeket képeznek. Meg kell különböztetni ezektől a valódi (eredendő) erényeket, amelyek a Szentlélek ajándékai, és a jellemen belül tulajdonképpen önálló struktúrát alkotnak. Főként teológiai erények, mint a hit, a remény és a szeretet. Az erények ellentétét a bűnök képezik.

 

8. Vallásosság

A vallásosság az ember azon szellemi képessége, amelynek révén Istennel kommunikálhat. A vallásosság eredménye a vallás, melyre hatással van a kulturális és szociológiai környezet.

Az egészséges vallásosság Isten és ember együttműködésének talaján fejlődhet ki. A vallásosság sérülése ateizmus, agnoszticizmus, antiteizmus, fanatizmus és babona kialakulásához vezet. A vallásosság kategóriájába tartoznak a liturgiával, az imádsággal, a lemondással, az isteni kinyilatkoztatással és az erkölccsel kapcsolatos kérdések.

 

9. Szellemi kreativitás

A szellemi kreativitás a szellem megjelenítésének (kifejezésének) képessége az anyagban, illetve az embernek azon adottsága, hogy az anyagot a szellem erejével, mintegy „önmagán kívül” alakítja. Ez a kreativitás kifejeződhet a művészetben – akár a képzőművészetben, akár a zeneművészetben vagy az irodalomban –, a tudományos kutatásban, az építészetben vagy a színművészetben. A kultúra szellemi értékeket közvetít, és az embert a humanitás és az erkölcs felé fordítja. Az ember pszichofizikai életét a szellemi törvényszerűségek felé orientálja, fogékonnyá teszi az inspirációra és megvilágosodásra. A kulturális kreativitás mintegy beleviszi, „belepréseli” a szellemi dimenziót az anyagba, átalakítja, szellemi formát és szellemi tartalmat kölcsönöz neki.”

T. Ivancsics dogmatika professzor

 

1. A lélek megismerése

l. Az öt érzék: a látás, hallás, szaglás, ízlés, tapintás – az összekötő híd az ember és a világ között. Érzékei segítségével vesz tudomást az ember az őt környező világról. Az öt érzék működéséből származik az érzéki megismerés, olyan formán, hogy az anyagi világ benyomásaiból érzéki ismereteket nyer a lélek.

Az érzékek működése: 1. kizárólag anyagi dolgokra szorítkozik; 2. Az érzékeknél magasabb megismerő tehetség: az értelem, a lélek szeme. Az ész az érzékek nyújtotta képzetekből indul ki működésében: l. A képzetekből elhagyva a mellékes jegyeket, összegezi az egyező jeleket, vagyis fogalmakat alkot és a fogalmakból ítéleteket, két ismert ítéletből egy harmadik, ismeretlent von le. 2. A dolgok külső változásaiból következtet a dolgok belső természetére, s megállapítja a működő erők jelenlétét. 3. Észreveszi a dolgok egymáshoz való viszonyát. 4. Ellenőrzi az érzékeket, s helyreigazítja tévedéseket, – a szem pl. arról tanúskodik, hogy a csillagok fénylő pontok: az ész meg azt mondja, hogy azok óriás-bolygók. 5. Kikutatja a dolgok okait.

Az ész tehát magasabb megismerő tehetség, amelynek érzékfölötti a működése. Oda is elér az ész megismerése, ahová az érzékek sohasem érhetnek el.

 

2. A lelket nem érzékeinkkel, hanem a magasabb megismerő tehetséggel: az értelmünk által ismerjük meg. Ahogyan Istent sem tudjuk direkt megismerni, mert szemünkkel nem látjuk Istent, úgy a lélekhez sem férkőzhetünk egyenes úton, amennyiben a lelket sem láthatjuk. Istent műveiből, a lelket is működéséből ismerhetjük meg.

A növénynek, állatnak, embernek egymástól lényegesen elütő működéséből azt következteti a gondolkodó ész, hogy a növény, az állat, az ember élet-elve, lelke nem egyforma.

Így jött létre az érzékfölötti megismerés elve: „Amilyen a működés, olyan a működő dolog természete”; vagy, más szóval: Minden dolog a saját természete szerint működik.

Ez a keresztény bölcselet elve, melyet a józan tudomány is követ: a működések különféleségéből különféle erőkre következtet. Alapjában nem más ez az elv, mint módosított kiadása az okság elvének: minden okozatnak megfelelő oka van – tehát az okozatból teljes biztossággal következtethetünk az okra. S mikor a keresztény bölcselet megállapította ezt az elvet, az egzakt természettudomány módszere szerint járt el: szigorúan megfigyelt tapasztalati tényekből szigorú logikával levonta a következtetést.

Az Isten és a lélek megismerése eszerint egzakt természettudományi alapon nyugszik.

 

3. A materialista a lelket az érzékek szerint akarja megítélni. Így teszi fel a kérdést: Hol van hát az a lélek? Hadd lássam, halljam, tapintsam, s akkor majd elfogadom a létezését! A lélek azonban nem jelenik meg illetéktelen bírái előtt. A lélek nem esik az érzékek alá.

Minden érzék megismerésének más és más a területe, s valamennyi érzéktől elüt a lélek megismerésének a módja.

Egy siketnéma hangversenyterembe téved. Csodálkozva látja, hogy a művészek nagy erőlködést visznek végbe hol a szájukkal, torkukkal, hol meg különféle szerszámokkal. A fényes közönség arcán lelkesedést, örömöt vesz észre: az emberek összeütik a tenyerüket, felugrálnak, s a siketnéma megvetéssel néz végig a közönségen, s örül, hogy ennyi bolond ember között egyedül csak ő őrzi meg hidegvérét. Kinek van már most igaza: a siketnémának-e, aki hiányos érzékeivel nem értesül a zene csodás birodalmáról, vagy a közönségnek, amely élvezi a zenét?

Mikor valaki azt mondja: nincs lélek, mert még nem láttam lelket, ez annyit jelent: nincs hang, mert még nem láttam hangot; nincs gondolat, mert még nem láttam gondolatot, stb. „De még elgondolni sem tudok lelket!” – mondja a materialista. Ez sem igaz. Helyesen így kellene beszélnie: nem tudom elképzelni a lelket. Ez igaz. Az érzékek ugyanis nem érnek el a lélekig, a képzelet pedig csakis az érzékek nyújtotta képzetekkel dolgozik, s így a lélekről nem alkothat képzetet.

De az értelem a lelki működésekből igenis teremt magának fogalmat a lélekről, amiként a vaknak is lehet fogalma a tárgyakról, bár nem tudja azokat pontosan elképzelni. Amikor lélekről, szellemről beszélnek a materialisták, maguk is elárulják, hogy van valamelyes fogalmuk a lélekről. Vagy tán olyasmiről beszélnek, amiről fogalmuk sincs?

Az ész az anyag változásaiból következtetést von az anyag természetére s a benne működő erőkre vonatkozóan. Ha már most az ész egyszerre olyan működéseket vesz észre az emberen és az emberben, amelyek elütnek az anyag és az erő működésétől, sőt ellenkeznek az anyag és az erő működésével, teljes joggal következtet ebből olyan működő alanyra, amely fölülmúlja az anyagot és az erőt, vagyis a lélekre.

 

2. Van szellemi lelkünk

Az öntudat

1. Bármily rövid ez a szócska: „én” – mégis, még sohasem ejtette ki azt tudatosan, és nem is fogja kiejteni semmiféle állat – s mihelyt kimondaná e szócskát, megszűnnék állat lenni. »Mihelyt azt mondaná a lovam: »én« – nyomban leszállnék róla s levenném előtte a kalapomat.« (Kant)

Egy másik német bölcselő nagy lakomát rendezett, mikor a fiacskája első ízben ejtette ki e rövid szócskát: »én«. S tényleg azt jelenti az »én«, hogy a fejlődő kis emberben működésbe lépett a legmagasabb tehetség, megkezdődött a gondolkodás. A gyermek első tudománya az érzéki megismerés, amely ugyanolyan, mint amilyen az állatok megismerése. Lassanként azonban megkülönbözteti magát a többi konkrét dologtól. De még ekkor sincs tökéletes ismerete önmagáról; még mindig harmadik személyben beszél magáról: »A Jóska enni, játszani akar «, stb. Végül a saját cselekvésének összevetéséből arra a tudatra jut, hogy az evés, játszás, stb. mind őhozzá tartozik; megkülönbözteti magát a saját cselekvésétől is, és így megszületik az »én« tudata, az öntudat. Erre a magaslatra sohasem tud fölemelkedni semmiféle állat sem.

2. Öt érzékem van; mindegyiknek más és más a dolga, de minden működés egy alanyban van: én látok, én hallok, én érzek fájdalmat. Bensőmben is többfajta működést veszek észre: gondolkodom, akarok, képzelek, emlékezem, de mindez a működés egy alanyhoz tartozik: én gondolkodom, én akarok, stb. Az „én” egy. Mindent megoszthatok, testemet is elképzelhetem darabokra vágottan: fél, vagy negyed »én«-ről azonban józan ésszel senki sem beszélhet. Az »én« egységes, sőt egyszerű, mert nem osztható meg.

Egységes az »én«. Egy és ugyanaz az »én«-em nemcsak a jelenben, de egész életemben. Valamikor ugrándozó gyermek voltam, aztán ifjúvá lettem, majd komoly felnőtté érlelődtem. Körülöttem és bennem sok változás történt: sokat tudok, amit előbb nem tudtam; sokat nem teszek, amit előbb megtettem – de az »én«-em, az nem változott, az egy és ugyanaz, aki korábban volt. Az »én« mindenkor egy és ugyanaz marad. »Én«-em megkülönbözteti magát az egész világtól, még a saját testemtől is. »Én«-em nem a karom, nem a lábam, de még az agyvelőm sem. Nem is tudtam volna meg, hogy agyvelőm van, ha anatómiai képen nem láttam volna, vagy másoktól nem hallottam volna, hogy az ember koponyájában agyvelő van. Azt azonban senki sem mondta nekem, hogy az »én«-em létezik – ezt magamtól tudom. Amint nem kételkedem azon, hogy a világ van: úgy nem kételkedem azon sem, hogy az »én«-em létezik.

Az »én« tehát különbözik a világtól, a testtől és az agyvelőtől.

Az »én« -nek ez a tudata : az öntudat. Hogyan jöttem rá? »Én« -em mintegy ketté válik: egy megfigyelő alanyra és egy megfigyelt tárgyra. Ez a reflektáló működés unikum a természetben; sem az anyag, sem a növény, de még az állat sem tud önmagára reflektálni.

3. Az anyagnak van kiterjedése: az »én« nem bír sem hosszúsággal, sem szélességgel, sem magassággal. Az anyag részekre osztható: az »én« egyszerű, nincsenek részei; fél-, vagy negyed »én« -ről nem beszélhetünk. Az anyagnak súlya van: az »én« súlytalan. Egyszóval: az »én« éppen megfordítottja az anyagnak, mindenben elüt az anyagtól. Ez az egységes, változatlan, a külvilágtól és saját testünktől is különböző, az anyagtól elütő »én« – a lélek. És ez az »én« nem pusztán gondolatbeli, mint a nyelvtani alany, hanem valóság. Eszünk azt mondja: nincs mozgás anélkül, hogy valami mozogna. Más szóval: a mozgás mozgó állományt, szubsztanciát követel, így az »én« -hez tartozó működések is csak valóságos alanyban lehetnek. Gondolkodás gondolkodó nélkül – merő lehetetlenség.

4. A materialisták szerint az öntudat az agy működése: »Az öntudat az agy sejtjeinek körmozgása.« (Czolbe.) A fiziológia szerint egész testünkben, és így az agyvelőben is, folytonos anyagcsere van: minden hét évben, sőt még előbb is, egészen megújul a test. Ha tehát az öntudat az agyvelő terméke volna, akkor az agyvelővel együtt annak is változnia kellene minden hét évben. Már pedig a tapasztalati igazság szerint az »én« tudata az egész életen át ugyanaz marad. De meg azért sem származhat az agy sejtjeinek a mozgásából az öntudat, mert az agy is anyag: már pedig az anyag is, meg a mozgató erő is vak. Hogyan adhatna két vak tényező látó, ismerő tényezőt? S ha az öntudat mozgás, hát akkor miért nem jelentkezik, mint mozgás?

Dante életrajzában azt olvashatjuk, hogy a nagy költő egy nap egy érdekes könyvet talált a boltban. Fogta a könyvet, és kiült vele a ház elé. Nemsokára lovagi torna kezdődött a ház előtt elterülő téren. Dante délig, míg a könyvet végig nem olvasta, föl sem emelte a fejét. Sem nem látott, sem nem hallott semmit abból, ami körülötte történt, mert a lelkét a könyv tartalma egészen fogva tartotta. Óránk ketyegését is csak akkor halljuk, ha ráirányítjuk a figyelmünket; pedig az általa előidézett hanghullámok folyton eljutnak a fülünkbe. Egyszóval: az öntudatlan érzéki ingerek azt bizonyítják, hogy az öntudat nem mozgás az agyvelőben, hanem a mozgástól elütő, az ingertől különböző valami.

Dr. Szuszai Antal professzor

 

Hitvédelmi melléklet 10.

Marana Tha – 2014 szeptember-október

Az isteni kinyilatkoztatásról

I. A vallás szükséges voltáról, az ember céljáról

1. Isten teremtette az embert. Ennek az isteni ténynek szükségszerű következménye a Teremtő és a teremtmény ama viszonya, mely Isten részéről föltétlen uralom, az ember részéről föltétlen függés, teljes alárendeltség. Isten megtehette volna, hogy nem teremtette volna meg az embert; de ha egyszer megteremtette, azt már nem engedheti, hogy az ember ne legyen neki teremtménye, alárendeltje. A megtörtént dolgot Isten sem teheti meg nem történtté, s az ember teremtésének szükségszerű logikai következményét nem semmisítheti meg anélkül, hogy ellenkezésbe ne kerüljön önmagával. És még kevésbé van hatalmában az embernek, hogy a teremtésből folyó viszonyon változtasson. Amint a gyermek nem teheti meg, hogy ne legyen szüleinek a gyermeke, épp úgy az embernek sincs módjában megtenni azt, hogy ne legyen Istennek a teremtménye.

