Legújabb újság 

 

A Marana Tha újság 2017. szeptember-októberi
számának tartalmából

 

Katona István: Keressétek az Urat…

Nyilvános működése során Urunkat – Jézust – nagy tömeg követte. Sokszor étlen-szomjan kitartottak mellette napokon keresztül. Mi motiválta őket erre az áldozatra? Az igazság keresése? Vágy az Isten után? A Messiás országának keresése? Talán mindegyik. Az igazság az, hogy ez a keresés hozzátartozik a keresztény élethez. Csak az tud lelkileg növekedni, aki keres… aki vágyakozik a növekedés után. Aki közömbös, vagy aki gőgjében azt gondolja, nincs szüksége Istenre – az soha nem fog növekedni. A mai világ sajnos erre buzdít. A média ehhez nyújt példákat: légy gazdag, légy erős, légy tehetséges, légy te a legszebb – akkor nem lesz szükséged senkire. De ez nem így van! Minden pillanatban szükségünk van Istenre – mert Ő az élet forrása! Ha keressük Őt, kinyilatkoztatja magát nekünk. A 42. zsoltár gyönyörűen megfogalmazza ezt a gondolatot: „Mint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik a lelkem tehozzád, Istenem” (Zsolt 42,1). Mi szükséges ahhoz, hogy ne csak keressük, hanem meg is találjuk az Urat?

1. Elhagyni a bűnöket

Ezekiel próféta írja: „Aki magába száll, az már elhagyta gonoszságát” (Ez 18,28) Aki igazán vágyakozik Isten után, az el akarja hagyni gonoszságát. Akiben megvan az akarat, hogy elszakadjon a bűntől, annak mindig megadja Isten az erőt, hogy ez valóban meg is történjen. A Bibliában a „magába szállás” mindig valami döntő fordulatot jelent a bűnös ember életében. Így történt a tékozló fiú esetében is. Mikor elszegényedett és éhezett, akkor „magába szállt” (Lk 15,17), megbánta bűnét és elindult, hogy bocsánatot kérjen az atyjától. Ez nemcsak egy emberi elhatározás volt, hanem itt már az isteni kegyelem is megérintette a fiú szívét. Ennek erejében megváltozott a gondolkodása. Nem mondta többé, hogy nincs szükségem apám segítségére, nem mondta, hogy meg tudok állni a saját lábamon – hanem arra gondolt, milyen jó életem volt az atyai házban. Ezt kell nekünk is felébreszteni a szívünkben. Vágyakozni az atyai ház békéjére és Isten szeretetére. A kegyelem által lehet ma is tiszta életet élni. A világ minden kísértése ellenére ma is lehet halálos bűn nélkül élni. Természetünk gyarlóságait, mint a türelmetlenséget, idegességet, akaratosságot az imádság fegyverével le tudjuk győzni.

2. Rendezett kapcsolatok

Az Isten iránti szeretetünkkel szorosan összefügg az emberekkel való kapcsolatunk. Pál apostol azt írja egyik levelében: „Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak” (Ef 4,32). Aki önmagát akarja érvényesíteni, annak lelkéből hiányoznak ezek a szép tulajdonságok. Nincs benne igazi együttérzés, hanem inkább versengés, mert mindig mások fölé akar kerülni. Jézus arra adott példát, hogy keressük mások javát. Hiszen azért halt meg a kereszten, hogy nekünk életünk legyen. Ha az ő példáját követjük, életet adunk másoknak – legyen szó akár a családunkról vagy az Egyházról. A szentek kivétel nélkül ezen az úton jártak. Ezt nem veszteségként élték meg, hanem gazdagságként. Örömmel adták életüket az embereknek, Krisztus kedvéért.