2. Az ember született alárendeltje az Istennek. Amiként a test és lélek birtoklása az ember lényéhez tartozik: éppúgy az Istentől való függés is a lényéhez tapad, mert Isten nemcsak hogy létet adott az embernek, hanem még létének a módja, a függés is Istentől van. Isten tulajdonjogának, uralmának nincs tökéletes mása a világegyetemben, mert senki sem tud teremteni s ezáltal az Istenével egyenlő tulajdonjogot szerezni.

3. Mivel Istennél nagyobb nincs sem égen, sem földön, ha Isten cselekszik, teremt, ezt csakis önmagáért teheti. Ebből következik, hogy az egész világegyetem célja: Isten dicsősége. Az értelem nélküli teremtmények öntudatlanul, az ésszel bírók meg öntudatosan zengik az angyalok himnuszát: „Dicsőség Istennek a magasságban!” A gyermek megszökhet szüleitől – de azért nem szűnik meg gyermeke lenni szüleinek. Az ember is megtagadhatja Urát és Istenét – de ezzel nem szűnik meg Isten teremtményének lenni; s ha idejében észre nem tér, Istent örökre elveszíti és a kárhozatba jut. Ott már nem tudja szabadon Istent dicsőíteni, mert a sátán a saját dicsőítésére kényszeríti őt. Az ember oda kerül, amit választott – Isten igazságos!

4. Az ember függési viszonya az Istentől megnyilvánul a vallásos életben. Ahogy szükségszerű ez a viszony, éppoly szükségszerű a vallásos élet. Ha az ember fölismeri eszével ezt a viszonyt, és akaratával önként meghódol Istennek: létrejön a vallás alanyi értelemben. „Én vagyok a te Urad Istened” – ez a vallásos magatartás alapja egy mondatba szorítva.

5. Az ember természete az Istentől való függés viszonyának megfelelően van berendezve. Ami az étel-ital a testnek – ami a világosság a szemnek: ugyanaz az igazság az észnek. Az ész természetes szükségszerűséggel tör az igazság felé, s nem nyugszik meg mindaddig, míg csak a látható dolgok lépcsőjén el nem jut Istenhez, az igazság ősforrásához. S ha már odáig jutott az ember, egyszerre megérti önmagát, megérti a mindenséget, és meg tud felelni az élet legfőbb kérdéseire: honnan? hová? miért vagyok a világon? Isten nélkül sötétség, kín és gyötrelem az ész osztályrésze: ahogy a táplálék hiánya is kin a testre nézve. Az eszes természet eszerint csakis a vallásban éri el teljes kifejlődését és megnyugvását. Amint az újszülött gyermek anyja után kiált, akit pedig még nem is ismer; úgy az ember is ösztönszerűen Isten után kívánkozik, mihelyt emberi módon élni, vagyis gondolkodni kezd. Az emberi természet e vonását már Homérosz is észrevette: „Az emberek Isten után kívánkoznak.”

6. Az akarat az ész után igazodik, és ugyanazt az Istent, akit az ész, mint legfőbb igazságot ismer meg, az akarat, mint legfőbb jóságot kívánja. Mivel Isten önmagáért teremtette az embert, semmi olyasmi nem elégíti ki az emberi szívet, ami kisebb az Istennél. „Önmagadért teremtettél bennünket, Istenünk, ezért mindaddig nyugtalan a szívünk, míg csak tebenned meg nem nyugszik!” (Szent Ágoston) Amint tehát az ember természetéhez tartozik az, hogy gondolkodjék és akarjon: éppúgy az is a természetéhez tartozik, hogy Istent megismerje, Istent kívánja.

7. Mivel az ember mindenét: létét, életét, testét-lelkét, tehetségeit Istentől kapta: mindenestül meghódolni tartozik Istennek. Eszével arra kell törekednie, hogy az Istent mennél jobban megismerje, hogy gondolatait Isten gondolataihoz szabhassa; akaratával meg azon kell lennie, hogy mindenben Isten akaratához szabja magát. Sokáig a Nap volt az ember időmérője, órája. S most is, mikor az ember leleményessége mindenféle órát készít, a Nap a legfőbb óra: a Nap delelése mutatja a déli-időt, és ehhez kell igazítani minden torony-, fali- és karórát, hogy pontosan járjanak. A világegyetem napja az Isten, és az ember akkor él helyesen, ha gondolataiban, érzéseiben, szavaiban, cselekedeteiben, egyszóval mindenben Isten után igazodik. Embernek lenni Isten gondolata szerint – ez a legfőbb ideál.

Az Istent mennél jobban ismerni és mennél jobban szeretni – ez az ember célja. A szeretet a végső cél, a legfőbb eszmény, amelynél magasabb nem is gondolható. A szeretet minden rendű és rangú embernek közös életideálja. Bár több út vezet ehhez az eszményhez – mégis, a szerzetes, a pap, a férj és feleség, ifjú és öreg – mind találkoznak ebben a közös eszményben.

A szerzetes az evangéliumi tanácsok követésével, a pap a cölibátus megtartásával és apostoli kötelességeinek pontos teljesítésével, a férj a házasság törvényeinek megtartásával, és tanítói, orvosi, szóval állapotbeli kötelességeinek hűséges teljesítésével, az ifjú az állapotbeli tisztaság megőrzésével és a hivatására való lelkiismeretes készüléssel igyekeznek az Isten akaratát teljesíteni.

Különböző utakon járnak, de egy cél felé haladnak: Isten akaratának a teljesítésével Isten szeretetére törekszenek; mert: Istent szeretni annyit tesz, mint Isten akaratát teljesíteni. A mindennapi imádság, a vasár- és ünnepnapi szentmise-hallgatás, a böjt, a gyónás és szentáldozás, szóval az egész vallásos élet arra irányul, hogy az Istent mennél jobban ismerjük, annál jobban szeressük. Isten saját képére teremtette az embert. Mennél hasonlóbb az ember Istenhez: annál nagyobb a tökéletessége, és annál nagyobb a boldogsága.

A tökéletesség foka az örök boldogság mértéke. Az ifjú életének ambíciója tiszta testet-lelket és akkora önuralmat vinni a házasságba, hogy a házassági hűséget még gondolatban is megtarthassa; továbbá: lelki tehetségeit úgy kiművelni, hogy társadalmi hivatását a köz javára áldásosán betölthesse.

II. A vallás az erkölcs szülőanyja

A független erkölcs

1. „Sohasem volt még forradalom, amely mélyebbre nyúlt, rettentőbben rombolt, irgalmatlanabbul ítélt volna, mint a reformáció.” (Droysen, protestáns történetíró: Geschichte... Pol. II. 6-100.) A reformáció hőse: Luther, elvetett minden tekintélyt; csak Isten tekintélyét fogadta el – látszatra. A protestáns Pfleiderer szerint: „Luther a Biblia szavát csak annyiban ismerte el Isten szavának, amennyiben az megegyezett szívének az isteni szavával.” (Religionsph. 319.) Luther azt tartotta, hogy a Szentírásnak is ítélő bírája az ember, ahogy mindenki a maga papja, püspöke és pápája. Ez az új evangéliumi szabadság: az állandó forradalom Krisztussal szemben, akinek Egyházát az evangéliumi szabadság embere semmibe sem veszi.

A XVIII. század „bölcselői” következetesen végiggondolták Luther gondolatát, és nyíltan elvetették az égi tekintélyt. E század szellemének legtehetségesebb képviselője, korának szája: Kant, a szellemi forradalmárok fejedelme, a független morál apja. Így ír: „Szabad vagyok. A természet tehetetlen velem szemben; mert hisz az ész nem a természetből veszi törvényeit, hanem az ész szab törvényt a természetnek.” – „Szabad vagyok. Nincs ember, aki nekem parancsolhatna.” – „Szabad vagyok. Még maga az Isten sem parancsol nekem.” Törvénynek nem hódolhatok azért, mert a törvény isteni alapon jelentkezik. Tudnom kell, hogy én magam szabom-e magamra a törvényt, hogy összhangban van-e az velem.” (L. Willmann O.: Gesch. des Idealismus, III. 395, 225. 11.) A magam ura-gazdája vagyok; senkitől és semmitől sem függök. „Nem a törvény teszi jóvá akaratomat, hanem az én akaratom szabja meg a törvényt. Én vagyok az igazság és a jó forrása.” „Az az akarat, amely törvényt szab, az én akaratom.” (Uo. 464-468. 11.) „Felelősséggel senkinek sem tartozom.” Ez az őrületes önistenítés a modernizmus, amelyet az ész imádása miatt racionalizmusnak, az én, az ember előretolása miatt világi humanizmusnak neveznek. S mikor a társadalmi rendet is a „független én”-re alapítják, akkor liberalizmus a neve.

Kant rendszere az istentelenség rendszere; mert az Istent letaszítja a szív trónjáról, s helyébe a hihetetlen gőggel telt „én”-t helyezi. – A XVIII. század végén a francia forradalom gyakorlatilag is megvalósította ezt a híres filozófiát: trónja vesztettnek nyilvánította az Istent, és az észt proklamálta istenének, amelyet egy utcalány képében emelt oltárra. És az ész istennőjének uralma alatt oly szörnyűségek történtek, hogy egy Robespierre indítványára kimondták, hogy: Mégis csak van Isten.

2. Kant rendszere az istentelenség legveszedelmesebb’ formája. Igazi Kant-követő bajosan tér meg, mert az őrülettel határos gőggel van tele. S a modern vallástalan világnak szörnyen tetszik ez a rendszer. A korlátlan szabadság, amely teljesen egyenértékű a szabadossággal, bűvös hatással van rá. Biztos igazságról, dogmáról, amely követelőén lép föl az emberrel szemben, szó sincs benne; mert az olyan törvénytől, amelyet ki-ki önmaga szab magának, az „én” fölmentést is adhat az embernek. E rendszer híve gazdátlan jószág módjára élhet, s még csillogó köntöst is aggathat magára istentelenségének a befödésére, ti. ezt a szépen hangzó frázist: „Az én vallásom a szabad morál!” Természetesen az a morál, amely nem kerül önmegtagadásba, amely kényelmetlen kötelességet és felelősséget nem ismer.

3. Ahogyan nincs ember, aki önmagát teremtette: úgy független, autonóm ember sincs. Az egész világegyetem és az ember is függ az Istentől. E függés a teremtés szükségszerű logikai következménye.

A szabadságot nem szabad összetéveszteni a függetlenséggel. A szabadság szükséges kelléke az erkölcsi lénynek: a függetlenség ellenben képtelenség a teremtményre nézve. Mikor az ember visszaél a szabadságával, vagyis vétkezik – tényleg a függetlenség komédiáját játssza, legalább a bűn pillanatában, nem gondol Istenre, és Isten akarata helyett a maga szenvedély diktálta tetszését követi, egyszóval: függetlenkedik.

A függetlenkedés azonban nevetséges hatalmaskodás a korlátolt emberre nézve. Az ember teljes tehetetlenségben jön a világra; még életben maradása is másoktól: a szülőktől függ. Ha a szülők függetlennek nézik, és nem segítenek neki, nem nevelik – sohasem lesz emberré, még az emberi beszédet sem tanulja meg. A fejlődő kis ember függ a tanítóktól, mesterektől; a meglett ember függ a társadalomtól, államtól – és ugyancsak pórul járna, aki mindezektől a tényezőktől függetlenítené magát és a saját kénye-kedve szerint akarna élni. Még a látszatra legfüggetlenebb emberek, az uralkodók sem függetlenek igazában; mert nemcsak népük alkotmánya előtt, hanem még házi-orvosuk parancsa előtt is kénytelenek meghajolni. S mikor az ember annyi sok mindenfélétől függ, nagyon csúnyán fest ama balga törekvése, hogy éppen a legfőbbtől: Istentől akar független lenni.
Az egész mindenségben csak egyetlen független létező van: az Isten. A független ember még nem született meg; és tekintettel arra, hogy létrehozó-ok nélkül kellene megszületnie, hogy valóban független legyen, nem is fog megszületni soha. Ha pedig független ember nincs – akkor független erkölcs sincs.

4. Az anyagnak nagyszerű törvényei vannak, melyeknek a felfedezése is élvezetet szerez az értelemnek. A növény- és állatvilág hasonlóképpen csodálatos törvények szerint van berendezve. Azért is eleve kizártnak kell tekintenünk azt, hogy az embernek, mint erkölcsi lénynek, nem volnának a Teremtőtől megszabott törvényei. Isten és az ember természetéből, az embernek Istenhez és embertársaihoz való viszonyából erkölcsi törvények folynak, amelyeket megismer, de nem teremt az ész (vö. tízparancsolat). Amiként nem szabja meg az ember a csillag-, a növény- és az állatvilág törvényeit: úgy nem teremti az erkölcsi törvényeket sem. A törvény, s egyáltalán az igazság – akkor is igazság, ha emberi ész nem ismeri meg azt. Ha az ész teremtené az erkölcsi rendet, akkor az „Ahány fej, annyi vélemény” elvénél fogva annyi féle erkölcs lenne, ahány ember van a világon. Amiként egy az emberi természet és az Isten is egy: úgy az erkölcsi rend is csak egy lehet a maga alapvonalaiban.

Az erkölcsi törvények az ember fölött vannak, amiért is nem függnek az embertől; ellenkezőleg: az ember függ az erkölcsi törvényektől, amelyeknek meg nem tartásuk romlását okozza az embernek. Ahogy a növény és az állat nem élhet az élet törvényei nélkül; ahogy a fizikai világ összedőlne a fizika törvényei nélkül: úgy az ember is elpusztulna a tíz parancsolat nélkül. (Gondoljunk csak az 5. és 6. parancsolatra!) Az erkölcsi törvény fizikai törvény az emberre nézve. S a gondolkodó ember csakhamar fölismeri, hogy az erkölcsi törvény megfelel a természetének, hogy az fölemeli, tökéletesíti az embert. Ezzel kénytelen elismerni, hogy Isten nem zsarnokságból, hanem szeretetből adta törvényeit az ember elé.

5. Az ember az erkölcsi törvények figyelembevételével különbséget tesz a jó és a rossz, a jogos és a jogtalan között. És ezt a megismerést nyomon követi a lelkiismeret szava: „A jót, a jogosat kell, vagy szabad tenned; a rosszat, a jogtalant nem szabad tenned!” S ha az ember szembehelyezkedik a lelkiismeret szavával, tudja, hogy Istenével jutott ellenkezésbe, ki cselekedeteit egykoron számon kéri tőle.
Az Isten előtt való felelősség az erkölcsi rendnek a szankciója. E szankció nélkül nincs megfelelő mozgató indító-ok a jó követésére s a rossz elhagyására. Ahogyan pókhálóval nem lehet oroszlánt megkötözni, úgy a független morál csillogó frázisával: „A jót önmagáért kell tenni!” – ezzel sem lehet megfékezni a bűnös szenvedélyeket. Legföljebb az angyalok boldogulhatnak ezzel! A szankciót egyébként Isten fönnhatósága is követeli. Enélkül az ember büntetlenül halomra dönthetné az erkölcsi rendet és csúffá tehetné az Isten fönnhatóságát. – Kant követői a jutalmazó szankció miatt szolgai erkölcsöt emlegetnek. De hol vannak hát azok az önzetlen Kant-követők, akik önzetlenül, bér, jutalom nélkül dolgoznak és a levegőből is megélnek?! Mennél erkölcsösebb az ember, annál tökéletesebb és annál nagyobb boldogság élvezetére képes. Mint ahogyan a jó szem jobban lát a gyenge szemnél: úgy a szentebb ember is több boldogságot élvez, mint a kevésbé szent!...

6. Isten, Isten ítélete, a halhatatlanság, az objektív erkölcsi törvény, a lelkiismeret, ezek az erkölcs alappillérei. Ezek megdőltével az erkölcs is megdől; más szóval: a vallás az erkölcs szülőanyja. Ha egy démon csak tíz napra is kilopná az emberek szívéből az Istenben, vagy a halhatatlanságban való hitet: nyomban megszűnnék a lelkiismeret ereje, elszabadulnának az önzés és a bűnös szenvedélyek, és olyan förtelmek színhelyévé lenne a föld, amilyent még nem látott a világ. (Sajnos ez kezd megvalósulni ma.) Az ember eszével megismeri Isten gondolatait, Isten akaratát, s a megismert igazság után indulva, Isten akaratához szabja a saját akaratát, így jő létre az erkölcs. Igazság szerint mondhatjuk, hogy: A hit az ész, az erkölcs az akarat vallása; a hit az alap, az erkölcs az épület; a hit a fa, az erkölcs a fának gyümölcse.

7. A krisztusi hit azonban nemcsak igazságaival, hanem kegyelmeivel is támasza az erkölcsi rendnek. Az önzés, az érzékiség, egyszóval: a bűnös szenvedélyek a vallás kegyelme nélkül legyőzhetetlenek.
A kereszténységen kívül sok bölcselő és gondolkodó volt már, akik jól ismerték az erény szépségét. Akadt is köztük nem egy, aki természetének nemes vonásait követve, pillanatnyi fölbuzdulás hatása alatt nagyon szép, nemes cselekedeteket vitt végbe. De teljes önzetlenséget, a szív tisztaságát, a hűséget kicsiben és nagyban, egyszóval: tökéletes, harmonikus jellemet – hiába keresünk a kereszténységen kívül. Mit ér hát akkor a racionalizmus szép frázisa, hogy: „Az ember a maga méltóságának tudatából emelkedjék az erényre s legyen a jellem mintaképe!” – mikor évezredek folyamán sohasem telt ki ilyesmi senkitől sem a saját emberségéből?!...
Egy Szókratész, egy Seneca, egy Cicero, stb., gyönyörűen tudott beszélni és írni az erényről – s életüket mégis rút dolgokkal szennyezték be. Még egy Rousseau is megvallja: „Előbb azt hittem, hogy az ember vallás nélkül is tisztességes ember lehet; e tévedésből azonban kigyógyultam.” Goethe hasonlóképpen nyilatkozik: „Önzetlen jellemekre, akiket nagyra lehet becsülni, csak ott akadtam, ahol buzgó, vallásos életet találtam.”

8. Hit nélkül csakis arról lehet szó: mi hasznos, mi káros az emberre nézve. Nietsche bámulatos nyíltsággal és nyerseséggel ki is mondja: „Mindaz jó, ami az uralkodó osztály érdekeinek szolgál.” Ez a nyers és kegyetlen hasznossági elv (utilitarizmus). Ha az erény áldozatot, önmegtagadást, heroikus önfeláldozást kíván – a hitetlen azt kérdezi: mi hasznom belőle? – és másoknak engedi át az erényt, amely nem ígér neki hasznot. Ellenben: ha előnnyel, haszonnal kecsegtet a bűn – a hitetlen mindenre képes, ha csak büntetlenséget remélhet. Megengedjük, hogy a hitetlen ember is tud jót cselekedni. A hitetlen forradalmárok néha szép áldozatokat hoztak testvéreikért (vö. Dél-Amerika). De a jó nem logikus folyománya a hitetlenségnek! A hitetlen nem a hitetlensége miatt, hanem a hitetlensége dacára tesz jót. Sok hitetlen ember gyermekkorában hívő volt. Később elvetette a hitet; de az erkölcsi törvények elvetése nem megy oly könnyen. Miképp a Nap lemente után is világít még az esti-pírban: úgy a hit még a hitetlenben is érezteti áldásos utóhatásait.

„A jó fa jó gyümölcsöt terem; a rossz fa rossz gyümölcsöt terem.” (Mt 7,17) A vallás logikus folyománya: az erkölcs; a hitetlenség folyománya: az erkölcstelenség. Aki Istentől nem fél, az minden gonoszságra képes.
A kommunizmus azért helyezkedik az istentelenség alapjára, mert programját; a magántulajdon eltörlését és a szabad szerelmet (jobban mondva: a testiség szabadosságát) vallásos alapon nem valósíthatja meg. Ez teljes lehetetlenség!

9. Hogy mennyire üres szóbeszéd a racionalizmus független morálja, legvilágosabban kitűnik abból a tényből, hogy eddig még nem akadt törvényhozás a földkerekségén, amely valamely ország társadalmi rendjét a független morálra merte volna alapítani. Ha egy államfő így szólna alattvalóihoz: „Elvárom, hogy a jót mindenki magáért a jóért tegye, a rosszat meg a bűn utálatossága miatt kerülje!” – ha akadna ily naiv államfő, csakhamar csúffá tennék a polgárok. A józan ész ezt mondja a törvényhozóknak: Minden törvényt szankcióval, bűntető záradékkal kell ellátni; mert az olyan törvény, amelyet büntetlenül lehet áthágni – nem törvény. S tényleg: a törvényhozás mellett mindenütt ott látjuk a bíróságokat, melyek a törvény áthágóit kérdőre vonják. Józaneszű kormány nem vállalkozhat árnyék uralomra. Nagyon is érthető tehát, hogy az ég és föld mindenható Teremtője és Ura sem vállalkozik arra, hogy olyan morállal tartsa főn az erkölcsi világrendet, amely szűkölködnék a legnemesebb érdek: a mennyország örök jutalma s a pokol örök büntetésének félelme nélkül.

Dr. Szuszai Antal professzor

 

Hitvédelmi melléklet 11.

Marana Tha – 2014 november-december

 Jézus Krisztus

 

1. Az Úr Jézus a világtörténelem legcsodálatosabb személyisége

1. A Messiás várása volt a zsidó nép vallásának a lelke. Hogyan történt mégis, hogy e nép legnagyobb része eltaszította magától a Messiást, mikor tényleg megjött a földre? E rettentő rejtélyt megfejti a zsidóság lelki állapota az Úr Jézus idejében. A zsidóság akkoriban több felekezetre szakadt:

–      A szamaritánusok olyan fél-zsidók voltak, akik gyakorta bálványoknak is hódoltak. A többiek megvetették őket. Szamaritánustól egy darab kenyeret elfogadni annyit jelentett, mint sertéshúst enni.

–      A szadduceusok a zsidóság materialistái és racionalistái voltak, akik csak azt akarták elfogadni, „ami a józan ésszel megegyezik”; a gyakorlatban meg az élvezetek evangéliumának hódoltak.

–      A legtekintélyesebb felekezet volt a farizeusok tábora. Valamikor a tisztahitűség képviselői voltak a farizeusok – később a nemzeti gőg megtestesítői lettek, a betű és a külsőségek emberei, akik önmagukban Jahve választott fiait látták, a pogányokat meg söpredéknek nézték; a rejtett erkölcstelenséget kevésbe vették, s a külső szertartások hajszálnyira pontos megtartásától várták üdvösségüket.

A farizeusok a messiási gondolatot is meghamisították és a saját képükre alakították át: nem a bűntől való szabadulás után vágyakoztak, hanem hatalmas fejedelmet vártak, aki Jahve választott népét kiszabadítja a pogány rómaiak gyűlölt szolgaságából, aki leigázza a föld összes népeit, a zsidóság lábaihoz rakja a világ kincseit, és ők mint Isten kedves fiai uralkodnak a világ népei fölött. A szegénységben, alázatban megjelenő Messiás, aki belső megigazulást, bűnbánatot kívánt, aki aljasságaikat szemükre vetette – az életszentség Messiása nem kellett nekik. Így történt, hogy a gőgjükben sértett, zsíros hivatalaikat, befolyásukat féltő farizeusok, a főváros söpredéke segítségével az Úr Szentjét a gyalázat fájára juttatták – s azok közül, akik legközelebb álltak az üdvösséghez, csak kevesen menekültek meg. Az ősz Simeon azonban prófétai szemmel a világtörténelem mélyébe látott: észrevette az Úr Jézus személyének páratlan fontosságát, megsejtette a világ áldásos átalakulását, melyet az Úr kegyelme fog megteremteni; de észrevette a kegyelem végzetes hatását is a megátalkodott gonoszra: „Sokak romlására és föltámadására lesz ő Izraelben, jel, amelynek ellene szegülnek.” (Lk 2,34)

Az Úr Jézus a világ nagy jele. Aki hittel közeledik feléje, föltámad; aki elfordul tőle, elkárhozik. Senki sem haladhat el mellette nyomtalanul, aki egyszer észrevette: ha nem lesz számára az üdvösség forrása, akkor jel lesz reá nézve, melynek ellene mond, és a felelősség nagyobbodása miatt a romlás oka. „Aki nincs velem, az ellenem van.” (Mt 12,30) „Ez mindenkoron a kegyelem története: a nemesebbeket magához vonja, az ellenkezőknek ellenben meg kell keményedniük a gonoszságban; úgy hat a kegyelem, mint a nap: egyszerre olvaszt is, keményít is.” (Hettinger)

2. Az ókor legkiválóbb bölcsei – Szókratész, Platón, Cicero, Epiktétusz, Szeneca, Markitusz, Alireliusz – mily gyönyörűen tudtak írni a bölcsességről és erényről! S mit értek el? Egy országot, egyetlen várost, egyetlen családot, sőt még önmagukat sem tudták újjászülni. Megjelenik az Úr Jézus; mindössze három évig működik nyilvánosan; át sem lépi a kis Palesztina határait; szegény életét a gyalázat fáján fejezi be – és kiemeli sarkaiból a világot!

A fiatalabb Pliniusz (61-112) akaratlanul is a világtörténelmi nagy fordulat történetírója lett, mikor a 2. század elején a következőket írta Trajánusz császárhoz: „Mindenüvé elterjedt ez a babona, a városokba, a falvakba, a vidékre. Isteneink templomai üresen állnak, s már jó ideje nem hoznak áldozatokat az emberek. Egypár nőt, akiket szolgálóknak (diákonissza) neveznek, elfogattam, s a kínzó-padra fektettem, de nem találtam egyebet, mint babonát. Meghatározott napokon napkelte előtt összejönnek, és Krisztusnak mint Istennek dicsőítő-éneket zengedeznek, s szent ígérettel (keresztségi fogadalom) arra kötelezik magukat, hogy semmi bűntényt el nem követnek, hogy elkerülik a lopást, rablást és házasságtörést, hogy nem szegik meg a hűséget és nem árulják el a rájuk bízottakat.” (LX. 97.) Íme az erkölcsi megújhodás, amely addig senkinek sem sikerült!

3. A vallásalapítók: Buddha, Konfuciusz, Mohamed, stb. bölcselkedtek, tanítottak, fölhasználták koruk, népük szellemi áramlatát; ügyüket a hatalom eszközeivel, fegyverrel is támogatták – s így lettek vallásalapítók.

Az Úr Jézus nem bölcselkedik, hanem mond, kijelent;nem követi népe, kora szellemét, hanem azzal szembe, illetőleg annak föléje helyezkedik; semmi hatalmi eszközzel sem él, hanem csak a saját személyét állítja a világba: és isteni személye az élet, a megújhodás forrása lett a világ számára.

Emberi vallásalapítóknál a személy mintegy háttérbe vonul vallásrendszerükkel szemben: az Úr Jézus önmaga az alapja, középpontja és legfőbb tárgya az ő vallásának. Az Úr Jézus isteni személye a gránitnál szilárdabb alap, amelyen vallása nyugszik. Ha Krisztus Isten, akkor vallása az egyedül igaz vallás, akkor valóban megváltotta az emberiséget, akkor az ő országa, az ő Egyháza isteni alkotás, mely a világ végéig fönnmarad, hogy az emberiséget az üdvösségre vezesse; akkor az Egyház tanítói hivatala csalatkozhatatlan, mert Istennek módjában ‚van megóvni alkotását a tévedéstől és megtévesztéstől.

Ha Krisztus Isten, akkor az Oltáriszentség valóban az ő teste, az élet kenyere; akkor a keresztség és a bűnbánat valóban megtisztítja a lelket. Ha Krisztus Isten, akkor valóban van föltámadás és örök élet, egyszóval az Úr isteni személye az egész vallás alapja – e nélkül halomra dől minden. Ha a krisztusi vallásrendszert művészi épülethez hasonlítjuk, akkor ennek az épületnek alapja az Úr Jézus isteni személye; ha körnek gondoljuk azt, a kör középpontja az Ő Istensége.

4. A történelem nagy törvénye az elmúlás és elfeledés.

Krisztus él és uralkodik!

Az Úr Jézussal isteni erő és élet lépett a világba, mely mozgásba hozza a világot, életet teremt anélkül, hogy az elmúlás, a feledés veszedelme fenyegetné: Krisztus él és uralkodik.

A mulandóság törvényét sehol sem érti meg jobban az ember, mint a nagyok sarjánál. A nagyok egyik legnagyobbika volt Napóleon. Életében milliókat lelkesített; szavára százezrek rohantak a halálba – másrészt meg a letiport népek sötét gyűlölettel fordultak el tőle. Ma senki még az ujját sem mozdítja érte; a gyűlölet is elhalt iránta a szívekben. Sírját csak azért látogatják az emberek, mert turisztikai látványosság lett.