3. A keresés alázata

Jézus egy alkalommal a gőgös farizeusok előtt kijelentette: „A vámosok és az utcanők megelőznek titeket Isten országában” (Mt 21,31). A farizeusok arról voltak híresek, hogy betű szerint minden parancsot teljesítettek. Azt gondolták, hogy ezzel biztosan elnyerhetik az üdvösséget. Azt gondolták, hogy Isten köteles megadni nekik az örök boldogságot. Jézus kiábrándította őket ebből az illúzióból. – A vámosok és utcanők mindennap találkoztak az emberi tekintetek megvetésével. Úgy érezték, ők már nem méltók a szeretetre, nem méltók a tiszteletre – hiszen bűnösök. De ha valaki eléjük áll és azt mondja: Isten szeret téged, vár téged, meg akar bocsátani neked – akkor bűnbánó szívvel és örömmel sietnének az Úr elé. Amikor Jézus Simon farizeus házában volt, pontosan ez történt (Lk 7,38). A bűnös asszony – talán Magdolna – a bűnbánat könnyeit hullatta és illatos olajjal kente meg Jézus lábát. Megkapta a megbocsátás ajándékát. Ha alázat van bennünk, felismerjük bűneinket és Jézus bocsánatával beléphetünk Isten országába.

(Az írás az újság 3. oldalán olvasható.)

Fr. Dwight Longenecker: A rózsafüzér hatalma

A világ mai helyzete zavar téged és aggodalommal tölt el? Amikor az iszlám terroristák által elkövetett atrocitásokról hallasz, ami tanúsítja a társadalom morális leromlását, vagy amikor hallasz a házasságok szétszakadásáról, a nemi harcról (gender), a növekvő anyagi egyenlőtlenségről és a szívszorító nyomorról – megkérdezed, hogy tulajdonképpen mi folyik itt a földön?

  • Kíváncsi vagy, hogy a világ talán most készül szétesni és elbukni, amikor pusztító cunamikat, földrengéseket, árvizeket, és kegyetlen viharokat látsz?
  • Amikor a biotechnológia ijesztő fejlődéséről hallasz, a globális környezetszennyezésről, háborúról, terrorizmusról, emberek kínzásáról, és népirtásról, úgy érzed, hogy a gonosz oldal készül győzedelmeskedni?
  • Amikor abortuszról olvasol, gyermekek bántalmazásáról, eutanáziáról és a csecsemők szerveinek eladásáról, támasz nélkülinek érzed magad a gonosz túlerejével szemben?
  • Kétségbe esel, mikor látod a bűntények emelkedő számát, az esztelen dühöt a társadalomban és kegyetlenségeket az utcán, miközben a korrupt politikusok nem tesznek semmit?
  • Kíváncsi vagy, hogy mit tudsz tenni, hogy meggátold a bűn áradását?
  • Úgy érzed, hogy a Sátán egy gigantikus, mohó, könyörtelen szörny, és úgy érzed, hogy nincs segítséged?
  • Kíváncsi vagy, tudnál-e tenni egyáltalán valamit ekkora gonoszság ellen?

A csata napjainkban hevesen dúl, és mint sokan mások, én is úgy érzem, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak, mielőtt jobbak lennének. Míg úgy látszik, a sötétség győzedelmeskedik, muszáj emlékeznünk arra, hogy a csata a gonosz ellen az idők kezdetétől fogva zajlik. Ez nemcsak „a hatalom sötét oldala” és azok között folyik, akik kiállnak a jóért, a szépért és az igazságért. A csata valóságos és személyes.

(Az írás folytatása az újság 4. oldalától olvasható.)

K. I.: A fatimai titkok

A fatimai titkokat a Szűzanya tárta fel a harmadik fatimai jelenés során, 1917. július 13-án, három pásztorgyereknek a portugáliai Fatima kisváros közelében. (Május 13-tól október 13-ig, 6 jelenésben találkozott a gyermekekkel.)

Az összesen három titok – jövendölés, amelyekből kettőt Lucia 1941-ben kiadott, amikor a Vatikán két, korábban meghalt látnoktársának a szentté avatási perét elkezdte. A harmadik prófécia titokban maradt, és csak 2000-ben hozták nyilvánosságra.

* * *

Ahogy közeledett az óra, Lúciának egyre inkább nehezére esett otthon maradni. Valami láthatatlan erő valósággal kiterelte az utcára, a Jácintához és a Ferenchez vezető útra. Amikor belépett kis barátainak az otthonába, azt látta, hogy mindkét gyerek az ágya előtt térdel és sír. „Nem mentek el?” – kérdezte Lúcia. „Nélküled nincs bátorságunk elmenni. Gyere el!”