Az Úr Jézus szavára nemcsak a múltban mentek milliók és milliók a vértanúság dicső halálába, de ma is milliók és milliók veszik föl a legnehezebb harcot saját romlott természetük, saját bűnös szenvedélyeik ellen; százezrek járnak az evangéliumi tanácsok királyi útján; s ha kell, ma is százezrek készek a halálba menni Krisztusért (Kínában, Észak-Koreában, Irakban, stb. XVI. Benedek pápa azt mondta egymillió vértanúja van a katolikus egyháznak csak 2000 és 2010 között.) Krisztus él, és vallásának mennyei kovászával átalakítja a népeket, a lelki műveltség azelőtt nem is sejtett magaslatára emeli őket, ha fönntartás nélkül készek magukba fogadni Krisztus életét.

De nemcsak a szeretet él a szívekben az Úr Jézus iránt, hanem a gyűlölet is él mindazokban, akik nem akarnak meghódolni uralmának: Jel Ő, amelynek sokan ellene mondanak (Lk 2,35). S mivel Krisztusról tudni s neki meg nem hódolni a kárhozat útja: ma is nemcsak sokak föltámadására, de sokak romlására is van.

5. Szerfölött érdekesek az előbb említett Napóleon nyilatkozatai az Úr Jézus személyének páratlan nagyságáról. Számkivetésében Szent Ilona szigetén sokszor gondolt Istenre, az örökkévalóságra, és töredelmes gyónás után halt meg ez a rendkívüli ember. Az Úr Jézusról a többi között ekképpen bölcselkedett: Krisztus „tekintéllyel parancsolja, hogy higgyünk és más indítóokot nem ad, mint e megragadó szót: Én Isten vagyok! Mily hatalmas bizonyítéka ez Krisztus Istenségének! Föltétlen uralmat követel, és semmi más célja nincsen, mint az egyes ember lelki javulása, a lelkiismeret tisztasága, a lélek szentsége. Az imádás minden nemét megköveteli Jézus a maga számára; tiszteletét saját kezével építi – nem kövekből, hanem emberekből. A világ megbámulja Nagy Sándor hódításait; de itt olyan hódítót látunk, aki nem egy népre tart igényt és foglal le magának, hanem az egész emberiséget. Mekkora csoda ez! Valóban a csodák csodája! Az emberek szeretetét kívánja, vagyis azt, amit a legnehezebb elnyerni a világon. A szívet akarja, követeli magának és – nyomban sikerül azt megnyernie. Én ebből azt következtetem, hogy Krisztus Isten. E pontban Nagy Sándor, Cézár, Hannibál, XIV. Lajos lángszellemükkel is hajótörést szenvedtek. Elfoglalták a világot, de azt nem tudták elérni, hogy csak egyetlen igazi jó barátra is szert tettek volna. Ma tán én vagyok az egyedüli, ki Hannibált, Cézárt, Nagy Sándort még szeretem. Krisztus beszédre nyitja ajkát, s nemzedékek csatlakoznak hozzá; oly szeretetet gyullaszt a szívekben, amely legyűri az önszeretetet, s minden más szeretetet fölülmúl. Vajon akaratának e csodájából nem kell-e fölismernünk az „Igét”, ki a világot teremtette? Más vallások alapítóinak fogalmuk sem volt ily titokszerű szeretetről, mely a kereszténység lényegét teszi.”

„Most, mikor itt Szent Ilona szigetén vagyok, mikor mintegy sziklához láncolva remetéskedem – ki harcol értem? Ki foglal el számomra országokat!? Ilyen a nagy emberek sorsa; ilyen volt Caesar és Nagy Sándor sorsa! Elfelejtenek minket, s a hódító, a császár neve csupán az iskolai tanulás tárgya. Idő előtt halok meg, ez a nagy Napóleon közeli sorsa. Mekkora örvény van az én nagy nyomorúságom és Krisztus örök uralma között, kit az egész világon hirdetnek, szeretnek, imádnak, aki örökké él?! Halála – vajon halál-e? Nem inkább életet jelent-e az ő halála? Valóban: Krisztus halála egy Istennek a halála!” (Nicolas után)

2. Az Úr Jézus tudata önmagáról

Egy nap azt kérdezi az Úr tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Az emberek, a külső után ítélve, prófétának nézték az Urat. Az apostolok már mélyebbre néztek, s az Úr Jézus kérdésére: Kinek tartotok ti engem? – Péter ezt felete: „Te vagy Krisztus, az élő Isten fia.” (Mt 16,16)

A krisztusi hit fő- és alapigazsága Krisztus Istensége. Ezen áll, vagy bukik a keresztény vallás; ezen fordul meg a világ üdvössége. Mióta a világ áll, soha még fontosabb kérdés nem hangzott el ennél: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”

Lássuk mindenekelőtt: mit tart maga az „Emberfia” Önmagáról?

1. Az Úr Jézus, aki arra tanított minket, hogy így imádkozzunk: „Mi Atyánk” – jómaga sohasem mondotta: „Mi Atyánk” – hanem vagy azt mondotta az Istenről szólva: „Atyám” – vagy ezt: „Atyátok, aki mennyekben van.” S ezzel nyíltan kijelentette, hogy ő más viszonyban van a mennyei Atyával, mint az emberek (Mt 7,21; 12,50; 17,27; 26,42; Jn 14,21, stb.).

2. Az emberek Isten teremtményei. Az Úr Jézusban azonban hiába keressük a teremtmény öntudatát. Őbenne az örök születés tudata él. „Az Atyától jöttem és a világba léptem.” – Az Úr Jézus tehát nyíltan vallja, hogy az Atyától származik, de ez a származás örök. „Dicsőíts meg engem, te Atyám, magadnál azzal a dicsőséggel, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett” – „Szerettél engem a világ teremtése előtt.” (Jn 16,28; 17,5; 17,24)

3. Az Isten örök, létének és életének az okát önmagában bírja. Az Úr Jézusban ennek az isteni, abszolút életnek a tudata él: „Miképp az Atyának élete vagyon önmagában, azonképp adta a Fiúnak is, hogy élete legyen Önmagában.” (Jn 5,26) Az isteni élet teljességének birtokában teljesen egynek tudja magát a mennyei Atyával: „Az Atya énbennem van és én az Atyában.” „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,28.30)

Ez az egység nem erkölcsi, amilyen egység van pl. az Isten és az őt szerető ember között, aki teljesen Isten akaratához szabja életét – hanem fizikai, más szóval: az Úr Jézus egy az Atyával az isteni természetben.

4. Ennek az isteni öntudatnak a következménye, hogy az Úr Jézus az Isten „egyszülött Fiá”-nak nevezi magát: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Hasonlóan az isteni öntudat folyománya az is, hogy az Úr Jézus nemcsak hogy megengedi, hogy tanítványai és mások is, „Isten Fiá”-nak vallják őt – de egyenesen meg is követeli tőlük a maga számára ugyanazt az imádást, mely az Atyát megilleti: „Mindnyájan tiszteljék a Fiút, amint tisztelik az Atyát” (Jn 5,23) – és az imádást mindenkor el is fogadja.

„Amint meglátták, leborultak előtte”(Mt 28,17). „Akik a bárkában voltak leborultak előtte, valóban Isten Fia vagy – vallották meg”(Mt 14, 33), stb.

5. Az Úr Jézus isteni öntudatának következménye az ilyen beszéd: „Én vagyok az út, igazság és élet.” „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem az élet világossága lesz nála.” „Én vagyok a föltámadás és az élet; aki énbennem hisz, ha meghal is, élni fog.” „Minden hatalom nekem adatott mennyben és a földön. Elmenvén tehát, tanítsatok minden nemzetet, megkeresztelve őket az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében; és íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Jn 14,6; 8,12; 11,25; Mt 28,18.20)Soha ember ilyesmit nem mert magáról mondani, így csak a szuverén Isten beszélhet! Az isteni uralom tudatának legvilágosabb kifejezője pedig ez a krisztusi szó: „Bizony, bizony mondom nektek, hogy eljön az óra… mikor a halottak meghallják Isten Fiának szavát, és akik hallgatnak rá, élni fognak.” (Jn 5,25)

Az Úr Jézus pedagógiai tapintata nem engedte, hegy ekképp beszéljen: „Én Isten vagyok.” A zsidók, akik merev egyistenhívők voltak, ezt a szót egyenest istentagadásnak vették volna – a pogányok meg arra magyarázták volna, hogy Jézus egy a sok isten közül. Az Úr Jézus mint az Isten belső életének, a Szentháromság titkának a kinyilatkoztatója, következetesen Isten Fiának nevezi magát, ami által elkerülte az istentagadás látszatát. Ugyancsak pedagógiai tapintata nyilatkozik meg abban is, hogy tanításával, csoda tetteivel előbb előkészíti a talajt – s csak aztán szól nyíltan isteni természetéről, mikor a sok csodatett láttára már könnyebben ismerhették meg az emberek az Ő Istenségét. De isteni öntudatában nincs fejlődés: tizenkét éves korában éppúgy Isten Fiának tudja magát, mint halála óráján: „Nem tudjátok-e, hogy amik az én Atyáméi, azokban kell lennem?” – mondja a 12 éves Jézus (Lk 2,49). És a kereszten így kiált: „Atyám a te kezeidbe ajánlom lelkemet.” (Lk 23,46)

6. Az Úr Jézus önmagáról szóló nyilatkozatainak koronája a főpapi törvényszék előtt eskü alatt tett ünnepélyes vallomása. „A papi fejedelem mondta neki: Kényszerítlek az élő Istenre, hogy mondd meg nekünk, te vagy-e Krisztus, az Isten fia? Felelé neki Jézus: Te mondád! én vagyok; azonban mondom nektek: Ezután meglátjátok az Emberfiát ülni az Isten trónjának jobbján, és eljönni az ég felhőiben.” (Mt 26,63.64; Mk 14,62)

A főpap az élő Istenre hivatkozva teszi föl a kérdést: a felelet tehát eskü alatt történik. Nem arról szól a kérdés, hogy vajon Jézus Isten fogadott gyermeke-e – hanem arról: vajon Krisztus –vagyis a próféták által megjövendölt Megváltó –vajon az Istennek természet szerint való fia-e? Maga az Úr Jézus és a törvényszék tagjai is így értik a kérdést; mert az Úr Jézus nemcsak azt feleli: Én vagyok – de, hogy minden félreértésnek elejét vegye, isteni bírói jogaira hivatkozik; mire a főpapok ezt mondják róla: „Káromkodik” – mert ember létére Isten fiának mondta magát. Ezért az ünnepélyes, eskü alatt tett nyilatkozatáért megy az Úr Jézus a halálba. S haldokolva mégegyszer vallomást tesz Istenfiúságáról, mondván: „Atyám! bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34)

A vértanúk e vallomással mentek a halálba: „Christianus sum – Keresztény vagyok!” S mindenki elhitte nekik, hogy igazat mondanak; mert hazugságért senki sem megy a halálba. Az Úr Jézus e vallomással lépett a keresztre: „Istennek egyszülött Fia vagyok!” – s e vallomását megpecsételte halálával (3 nap múlva meg föltámadásával).

Valóban elrettentő vakmerőség, hogy mégis sokan elkövetik vele szemben azt, amit mással szemben nem mernek elkövetni: föltételezik, hogy az Úr Jézus valótlan vallomással ment a halálba! Ez igazán feneketlen mélysége a gonoszságnak!

7. Az Úr vallomásai a kinyilatkoztatás fényében

Jézus e nyilatkozatai még nagyobb világosságot nyernek, ha az egész kinyilatkoztatás keretébe állítjuk azokat. Izaiásnál azt olvassuk: „Az Isten önmaga jő el, és megszabadít titeket. Akkor majd kinyílik a vakok szeme és a süketek füle megnyílik”, stb. (35,4.5). – A megtestesülés isteni hírnöke azt mondja: „A Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni.” (Isten Fiának fogják hívni, mert isteni természete miatt ez a név illeti meg őt. Lk 1,35)

Keresztelő Szent János az utolsó próféta, aki ujjal mutatott a Megváltóra, örvendezve kiáltott föl: „Íme az Isten Báránya! íme, ki elveszi a világ bűneit. És láttam, és bizonyságot tettem róla, hogy ez az Isten Fia.” (Jn 1,29.34) Az apostolok, ha nem is mindjárt az Úr Jézus működése elején, csodálatos életének, tetteinek a láttára sorban fölismerték az Úr isteni természetét. A föltámadt Jézus láttára még a hitetlen Tamás is fölkiált: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28) Péter isteni sugallatra világosan fölismeri a valót: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16.) De őelőtte már Natánael megvallotta: „Rabbi! te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya.” (Jn 1,49) János apostol egész evangéliumát az Úr Istenségének a kimutatására szenteli. Remek hitvallása ott van evangéliuma első fejezetében: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Minden őáltala lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. És az Ige testté lett, és miköztünk lakozott; és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét.” (Jn 1,1-14) Pál apostol szerint: „Őbenne lakik az Istenség egész teljessége testi formában.” (Kol 2,9)

Mítoszt kovácsoló racionalisták a történeti valóságot arcul ütve azt mondják, hogy a Jézus Istenségéről szóló tanítás csak a 2. században fejlődött ki. A valóság az, hogy föltámadása után az apostolok egytől-egyig meg voltak győződve az Úr Jézus Istenségéről, s e meggyőződésükért életüket is odaadták. Meggyőződésük forrása pedig nem holmi mítosz volt, hanem:

a. az ószövetségi jövendölések teljesülése az Úr Jézusban;

b. az Úr nyilatkozatai, tanítása, s csodálatos élete;

c. jövendölései, csodatettei, főleg föltámadása.

Szóval: az apostolok éppen onnan merítették meggyőződésüket, ahonnan mi is merítjük, azzal a különbséggel, hogy őrájuk, mint az Úr életének, csodatetteinek szemtanúira, mindazok a tények a közvetlenség erejével hatottak. A racionalisták mítosz-meséit különben Pliniusz is lerontja, ki a 2. század elején, mikor még az apostolok tanítványai álltak a hitközségek élén, ezt írja a keresztényekről: „Christo tamquam Deo carmina dicunt – Krisztusnak, mint Istennek, éneket zengenek.”

3. Az Úr Jézus erkölcsi jelleme

1. Az embertől, még a szent embertől is, elválaszthatatlan a gyarlóság, a bűnösség tudata. Ha valaki súlyosan nem vetkezik is, apró dolgokban mégis csak hibát követ el, és folyton félnie kell attól, hogy nagyobb hibába esik. A szent ember is minden képmutatás nélkül elmondhatja naponta: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!”

Az Úr Jézusban nyoma sincs a gyarlóság tudatának, árnyéka sincs a bűnnek. Ő soha, még halála óráján sem imádkozik a maga számára bűnbocsánatért. A bűntől való teljes mentessége tudatában kérdezi ellenségeitől: „Ki vádolhat közületek bűnről engem?” (Jn 8,46) És ellenségeinek éles szeme valóban nem tud rajta semmi legcsekélyebb bűnt sem fölfedezni. Pogány bírája, Pilátus is kénytelen megvallani: „Semmi okot sem találok őbenne” a büntetésre (Jn 19,4). Szerencsétlen árulóját, Júdást is az a tudat kergeti a kétségbeesésbe és öngyilkosságba, hogy „elárultam az igaz vért” (Mt 27,4).

2. A szentek, kik az Úr Jézus iskolájában lettek szentekké és életükkel a bölcsek legmerészebb álmait is fölülmúlták, határozott jellemmel bírnak, amennyiben vagy az egyik, vagy a másik erény sajátosan kiemelkedik életükben: János apostolt bátran mondhatjuk a gyöngéd szeretet, Pál apostolt a férfias erő emberének, Páli szent Vincét az irgalmas szeretet apostolának, stb. Az Úr Jézusban azonban nincs egyoldalúság: ő minden erényben kiválik, és egyik erénye sem mondható jellemző sajátságának, mert valamennyiben utolérhetetlen.

Dr. Szuszai Antal professzor

 

Hitvédelmi melléklet 12. 

Marana Tha – 2015 január-február 

A Biblia tanúsága a Teremtésről

 

1. Teremtés az Ószövetség könyveiben

„Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.(Gen 1,1) Igaz, teremteni magában még nem a dolgoknak egész mivoltuk szerinti létrehozása; bár a ה ר ב-val a szentírási nyelvhasználatban mindig az előzetes anyagtól független újnak csodás létrehozását jelenti.”^[1]

Erről tesznek tanúságot a Biblia többi könyvei is, mint például:

„Örök szövetség az közöttem és Izrael fiai között Örök jel az, mert hat nap alatt alkotta az Úr a mennyet és a földet, és hetednapra felhagyott a munkával.” (Kiv 31, 16b-17)

Hat nap munkával követi az ember az isteni cselekvést és a hetediket pedig nyugalommal szenteli meg.

„Uram, Izrael Istene, aki a kerubok felett ülsz… te alkottad az eget és a földet” (2Kir 19,15).Isten angyalai felett trónol, uralmat gyakorol az egész világ felett.

A 19. Zsoltár a teremtés dicsérete: „Isten dicsőségét beszélik az egek, és keze művét hirdeti az égbolt. Ezt harsogja az egyik éj a másiknak.” (Zsolt 19,2)

„Mert igaz az Úr igéje, és minden tette hűséggel teli… Az Úr alkotta az egeket, szájának lehelete minden seregüket. A tenger vizeit mintegy tömlőbe gyűjtötte, az örvényeket tárházába helyezte. Félje az Urat az egész föld, remegjen előtte a földkerekség minden lakója! Mert Ő szólt és meglettek, parancsolt és létrejöttek.” (Zsolt 33,4-9)

Az isteni ige a hívő élete, de teremtő erejénél fogva a mindenség csodálatos isteni alkotója. Ezt mutatja be 103. zsoltár, hogy a Föld felszíne Isten teremtői szavára alakult át az élet helyévé.

„Mondj áldás, lelkem, az Úrnak: csodálatos a te nagyságod, Uram, Istenem! Fölséget és pompát öltöttél magadra, a fényesség a te palástod. Kifeszíted az eget, mint egy sátort, vizek fölött áll a palotád… Szilárd alapokra ágyaztad a földet, nem fog az sohasem meginogni. Az őstenger köntösként takarta, vizek borították még a hegyeket is. Ám feddő szavadra megfutottak, félve menekültek mennydörgő hangod elől. Magasba szöktek a hegyek, behorpadtak a völgyek ott, ahol kijelölted helyüket. Határt vontál eléjük, és át nem lépik azt, nem nyelik el újra a föld színét. Patakokba gyűjtöd a forrásvizeket, ott csörgedeznek a hegyek között. Belőlük isznak a mező vadjai, szomjukat oltják az állatok Partjukon fészkelnek a dalos madarak, az ágak közt énekük hangzik. … Mennyi mindent alkottál, Uram! Bölcsességgel rendeztél el mindent, betöltik a földet teremtményeid.”^[2]

„Így szól szívében az esztelen: Nincs Isten.” (Zsolt 53,1)Csak értelmetlen ember mondhatja azt, hogy nincs Isten, mert az érteni tudó szívében és élete céljában ott van az Isten. Az Isten nélküli világ értelmetlen, és céltalan, vagyis semminek sincs értelme és célja, ez pedig nyilvánvalóan nem lehet igaz, mert még ennek a mondatnak is van célja.Ha pedig ennek a rövid mondatnak van célja és értelme, akkor annak is van célja és értelme, aki mondja és annak is, aki felfogja, ha pedig már két embernek van célja és értelme, úgy annak a világmindenségnek is van célja és értelme, amiben laknak. Pedig a világmindenség önmagában nélkülözi az értelmi képességet, akkor olyas valaki helyezte el a célt és az értelmet a világmindenségben, akinek az egész fölött és minden részletében hatalmába állt ezt megtenni. Erre pedig csak egy mindenható Isten lehet képes. Tehát Istennek feltétlenül léteznie kell. Ezért esztelen, aki a szívében azt mondja, hogy nincs Isten.

Mivel Isten célt és értelmet adott a világnak és benne az értelmi képességgel rendelkező teremtményeknek, úgy azok belátva a dolgok és személyek értelmét, és boldogító célját, illő és kívánatos, hogy tudatosan áldják a Mindenség Királyát.

„Alleluja! Dicsérjétek az Urat az egekből, dicsérjétek őt a magasságban! Dicsérjétek őt, angyalai mind, dicsérjétek őt, seregei mind!... Mert ő parancsolt és azok létrejöttek, felállította őket mindörökre, s el nem múló törvényt szabott nekik.” (Zsolt 148,1-5)

Ebben a zsoltárban is a teremtmények isteni parancs szózatra állnak fel a létezésbe, nem a teremtmények vajúdják ki céltalanul őket, hanem magukon viselik csodálatos eredetüket, amiben céljuk és értelmük együtt jelen van. Ezért megismerhetők, és megnevezhetők, az értelmi képességgel rendelkező ember számára is.

„Neked szolgáljon minden teremtményed, mert csak szóltál, és azok lettek; elküldted leheletedet, és minden létrejött, szavadnak senki sem állhat ellen. A hegyek alapjaikban megrendülnek a vizekkel együtt, a sziklák viaszként megolvadnak színed előtt.” (Zsid 16,15-19)

Isten jelen van a világban, de ez a jelenlét nem pusztán statikus, (a mozdulatlan mozgató), hanem dinamikus is, belenyúl a teremtésbe és csodáira emlékezteti az embert, akinek benne való hitét ezzel megerősíti.

„Nagyok az Úr cselekedetei, kívánatosak mindenkinek, aki vágyik utánuk. Fölséges és ékesség az ő műve, és igazsága megmarad örökkön örökké. Emléket állított csodáinak, irgalmas és kegyes Úr.” (Zsolt 111,2-4)

„Hisz Isten nem alkotta a halált, és nem leli örömét az élők vesztén. Azért teremtett mindent, hogy legyen, s a földkerekség nemzedékeit gyógyulásra szánta. Nincs bennük a romlás mérge, és nincs a földön az alvilág országa! Az igazság ugyanis örök és halhatatlan.” (Bölcs 1,13-15)

Ebben a részben a földön való teremtményekben megnyilvánuló isteni jóság és irgalom, szeretet, és gondoskodás, a megőrzés és fenntartás tapasztalható meg. A vadon termő növények sokasága gyógyító anyagokat tartogat, és még a kígyó mérge is alkalmas bizonyos bajok gyógyítására. De az emberi nemzedékekben is a Bölcsesség hoz gyógyírt szentjeiben.

„Bár egymagában van, mindent megtehet, bár egyedül marad, mindent megújít, nemzedékről-nemzedékre betér a szentek lelkébe, s őket Isten barátaivá és prófétákká avatja… Elér tehát erejével egyik határtól a másikig, s a mindenséget üdvösen igazgatja.” (Bölcs 7,27; 8,1)

„Nem tudom, mi módon jelentetek meg méhemben. Nem én ajándékoztam nektek szellemet, lelket és életet, és nem én illesztettem össze egyikteknek sem a tagjait, hanem a világ Teremtője, aki megalkotta az embert eredetébe, és mindennek megadja létét... Kérlek fiam! Tekints az égre, a földre és mindenre, ami bennük van, és értsd meg, hogy mindezt, valamint az emberi nemet is a semmiből teremtette Isten.” (Mak 7,22b-23a; 28)

Vértanú gyermekeinek az anya a feltámadásban testük csodálatos helyreállítását ígéri, és így buzdítja őket a szenvedések viselésére. Mert aki tud a semmiből csodálatosan teremteni, az fogja ugyancsak csodálatosan visszaadni a vértanúknak tagjaik épségét és lelkük boldogságát.

„Áldjátok az urak Urát, mert irgalma örökkévaló! Őt, aki nagy csodákat művel egymaga, mert irgalma örökkévaló! Aki szétterítette a földet a vizeken, mert irgalma örökkévaló! Aki a nagy világítókat alkotta, mert irgalma örökkévaló! A napot, hogy uralkodjék a nappalon, mert irgalma örökkévaló! A holdat és a csillagokat, hogy uralkodjanak éjszakán, mert irgalma örökkévaló!” (Zsolt 136,3-9)

A következő részlet olyan állat leírását adja, ami ma már nem él, de Isten Jóbnak, mint élő példányt mutatja be:

„Vajon partra húzhatod-e a Leviatánt horoggal… Nincs olyan merész, aki ingerelni merné… Ami az ég alatt van, az mind az enyém! Nem hallgathatom el milyenek tagjai… Teste mint az öntött pajzs, egymáshoz simuló pikkelyekből van egyberakva; egyik a másikhoz lapul, még levegő sem férkőzik közéjük… Tüsszentése tüzes láng, és szeme olyan, mint a hajnal pillái. Lángok jönnek torkából, megannyi kigyúlt, égő fáklya; gőz tör elő orrlyukaiból, mint tűzön álló forró fazékból; lehelete meggyújtja a szentet, láng lövell torkából. Erő honol nyakában, és rémület jár előtte…” (Jób 40,25; 41,4-14)

Ez az állat egy sárkány, amely a mocsárban és a vízben él, páncélos és hatalmas és lángot lövell szájából, ezért nagyon veszélyes, amivel találkozhatott Jób és kortársai. Olyan állatnak írja le, amelyet nem lehet háziasítani, nem lehet piacon árusítani.

Az Ószövetség tanúságának összegzése: A mindenséget teremtő Isten, csodáinak emléket állítva teremtette a világot a semmiből és mindent, ami bennük van. Mégpedig isteni mindenható létbe hívó parancs szavára. Így az isteni bölcsességet magukban a teremtményekben, felépítésükben, körülményeikben lelhetjük fel, és a kinyilatkoztatásban annak írott és áthagyományozott formájában.

Erre emlékezve kell élnie Isten népének életét, és minden 7. napot megszentelni, követve a csodálatos teremtés időbeosztását. A Teremtőt követni és hatnapos ciklusban kibontakoztatni az emberi munkával az isteni gondoskodást mind az emberek felé, mind az élőlények és a Föld egysége felé, hogy Izrael mindenkor így értelmezte a Teremtés Könyvét.

 

2. A Teremtés témája az Újszövetségben

Az Újszövetség az Izrael hagyományából kibontakozó Jahve ígéreteinek beteljesedése. Az Újszövetség a megváltó Isten műve, melyben kinyilatkoztatja saját belső életét, és a Názáreti Jézus Krisztusban megváltva, Szentlelkével eltöltve megosztja azt a benne hívőkkel. Maga Jézus mondja, hogy nem megszűnik az isteni testamentum, hanem egy tökéletes formában beteljesedik.

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy i betű vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik.” (Mt 5,17-18)

Eltérés egy betűvel sem várható tehát. Ezért a teremtés kapcsán az újszövetségi szentírási értelmezés sem szövegében, sem értelmezésében nem tér el az ószövetségitől.

Szent János apostol a kezdettel vezeti be az ő Evangéliumát, miként a Szentírás is kezdődik:

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl… Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ Ő általa lett…” (Jn 1,1-4.9)

Jézus a maga beszédeiben is kitér a saját pré-egzisztenciájára, tudására, jelenlétére.

„Bizony, bizony mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” (Jn 8, 58)

Tehát egy olyan valaki nyilatkozik meg nekünk a teremtésről is, aki jelen volt a világ teremtésénél, és aki által lett a világ.

 

3. Teremtés az Evangéliumokban

Jézus a házasságra vonatkozó törvény magyarázatában visszamegy a teremtés könyvéhez, mint ami hűen tükrözi az Isten által adott rendet férfi és nő esetében.

„A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és nővé alkotta őket. Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz.” (Mk 10,6)

Amint látjuk, szó szerint idéz Jézus a teremtés könyvéből, a helyes kiinduló alap és értelmezés érdekében. A hit és az erkölcs kánonja Jézus szavaiban a Teremtés könyvének szövege.

Jézus szavával és egész lényével uralja a világot.

„Majd fölkelt, rászólt a szelekre és a tengerre, s nagy csendesség lett.” (Mt 8,26b) „Éjjel pedig, a negyedik őrváltás idején odament hozzájuk a tengeren járva.” (Mt 14,24)

„Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár.” (Mt 17,1-2)

„Íme felmegyünk Jeruzsálembe, és az emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítsék, de harmadnapon föltámad.” (Mt 20,18)

„Nagy tömeg jött oda hozzá: voltak velük sánták, vakok, nyomorékok, némák és sok másféle beteg. Letették őket a lábaihoz, ő pedig meggyógyította őket.” (Mt 15,30)

Jézus szombaton is gyógyított, és ezzel kapcsolatban megjegyezte: „Az Emberfia ura a szombatnak.” (Lk 6,5)

A szent pihenő napot jóváhagyta, de e fölött a nap fölött teljes szuverenitással, isteni hatalommal rendelkezik. Ha pedig a hetedik nap szent, akkor az a teremtés napjai miatt az. Az Emberfia Jézus nem csak maga tett csodát, hanem követőit is buzdította a feltétlen hitre, aminek erejében imában tanítványai is tehetnek csodát.

„Bizony, mondom nektek: ha volna hitetek és nem kételkednétek, nemcsak a fügefával tehetnétek meg ezt, hanem ha azt mondanátok ennek a hegynek: Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe, megtörténne. Mindazt, amit hittel, imádságban kértek, megkapjátok.” (Mt 21,21-22)

Ezek mögött egy mindenható Isten szava áll, aki parancs szavával hívta létbe a mindenséget. Nincs semmi nehézség, nem számítanak az elmúlt évek, előzmények, gyötrelmek, csak a bizalom, csak a ráhagyatkozás, csak az erős hit. Ilyen Jézus teremtésről szóló tanúsága. Amint az Ószövetségi Írás mondja: Parancsolt és létrejöttek.

Isten nem hagyta magára a világot, személyesen viseli gondját teremtményeinek, még az értelmi képességgel nem rendelkezőkre is kiterjedően.

„Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket… Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mezei füvet, amely ma van és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, mennyivel inkább titeket, kishitűek?” (Mt 7,28-30)

Jézus gondviselésről szóló magyarázatában a madarak, a virágok példáján mutatja be Isten részletekre kiterjedő gondoskodását.

Az Isten, a mennyei Atya cselekszi velük azt, hogy van mit enniük, hogy szépek és mutatósak, mennyivel inkább fogadott gyermekei részesülnek majd a gondviselés műveiben. Egy közvetlen isteni gesztus, egy jel, a jóság és szépség ősforrásának, Istennek megnyilatkozása mutatkozik meg rajtuk keresztül.

 

 4. A Teremtés az Apostolok Cselekedeteiben

Az apostolok közvetlenül Jézus Krisztus tanítványai, akik hallották szavát, látták tetteit, s akiket tanításának, tetteinek továbbadására kiválasztott és felszentelt. Éppen ezért az Egyház az utolsó apostol halálával tekinti lezártnak az Újszövetségi kinyilatkoztatást, mert az apostolokon keresztül lett részese az Újtestamentum egészének.

„De még ha mi, vagy akár az égből egy angyal hirdetne is nektek más evangéliumot, mint amit hirdettünk nektek, átkozott legyen!” (Gal 1,8)

Az apostol az igehirdetésüket az isteni eredet miatt felcserélhetetlennek jelenti ki.

A teremtéstörténet úgy kapcsolódik az Evangéliumhoz, hogy az Evangélium visszaállítja az ember eredeti szentségét, az üdvösség gyakorlati lehetőségét úgy, hogy a kezdeti kegyelmeket is felülmúlja Jézus Krisztusban és az Egyházban.

„Isten, aki a világot alkotta és benne mindent – mivel ő a mennynek és a földnek ura –, nem lakik kézzel épített templomokban. Ő nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha valamire szüksége volna, hiszen ő ad mindenek életet, leheletet és mindent. Az ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásunk meghatározott idejét és határait, hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják – bár nincs messze egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, amint az egyik költőtök meg is mondta: Az ő gyermekei vagyunk.” (ApCsel 17,24)

Ebben a szentírási részben Szent Pál apostol az athéni Areopáguszon mondott beszédében szuverén Úrként mutatja be Istent, aki mindent ad, és szó szerinti értelmezésben utal az egyetlen emberre, Ádámra, akiből Isten megalkotta az egész emberi nemet, akik most már a földkerekséget lakják. Szószerinti értelemben, vagyis hogy Isten Évát, Ádám feleségét az oldalbordájából alkotta meg csodálatos módon, és kettőjük termékenységének gyümölcseként utódait. Mert az emberi házasság is az isteni Szentháromság földi képmása, két személy közös emberi természetének szeretetben való házassági egysége és termékenysége.

Halmágyi Zoltán plébános

 

 

---

 

Hitvédelmi melléklet13.

 

Marana Tha – 2015 március-április

I. Az Egyház

 

Jézus Krisztus evangéliuma az abszolút kinyilatkoztatás. Nélküle nincs üdvösség, s amelyet elfogadni minden kereszténynek kötelessége. Már most az a kérdés, ki hirdeti Jézus Krisztus evangéliumát?Erre nézve azt állítjuk, hogy Jézus Krisztus egy külön társaságot/szervezetet, Egyházat alapított és azt megbízta, hogy az ő evangéliumának őrzője és hirdetője legyen minden ember számára a világ végezetéig.

 

AZ EGYHÁZ ALAPÍTÁSA ÉS RENDELTETÉSE

 

A katolikus egyház azoknak az embereknek a társasága, akik a Jézus Krisztustól tanított hitet vallják, a tőle rendelt kegyelemeszközökkel (szentségekkel) élnek és Szent Péter törvényes utódainak főségét elismerik.

 

Jézus Krisztus Egyházat alapított

 

1. Jézus Krisztus azt akarta, hogy követői egységet alkossanak, melyet a közös hit, kegyelem és szeretet kötelékei tartanak össze.

 

Azt mondta ugyanis, hogy Ő a szőlőtő s követői a szőlővesszők. Főpapi imájában pedig így szól: „Amint te Atyám énbennem és én tebenned, úgy ők is mibennünk eggyé legyenek” (Jn 17,21).

 

2. Jézus Krisztus nemcsak azt akarta, hogy valamiképp eggyé legyenek az ő követői, hanem úgy intézkedett, hogy követői látható társaságot alkossanak,melyről könnyű megállapítani, hogy ki van benne és ki nincs benne. Tudniillik nemcsak látható dolgokhoz hasonlította az ő követőit, ún. országhoz, melynek ő a királya, nyájhoz, melynek ő a pásztora, hanem nyilvános hitvallást (Mt 10,32) és látható szertartást (a keresztséget: Mk 16,16) kíván az ő követőitől. – Továbbá Egyházában elöljárókat rendelt és követőinek kötelességévé teszi, hogy azokra hallgassanak; aki pedig nem hallgat rájuk, az ki legyen közösítve. Ez mind lehetetlen volna, ha követői nem volnának jól fölismerhető, látható társaságban egyesítve. – Legvilágosabban pedig akkor rendelkezett, mikor Szent Péternek ezt mondotta: „Te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre kősziklára építem Anyaszentegyházamat.” (Mt 16,18) Ez más szóval annyit jelent, hogy Szent Péterhez kell csatlakozni. Aki azt nem teszi, nem tartozik az Anyaszentegyházhoz, éppúgy, mint nem tartoznak a házhoz azok a téglák, melyek az alappal nincsenek összefüggésben.

 

Aki Krisztus Urunk rendelkezéseinek eleget tesz, vagyis aki megkeresztelkedik, a hitet nyíltan vallja és Szent Péter törvényes utódainak engedelmeskedik, az hozzátartozik az Egyház testéhez. Az Egyház testéhez nem tartoznaktehát a kereszteletleneken kívül azok, akik a hitnek kötelékét meglazították, azaz némely hitigazságot tagadnak, az eretnekek;azután akik az egyházfőtől elszakadtak, a szakadárok: és végül, akik ki vannak rekesztve az Egyházból, a kiközösítettek.

 

3. Az Apostolok Cselekedeteinek tanúsága szerint az apostolok a megkeresztelteket csakugyan közösségekbe gyűjtötték, a méltatlanokat kizárták, új tagokat vettek föl és az egyes községek között a hitnek és a szeretetnek egységét fönntartották. Legkisebb kétség sem férhet tehát ahhoz, hogy Jézus Krisztus az Ő Egyházát látható társaságnak alapította. Tévedtek a 16. századbeli újítók Lutherrel az élükön, mikor azt mondták, hogy Jézus Krisztus Egyháza láthatatlan.

 

4. De ha a történelmi okiratok nem is igazolnák kézzelfoghatóan, hogy Jézus Krisztus látható és szervezett egyházat alapított, az mégis biztosan következtethető volna az evangélium hirdetésének kötelezettségéből:

 

Azevangéliumot ugyanis Jézus Krisztus azért hirdette, hogy minden ember megismerje.Ám, ha nem létezne szervezett testület, mely hivatásszerűen hirdeti és terjeszti ezt az evangéliumot, az is úgy járna, mint annyi nemes emberi eszme: elkallódna az emberek között, akik velük született szellemi lustaságuknál fogva maguktól nem keresik az új eszméket.

 

Továbbá az evangélium oly tanításokat és követeléseket tartalmaz, amelyek meghaladják az emberi természet igényeit és képességeit.Ha már most nem volna testület, mely Isten különös segítsége mellett e tanításokat állandóan eszményi tisztaságukban őrzi és óvja, az emberek csakhamar lefokoznák és átalakítanák a maguk alacsonyabb igényei és nézetei szerint.

 

Végül az evangélium arra van hivatva, hogy az embereket természetfeletti életre nevelje, a legfölségesebb elvek zsinórmértéke szerint, a kegyelem által. Ez a nevelés csak úgy sikerülhet, ha van nevelő, aki az eszményt a maga fölségében folyton a nevelendők elé állítja, és akiben van erő a növendékeket ennek az eszménynek a magaslatára fölemelni. Már most bizonyos, hogy a gyámoltalanok, önállótlanok, szenvedélyekkel küzdők – tehát elenyésző kivétellel az egész emberiség – magától erre képtelen és hivatásos nevelő nélkül elzüllik. A Krisztusban való nagykorúságra tehát csak a krisztusi erővel és tekintéllyel működő Egyház nevelhet.

 

Az Egyház rendeltetése

 

Jézus Krisztus az Ő Egyházát azért alapította, hogy kiépüljön az Isten országa, azaz, hogy valamennyi Krisztus-követő az Istenhez gyűljön, és mindnyájan eggyé legyenek, mint ő is egy az Atyával (Jn 17,22). Azért Egyházának feladatává tette, hogy a világ végezetéig Istenhez vezesse és a megváltás gyümölcseiben részesítse az emberiséget úgy, amint ő meghagyta. Más szóval: Jézus Krisztus azt akarja, hogy amit Ő tett a földön, azt az Egyház a világ végezetéig folytassa.

 

E végből az Egyháznak hatalmat adott, hogy az ő helyetteseként gyakorolja hármas tisztét: legyen az Ő nevében s az Ő tekintélyével az emberiség legfőbb tanítója, főpapja és királya.

 

a)Megbízta az Egyházat, hogy az emberiség legfőbb tanítója legyen;apostolainak ugyanis így szólt: „Elmenvén, tanítsatok minden nemzeteket, tanítván őket megtartani mind, amit parancsoltam nektek; és íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (Mt 20,19-26). S előbb megmondta már nekik: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg” (Lk 10,14).

 

b)Megtette azemberiség főpapjává; megbízta ugyanis a megszentelés eszközeinek, a keresztségnek (Mt 28,19) és a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásával (Jn 20,21-22) és főként a szentmiseáldozat bemutatásával.

 

c)Reá bízta az emberiség kormányzását, vagyis a fölöttük való királyi hatalmat, midőn lelki hatalmat adott tanítványainak oldani és kötni, azaz törvényeket alkotni és megtartásukra kötelezni, avagy föloldást adni (Mt 18,18). Az Egyház tehát Jézus Krisztus helyettese, mintegy második énje a földön (Ecclesia est alterego Christi).

 

II. Az Egyház szervezete, Szent Péter fősége

 

1. Az Egyház csak úgy teljesítheti föladatát, ha megfelelően szervezve van,vagyis ha a tagok nem mindenben egyenlők, hanem a különféle feladatok szerint különféle osztályokba és rangokba vannak sorozva. Más társaságoknál is látjuk, hogy csak akkor képesek sikerrel működni, ha vannak vezetők, akik a vezetéshez hatalommal és tehetséggel rendelkeznek és vezetettek, akik a vezetőknek alá vannak rendelve. Krisztus Urunk csakugyan kiválasztott követői közül tizenkettőt, akiket apostoloknak nevezett és a legfőbb tanítói, főpapi és kormányzói tisztet ezekre bízta.

 

Nekik adott ugyanis megbízást tanítani, keresztelni, bűnöket bocsátani, szentmiseáldozatot bemutatni és oldani meg kötni. A többi embernek pedig kötelességévé tette, hogy ezek vezetését elfogadják: aki tanításuknak hisz és tőlük a keresztséget elfogadja, az üdvözül; akinek ők megbocsátják bűneit, annak meg vannak bocsátva; aki rájuk hallgat, az tagja az Egyháznak, aki pedig nem hallgat, az olyan, mint a pogány és a vámos. Az apostolok eleget is tettek Krisztus Urunk rendelkezésének:tanítottak, szentségeket osztottak, méltatlanokat az Egyházból kizártak, méltókat fölvettek. A hívek pedig alávetették magukat vezetésüknek és maguk sem tekintették az Egyházhoz tartozóknak azokat, akiket az apostolok, mint méltatlanokat kirekesztettek (1Kor 5,9; 2Kor 2,10).

 

Krisztus Urunk tehát maga különbséget tett az ő Egyházábankormányzók és kormányzottak, elöljárók és alattvalók között, vagy mint később mondták, klérus és laikusok (laici = nép) között. S ha különbséget nem tett volna, akkoraz ő Egyházában akárki vezetőül tolakodhatott volna és Krisztus Egyháza fejetlenség és zűrzavar zsákmányává lett volna. Az Egyházban az elöljárókat magaJézus Krisztus rendelte. És ha ezeknek személyeit később az Egyház jelölte is meg, a lelki hatalmat mégis Krisztustól nyerték. Mert az ő tekintélyével tanítani, szentségeket szolgáltatni és embereket törvények által kötelezni: erre csak ő adhatott hatalmat. Minthogy az egyházi elöljárók hatalma magától Jézus Krisztustól ered, azt mondjuk, hogy a kormányzó Egyház hierarchiát(hier= szent; arché = uralom) alkot.

 

2. Jézus Krisztus magábanakormányzó Egyházában isfokozatokat állapított meg:az apostoloknak teljes hatalmat adott e szavakkal: „Minden hatalom nekem adatott mennyben és földön, elmenvén tehát…” (Mt 28,14-19); és „Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket” (Jn 20,11); vagyis oly hatalmat adott nekik, amilyet ő kapott az Atyától. De már életében elküldött 72 tanítványt párosával tanítani, akiknek ezt a teljes hatalmat nem adta meg. Ugyanígy az apostolok Krisztus Urunk meghagyása alapján rendeltek püspököket,akiknek megadták a teljes hatalmat és áldozópapokat(1Tim 5,17-19), akik a lelki hatalomnak csak egy részét kapták; ti. kormányzó hatalmat nem nyertek, amennyiben csak a püspök segédei voltak és papi hatalmuk is meg volt szorítva: a bérmálást nem szolgáltathatták ki, papokat nem szentelhettek és papi tevékenységüket nem végezhették a püspök engedélye nélkül. Továbbá szenteltek diakónusokat,akik a papi hatalomból még csekélyebb részt nyertek (ApCsel 6,1-5).

 

Az Egyházláthatatlan feje maga Jézus Krisztus,aki (mint fej a testet) az ő titokzatos testét, az Egyházat élteti és az egységet benne fönntartja (Ecclesia est corpus mysticum Christi, 1Kor 12,13; Ef 4,12). Minthogy azonban az Egyház látható társaság, látható főt is rendelt. Fő nélkül nem képes semmiféle társaság soká egységes maradni és eredményesen működni. „Megverem a pásztort és elszélednek a juhok” (Mk 14,27).

 

3. Krisztus Urunk az ő Egyházának fejévé Szent Pétert tette.

 

1)Mikor Krisztus Urunk Pétert tanítványul hívta, új nevet adott neki: Pétert(arám nyelven kéfa). És ezt megmagyarázta,mikor Cézareában Péter megvallotta: Te Krisztus vagy, az élő Isten fia. Akkor Krisztus Urunk így szólt hozzá: „Én is mondom neked, hogy te Péter vagy, azaz kőszikla és erre a kősziklára fogom építeni Anyaszentegyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. És neked adom a mennyek-országának kulcsait. És amit megkötsz majd a földön, meg lesz kötve mennyekben is, és amit föloldasz a földön, föl lesz oldozva mennyekben is” (Mt 16,17-19).

 

Itt Krisztus Urunk az ő Anyaszentegyházát épülethez hasonlítja, melyet Szent Péterre épít, mint sziklára. Az épületben az alapé a legfontosabb szerep és az alappal összefüggésben kell lennie mindannak, ami az épülethez tartozik. „Ahol Péter, ott az Egyház” –mondja Szent Ambrus. Ezt még határozottabban kifejezi, mikor megígéri a mennyország kulcsait. Aki ugyanis a kulcsok birtokában van, az teljes hatalommal rendelkezik a házban; „amit ő megnyit, azt senki be nem zárja és amit bezár, senki meg nem nyitja” (Jel 3,); amint maga Jézus Krisztus is megmagyarázza, midőn hatalmat ad Péternek oldani és kötni, vagyis az embereket törvényekkel és büntetésekkel kötelezni és a kötelezettségek alól feloldani.

 

2) A megígért főhatalmat Krisztus Urunkünnepélyesen átadta Szent Péternek, midőna Genezáret tavánál háromszor megkérdezte, vajon jobban szereti-e őt, mint a többiek. Akkor ti. azt mondta: „Legeltesd az én juhaimat, legeltesd az én bárányaimat” (Jn 21,16-17). Tehát pásztorrá tette őt minden rendű és rangú hívő fölött(juhaimat és bárányaimat), az apostolokat sem véve ki. Krisztus Urunk maga magáról is azt mondotta, hogy ő a jó pásztor (Jn 10,1-10); a régiek uralkodóikat általában pásztoroknak nevezték.

 

3) Szent Péter ezt a főséget (primátust) csakugyan gyakorolta:ő választatta meg Mátyást apostolnak, ő hirdette pünkösdkor az evangéliumot, ő tette Jézus nevében az első csodát, ő felelt meg, amikor a főtanács az apostolokat kérdőre vonta; ő döntött, mikor a pogányok fölvételéről volt szó; ő elnökölt a Jeruzsálemi zsinaton. Az apostolok is ilyennek ismerték el őt: mikor az evangélisták említik az apostolokat, őt mindig első helyre teszik, sőt sokszor csak így szólnak: Péter és a többi tizenegy; Szent Pál megtérése után Jeruzsálembe ment, hogy Péterrel megbeszélje az evangéliumot (Gal 1,18).

 

III. Az egyházi szervezet állandósága, Szent Péter utóda a római pápa  

 

1. Annak a szervezetnek, melyet Krisztus Urunk az ő Egyházának adott, fönn kell maradnia a világ végezetéig.

 

Krisztus Urunkugyanis tanítványaite szavakkal bocsátotta útnak: „Amint engem küldött az Atya, én is küldelek titeket” – vagyis engem küldött az Atya tanítani és nektek megbízást adni a tanításra; én is küldelek titeket, hogy tanítsatok és tanítványaitoknak hasonló megbízást adjatok. Az apostolok csakugyan mindenütt rendeltek papokat és püspököket és meghagyták, hogy szükség szerint ők is rendeljenek alkalmas férfiakat (Titusz 1,5). Továbbá megígérte az apostoloknak, hogy velük lesz a világ végezetéig; tehát apostoloknak vagy (mivel az apostolok meghaltak) apostolutódoknak kell lenni a világ végezetéig. Ami Szent Pétertisztét illeti, azt Krisztus Urunk kősziklához hasonlítja; a sziklaalap pedig nemcsak máról holnapra van. Továbbá Egyházát nyájhoz hasonlította; ennek élén pedig pásztornak kell állnia. Tehát ameddig fönnáll az Egyház, a nyáj, addig kell lenni pásztornak is, vagyis a világ végéig. „Egy akol lesz és egy pásztor” (Jn 10,16)

 

2. Az most a kérdés: kik az apostolok utódai?Minthogy a tagok a fővel összefüggésben vannak, helyesen mondjuk Szent Ambrussal: ahol Péter van, ott van az Egyház. Eszerint az a fő kérdés: ki Szent Péter utóda?

 

Erre nézve tudnunk kell, hogy Krisztus Urunk nem jelölte meg kifejezetten, hogy ki legyen Szent Péter utóda. A dolog természete szerint tehát az lépett örökébe, aki őt hivatalában követte; olyanformán, mint Magyarország prímása az lesz, aki a jelenlegi prímásnak utóda az esztergomi érseki székben. Már most bizonyos, hogy Szent Péter Rómának volt püspöke, és mint ilyen szenvedett vértanúhalált – Szent Péternek örökébe tehát az lépett, aki követte őt a római püspöki székben.

 

A római püspökök csakugyan kezdettől fogva maguknak tulajdonították az egyházi főséget, és senki más hasonló igényeket nem támasztott. Ha tehát a római püspök Szent Péternek nem volna utóda, még kevésbé lehetne az más valaki, aki arra még igényt sem emel; és így Szent Péternek egyáltalán nem volna utóda. Ez pedig ellenkezik Krisztus Urunk rendelkezésével.

 

A római püspökök az egyházi főséget kezdettől fogva gyakorolták,a hívek és egyháznagyok pedig elismerték. Még a legtekintélyesebb püspökök, sőt az apostolok kortársai is tanácsot kértek tőlük nehéz ügyekben.

 

Jellemző, hogy a korinthusi közösség viszályát Római Szent Kelemen, Szent Péter harmadik utóda intézte el, jóllehet még élt Szent János evangélista. Már Szent Ignác a szeretetszövetség elöljárójának mondja a római egyházat, Tertullianus pedig a római püspököt főpüspöknek, püspökök püspökének címezi. Szent Ireneus (200 körül) így ír: „A római Egyházzal – magasabb rangja miatt – minden más egyháznak egyetértésben kell lennie.” Hívek, egyházfők és eretnekek egyaránt Rómába föllebbeztek, és a római püspök ítéletét döntőnek tartották: „Róma szólt, az ügy be van fejezve” – „Roma locuta, causa finita” (Szent Ágoston, Egyháztörténelem 7).

 

Szent Péter első levelében (5,13) Babilonból küldi üdvözletét. Ez azonban csak Róma lehet, melyet a Jelenések könyve is Babilonnak nevez (17,5); az Eufrátesz melletti Bábel ugyanis abban az időben romhalmaz volt. SzentIgnác († 107) azt írja a rómaiaknak, hogy nem mint Péter és Pál parancsol nekik. Tertullianus elbeszéli, hogy Péter Rómában olyan halált halt, mint az Üdvözítő.

 

A híveket, a papságot és a püspököket egyaránt a gyermeki kegyelet kötelékei fűzik Szent Péter utódjához, kit a századok kegyelete Szentséges Atyának, pápának nevezett. Ő Jézus Krisztus földi helytartója, kezében a mennyek országának kulcsai, ahol ő van, ott az Egyház. Minden rendű és rangú katolikusnak szorosan melléje kell állnia, rendelkezéseit tisztelettel és engedelmességgel fogadnia s kinek-kinek tehetségétől függően segítségére kell lennie legnehezebb és legszükségesebb munkájában, Isten országának terjesztésében.

 

3. Már most könnyű megállapítani, hogy az apostolok utódai azok az egyházi vezetők, akik az Egyház fejével, Szent Péter utódával közösségben vannak.Ezek az egyes egyházak püspökei, akik az apostolok teljes tanítói, kormányzati és papi hatalmát gyakorolják a pápával való egyetértésben és tőle való függésben; azután az áldozópapok és diakónusok, akik a tanító és papi hatalom gyakorlásában püspökeiktől függnek.

 

A püspökök az Egyház fejével egyetértésben kormányozzák az Egyházat, ki-ki a maga megyéjét. Rendkívüli alkalmakkor azonban zsinatokragyűlnek: olykor egy-egy országnak püspökei nemzeti zsinatra, vagy az Egyház összes püspökei egyetemes zsinatra. Ilyenkor a pápával együtt az egész vezető egyházat képviselik a maga teljességében.

 

Dr. Schütz Antal

 

 

 

Hitvédelmi melléklet 15. 

Marana Tha – 2015 július-augusztus

 

Az Egyház és a betegek

 

Mi sem természetesebb, minthogy az ókori pogány világ, amely a hatalom és az pénz kábulatában élt – megvetette a szegény embert, mert a szíve durva volt. Nem élt benne részvét, ahol pedig részvét nincs, ott a szeretet is hiányzik. Ennek természetes következménye volt, hogy az antik világ megvetette a szegényt. A beteget nemcsak hogy kevesebbre becsülte a szegénynél, hanem egyszerűen irtózott tőle. Az még valamiképpen érthető, hogy a szegényeket az antik világ megvetette. Azt gondolta ugyanis, hogy ő sohasem lehet szegénnyé, pedig az ember nem egyszer látott már életében gazdagból lett koldust. De legkevésbé érthető a pogány kornak a betegekkel szemben való magatartása, mert bizony a betegségek nem mindig tőlünk függnek és azokat elkerülni sem mindig sikerül. Mégis a pogány kor megállapíthatóan két oknál fogva vetette meg a szenvedő beteg embert.

Először azért, mert az antik kor általános fölfogása az a nézet volt, amit korunkban a liberális és kommunista eszmék hordanak magukban, tudniillik, hogy az ilyen szegény beteg emberek csak terhet jelentenek a társadalomra és tőlük szabadulni kell. Nem veszik figyelembe azt, hogy holnap ők is ugyanilyen szerencsétlen terhek lehetnek az emberiség számára.

A másik ok pedig, melynél fogva a pogány kor a betegeket megvetette és kitaszította, az volt, amely oknál fogva még a családtagjaikat is kitették az utcára, ha betegek lettek, vagy teljesen kitaszították az emberi társadalomból. Ugyanis féltek a ragályos betegségektől, mely az ő életüket is veszélyeztette. Gondoljunk csak a szegény leprásokra, a legiszonyúbban szenvedő embertársakra, akik kitaszítottjai e társadalomnak. De ki tudná elsorolni, vagy megszámlálni annak a szegény, szerencsétlen embertömegnek millióit, akik akár a rabszolgák, akár a szabadok, vagy előkelők soraiból kerültek is ki, betegségük miatt a szeretet és részvét hiányában szörnyű szenvedésükben teljes elhagyatottságnak voltak kitéve, mint amilyenekről Euzébius tanúskodik.^[1]

Mi azonban természetesnek találjuk ezt az állapotot. Mert ha egyszer a pogány kornak hivatalos álláspontja az, amit akár Plató, Horatius, vagy Cicero tanít, akkor szinte nem is lehet másképp cselekedni a szegény szenvedő embertárssal szemben. Plató és Horatius azt tanítja, „hogy ha megbetegszik az ember, haljon meg és az orvos ne is igyekezzék őt meggyógyítani.”^[2] Cicero bolondságnak tartja a részvétet: „Akit a részvét indít, az bolond és gonosz, nem méltó, hogy férfinak nevezzék.”^[3]

A krisztusi evangéliumnak itt is megvolt a maga nagy tennivalója. A krisztusi Evangélium e téren is meghozta az emberiség számára a várva várt változást. Krisztus maga a legnagyobb szeretettel viseltetik a szegény betegekkel szemben. Meggyógyítja a szegény süketeket, visszaadja a vakon születettek látását, megszabadítja betegségétől a vérfolyásos asszonyt, a láztól gyötört Péter apostol anyósát. Az egész élete nem más, mint irgalom a szegény betegekkel szemben. Ezek letagadhatatlan, történelem által bizonyított tények. Hiszen az is megtörtént, hogy a beteget a háztetőn át bocsátják elébe, hogy meggyógyítsa. Krisztus annyira szereti a betegeket, hogy apostolainak hatalmat ad a betegek gyógyítására. Ezt teszi akkor, amikor megparancsolja apostolainak, hogy tanítsanak minden nemzetet Evangéliumára és a parancshoz a következő parancsot toldja: „Gyógyítsatok betegeket, támasszatok fel halottakat, leprásokat tisztítsatok meg, ördögöket űzzetek ki. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.” (Mt 10,8)

Az apostolok éltek is a kapott hatalommal. Próbatanításukról visszatérve dicsekedtek az Úrnak, hogy gyógyítottak betegeket. Az Apostolok Cselekedetei arról tanúskodnak, hogy az apostolok Krisztus halála és feltámadása után elkezdték gyógyítani a betegeket. Szent Péter a templom kapujában ülő koldusnak a következőket mondja; „Aranyom és ezüstöm nincs: de amim van, neked adom; a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj föl és járj. Azzal megfogta jobb kezét és fölsegítette, mire azonnal erő szállt annak lábába és talpába, úgyhogy felszökött, állt és járt-kelt; s bement velük a templomba járt-kelt, ugrándozott és dicsérte az Istent.” (ApCsel 3,6-8)

Ugyancsak az Apostolok cselekedeteinek tanúsága szerint (ApCsel 5,15) az emberek az utcára hozták betegeiket az apostolok elé éppen úgy, mint ahogy odahordták Mesterükhöz meggyógyítás végett. Semmi sem bizonyítja jobban Krisztus szeretetét a beteg emberiséggel szemben, mint az a tény és igazság, hogy a beteg emberek számára szentségeket szerez; Szent Jakab tanúsága szerint azért, hogy megkönnyítse őket szenvedésükben. „Beteg valaki közületek? Hívassa el az egyház papjait és azok imádkozzanak fölötte, megkenvén őt olajjal az Űr nevében, s a hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget és az Úr megkönnyebbíti őt, ha bűnökben van, megbocsáttatnak neki. Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert sokat tehet az igaznak állhatatos könyörgése.”(Jak 5,14-16)

Krisztus szánalommal nézett nemcsak a lélekben és testben, de társadalmában is beteg emberiségre. Azért is jött, hogy ennek a szenvedő emberiségnek szabadulást hozzon. Lehetetlen, hogy a nyomdokain járó kereszténység ne úgy nézzen az emberiségre, mint Mestere, már csak azért is, mert az ember szenvedésében az Egyház mindig Krisztus szenvedő arcát látta. Igen, a Krisztus nyomdokain járó kereszténység az üldözések szörnyű napjaiban is elsőrendű kötelezettségének tartotta a szegény betegek ápolását.

A keresztények nem félnek és nem undorodnak beteg embertársuktól. Szent Jeromos igazolja, hogy felkeresik a betegeket, azokat előkelő római nők házaikba viszik és otthonukban a legnagyobb szeretettel ápolják. Ezeknek házai tulajdonképpen a világ első kórházai voltak. Paula, Fabiola, Priszcilla a saját házában ápolja a betegeket.^[4] Az Egyház hivatalos tanítása és tanításának őrei, a püspökök állandóan arra buzdítanak, hogy Krisztust lássák a szenvedő emberben és érte ápolják szívesen.A legnagyobb és a legveszedelmesebb betegség, még a lepra se riasszon vissza senkit a betegek ápolásától, tanítja és hirdeti Nazianzi Szent Gergely,^[5] mert éppen ezek a szerencsétlen emberek szorulnak rá leginkább a részvétre és szeretetteljes ápolásra éppen úgy, mint a vigaszra is.

Amikor pedig az Anyaszentegyház 313-ban Nagy Konstantintól szabadságot nyert, szinte első kötelességének tartotta, hogy az eddig magánházakban ápolt betegek számára otthont építsen, így szinte a földből nőttek ki már a IV. század közepén az első betegápoló házak, melyek Szent Ágoston tanúsága szerint is teljesen ismeretlenek a pogányok előtt. A betegápolás és a kórházak felállítása tisztára keresztény intézmény.^[6]

Szent Bazil volt az, aki az első kórházat építette, mégpedig Cezáreában. Szent Bazil erre a célra olyan nagyszerű házat épített, amely egész városhoz hasonlított. Ennek a háznak termei voltak a betegek számára, szállásai az utasoknak és műhelyei a szegény munkásoknak, illetve kézműveseknek. Nazianzi Szent Gergely († 389) már falusi kórházakról tesz említést. Martianus és Aranyszájú Szent János Konstantinápolyban, Fabiola Rómában, Pamachius Oportóban, Szent Ágoston pedig Hippóban építenek és tartanak fenn kórházakat. Aranyszájú Szent János minden kincset eladott, nemcsak az egyházi edényeket, de még a Nectarius által Anasztázia templomába épített márvány emelvényt is csak azért, hogy a jövevény betegek számára kórházat építhessen és a maradékból a szegényeket elláthassa.^[7] A keresztényeknek a betegek iránti szeretete nemcsak a keresztényekre terjed ki, hanem a pogányokra is; erről az aposztata Juliánusz tesz tanúságot.^[8]

Ugyancsak ebből a korból valók az első leprásoknak épített házak is, melyekben Nazianzi Szent Gergely tanúsága szerint rengeteg szerzetes teljesítette a betegápolás nehéz, de igazán keresztényi szolgálatát.^[9]

Theodozius korában már minden templom mellett áll kórház, ahol természetszerűleg ugyancsak papok ápolják és gondozzák a szegény betegeket. A Róma melletti Portóban nemrég fedezték fel a Pammachius által épített kórház alapjait.^[10]

Megcáfolhatatlan igazságot állítunk akkor, amikor azt mondjuk, hogy a szegény beteg emberek felkarolása az Egyház érdeme. De az is az Anyaszentegyház érdeme, hogy ma kórházak állnak, még akkor is, ha napjainkban vannak államok, melyekben a szegény betegeket még az utolsó útjukra sem szabad felkészíteni, azaz nem szabad a papnak belépni abba a kórházba, melyet tulajdonképpen az Anyaszentegyház hozott a földre. Ha nem lenne kereszténység, még ma sem lennének kórházak, mint ahogy ma sincsen sok helyen. Azokkal a szegény emberekkel szemben is, akiknek az idegrendszere felmondta a szolgálatot, az Anyaszentegyház érzett részvétet, mert ő mutatta meg, hogyan kell ápolni őket. Sőt, számukra az első kórházat Valenciában egy spanyol szerzetes: Jüan Gilaberto Joffre építette már 1409-ben. Rómában is épült ilyen ház 1548-ban, melyet szintén egy spanyol szerzetes alapított.

Meg kell még emlékezni azokról a nagyszerű alkotásokról is, melyek ugyancsak azt igazolják, hogy a katolikus Egyház, az emberiség számára úgyszólván eszményt állított fel a beteg emberek ápolásával kapcsolatosan. De a keresztény szeretet magasztos kivirágzása életre hívta a szerzetesrendeket, melynek tagjai nem tettek és nem tesznek mást, mint hősies önfeláldozással éltek és élnek beteg embertársaik szerető szolgálatában.

Nézzük csak a Johanniták rendjét, akár a máltai, akár a rodoszi lovagrendet, a Lazaristák és a Mariánusok rendjét, vagy az azóta megalakult többi szerzetesrendeket. Ezek tagjai szent fogadalomban arra kötelezik magukat, hogy egész életükön keresztül az irgalmasság erényét gyakorolják szegény, szenvedő, beteg embertársaikkal szemben. Az is igaz, hogy a történelem a Johannitáknak csak a külső életét ismeri, csak vitézi tetteikről beszél, de az általuk végbevitt irgalom és alázat hőstetteiről, s a szeretet által titkon végzett nagy művekről és hősiességről mit sem tud, vagy azokat nem említi. Pedig ennek a lovagrendnek az irgalmasság terén több mint három századon keresztül kifejtett munkája nem kisebb dicsőségű, mint harci tettei. Ezeket az érdemeiket örökíti meg e néhány sorból álló vers:

„Még szebb díszül szolgál kórházi kötényetek, harci oroszlánok, hős nemesek fiai; hogyha a haldoklók és betegek mellett türelemmel végzitek a szeretet és irgalom áldozatait!”

És ki tudná leírni mindazt a sok és nemes áldozatot, amelyet a Lazaristák, Mariánusok, Irgalmasok és a többi rendek hoztak, akár a lepratáborokban, akár a szenvedés más helyein, titkon, csendben, zokszó nélkül, nem megélhetési lehetőségért, hanem Krisztus iránti szeretetből.

El nem vitatható, hogy az Egyház érdeme a kórházak mai nagy tömege, de meg kell állapítani, hogy az orvosi tudomány magas fokú fejlődését is ő idézte elő. Hiszen az orvosi tudomány alapjait éppen úgy az Egyház fiai vetették meg, mint ahogy Ők alapították az első kórházakat.

Azzal, hogy ezeket ma már elfelejtik vagy letagadják, a történelmi tényeken változtatni nem lehet. Az érdem pálmáját joggal tartja kezében a katolikus Egyház, nem hivalkodásból, hanem csupán a történelmi igazság kedvéért. Hisz ő ad lelket a nemes cselekedetek véghezviteléhez. Mert a lélek az, amely önzetlen, nemes és áldozatos, sőt önfeláldozó cselekedetekre képesít és sarkall.

 

Krisztus Egyháza és a rabszolgák

 

Voltak a pogány kornak nagy tudósai, akik a tudományban messze előrehaladtak; de az is igaz, hogy az ő tudományuk, értékre nézve, nagyon lecsökken, ha az igazságnak megfelelően megállapítjuk, hogy az ember Istentől kapott értelménél fogva, természetszerűleg keresi és kutatja az igazságot. Azonban ez a pogány kor igen nagyot tévedett. Az igazság keresésében és elgondolásaiban mélyre süllyedt. Az előbbit igazolja az Egyház kulturális téren kifejtett munkásságának rövid ismertetése; mélyre való süllyedését pedig a szomorú rabszolgasorsról való gondolko­dásuk, valamint az a bánásmód, melyben a ször­nyű és alacsony sorban lévő és élő nőket, gyermekeket, betegeket, nyomorultakat részesítették. Ezeket a kérdéseket nemcsak, hogy nem tudta megoldani a pogányság, mert ahhoz sem ereje, sem bátorsága nem volt, hanem ellenkezőleg, az akkori szörnyű állapotokat szentesítette, azoknak természetességét hangoztatta, s megengedését és pártfogását tudományos rendszerének egyszerűen alappillérjeként állította be.

Ezzel szemben a kereszténység olyan tudományos teóriát állított fel, melyet tiszta erkölcstanra alapozott, vagy mondjuk így, adott az emberiségnek Evangéliumot, mely kiállta a tudomány minden kritikáját és az időnek pusztító hatalmát. Evangéliumot adott, melynek volt ereje, de volt bátorsága is hozzányúlni és meg is oldani a történelem legszomorúbb és legsötétebb helyzetét és eltüntetni a történelem égető szégyenfoltjait: a rabszolgakérdést, a nő- és gyermekproblémát, a szegények, árvák, tehetetlenek és betegek vigasztalan sorsát. Minden állítással szemben elvitathatatlan tény, hogy a kereszténység nemcsak a tudo­mány terén alkotott utolérhetetlent, de szociális téren is oly alapvető változásokat hozott, amilyet rajta kívül soha senki sem hozhatott, és az Evangé­lium nélkül soha senki nem is hozhat létre.

Mielőtt e kérdések taglalásába kezdenénk – mert hiszen a következő dolgok teljesen az emberrel kapcsolatosak –, elsősorban nézzük meg, mint vélekedett a pogány kor és vele szemben Krisztus és a nyomdokain járó kereszténység magáról az emberről.

A pogány kor tanítása nyomán kétségtelenül megállapítható, hogy azoknak nagyjai az embert mint ilyet, nem értékelték. Tacitus és Seneca gúnyos és keserű haraggal megvetik az embert. Lu­cián nyíltan vallja, hogy az emberiségnek legnagyobb részét gyűlöli.

 

Cicero^[11] is megvallja, nemcsak önmagáról, de társadalmáról is, hogy nem jóindulatból és nemes lelkűségből szeretik barátaikat, hanem azért, mert szükségük van rájuk, és csak azt szeretik, aki őket is szereti.

Platón, Arisztotelész és más bölcsek^[12] határozottan azt tanítják, hogy az embernek természetes tulajdonsága és kötelessége is gyűlölni az embertársát. Részvétnek a rómaiak szellemében nincs helye, de nem is lehet, hisz egyik nagyságuk így beszél: „Akit a részvét indít, az bolond és gonosz, nem méltó a férfiúi nevezetre.”^[13]

Akiknek még atyjuk szomorú sorsa és halála fölött sem indul meg a lelkük,^[14] hogyan tudnának azok helyes formában gondolkodni az emberről.

Nem is csodálkozhatunk azon, ha a pogány moralisták, bár erényre törekedtek, mégis gyűlölték az embert, maguk nagyok akartak lenni, messze felülmúlni mindenben az embert, de a legszükségesebb kellék hiányzott belőlük, amely a lélek egyensúlyát biztosítani képes; ez pedig nem más, mint az alázatosságnak és szeretetnek sajátosan keresztény erénye.

Érdemes még megemlíteni Zarathusztra egy kijelentését: „Legyetek könyörtelenek az erőtlenek, betegek, elnyomottak, a silány közepesek és értéktelenekkel szemben. Aki érez magában valamit az emberfeletti emberből, azelőtt az átlagember a kinevetés és a fájó szégyenpír tárgya.”

Az csak természetes, hogy amikor az emberre mint ilyenre, így nézett a pogány kor, annak sorsával nem törődött, de azon változtatni sem akart. Ilyen mentalitás mellett nem is csodálkozhatunk azon, hogy az emberiség legnagyobb része erkölcsi és szociális posványban fetrengett.

Ezzel szemben mennyire felemelő, ha az ember azt vizsgálja, hogyan nézett az Isten és a kereszténység az emberre. Ebből aztán könnyű megállapítani, de megérteni is, hogy a kereszténység igen nagy értéknek tartotta az embert és természetszerűleg sorsát is másként nézte, de kezelte is.

Krisztus valóban új parancsot adott, olyat, mely a pogány kor előtt teljesen ismeretlen:

„Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, minden erődből és egész el­médből; felebarátodat pedig mint önmagadat.” (Lk 10,27)

Krisztus tanításából teljes egészében kiviláglik, hogy szemében az ember mindenek felett áll (Mt 10,30).

Egy ember többet ér az egész világnál, azért mondja Jézus Krisztus:

 „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja!” (Mt 16,26)

Szent Pál meg is magyarázza, hogy miért olyan nagy az ember értéke.

Az ember értékének legteljesebb fokmérője az, hogy azt állítja oda, hogy Isten egyszülött Fiára is azt az emberi formát adta, melyet jókedvében teremtett és amelyért még egyszülött Fiát is odaadta (Jn 3,16).

Dr. Proity Márton plébános