„Igen, megyek” – szakadt ki Lúciából. Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha nagy kő esett volna le a szívéről.

Nem sokkal később Olimpia és Maria Rosa is észrevette, hogy a gyerekek elhagyták a házat. Odaérve azt látták, hogy a több száz kíváncsiskodó valósággal megostromolja Lúciát, Jácintát és Ferencet.

Lúcia kicsit távolabb térdelt a földön. Előimádkozta a rózsafüzért, a nép pedig válaszolt. Amikor az ima véget ért, Lúcia olyan gyorsan felugrott, mintha valaki felrántotta volna. Kelet felé nézett, és felkiáltott: „Csukjátok össze az ernyőket” – az emberek a tűző nap ellen nyitották ki ernyőiket –, „jön a Miasszonyunk!” Feszülten figyeltem, de ekkor még semmit sem láttam. Azután viszont megláttam valamit, ami úgy nézett ki, mint egy kicsi, szürke felhő a magyaltölgy fölött. A forróság alábbhagyott, kellemes, frissítő szellő fújt – az idő egyáltalán nem olyan volt, mint egy forró nyári napon.

Az emberek olyan csendben voltak, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett.

Amint Lúcia meglátta a fénylő alakot, ahogyan az a kis tölgy fölött az égből leereszkedett, az elmúlt hetekben támadt minden kétsége eloszlott. Kővé váltan csodálta a szépséget, percekig meredten bámulta a hölgyet, és egyetlen szót sem volt képes kiejteni.

„Azt kívánom, hogy a következő hónap 13. napján újra gyertek el ide, és továbbra is minden nap imádkozzátok el a rózsafüzért a Rózsafüzér Királynője tiszteletére, hogy eljöhessen a világ békéje és a háború vége, mert egyedül ő érheti ezt el.”

„Gyertek továbbra is minden hónapban ide! Októberben meg fogom mondani, hogy ki vagyok, és mit kívánok, valamint csodát fogok tenni, hogy mindenki higgyen” – felelte a hölgy.

„Imádkozzátok a rózsafüzért, hogy az év folyamán ezeket a kegyelmeket elnyerhessétek, hozzatok áldozatot a bűnösökért, és mondjátok gyakran, különösen, ha áldozatot hoztok: Ó, Jézus, ezt irántad érzett szeretetből teszem, a bűnösök megtéréséért és Mária Szeplőtelen Szíve elleni bűnökért való engesztelésként.”

(Az írás folytatása az újság 6. oldalától olvasható.)

Bilkei Ferenc: Őszintén a reformációról (III/1. rész)

Az utóbbi években megnövekedett az igény arra, hogy a történelmi eseményeket meg lehessen ismerni a maguk teljes valóságában. Legyen szó akár a kommunizmus áldozatairól, akár a szovjet Gulag-táborokról, vagy a különböző hatalmi csoportokról. Ebbe a körbe tartozik az, hogy ismerjük meg a reformáció sötét oldalát is. Mert hiszen ha ökumenizmusról beszélünk, az csak a szeretetben lehetséges. A szeretet pedig a megbocsátással kezdődik. Meg kell ismernünk, hogy mit kell megbocsátani protestáns testvéreinknek.

A reformáció elindulása kétségtelenül Luther Márton nevéhez főződik. Ő indította el azt a folyamatot, amely felforgatta Európa vallási egységét és békéjét. A protestantizmus terjedését nagyban elősegítette az a ma már furcsa törvény, hogy a földesúr vallását kellett követnie a jobbágyoknak is. Ahol a földbirtokos áttért lutheránusnak, azon a területen, amely akár egy megye nagyságú is lehetett, több száz faluval, mindenkinek át kellett térnie lutheránusnak. Ez volt a „cuius regio eius religió” („akié a föld, azé a vallás”) elve. Hogy is történt? (K.I.)

A parasztlázadás

A nép kitörő lelkesedéssel fogadta Luthert, az új prófétát, siettek is az „új Illés” zászlaja alá. A baj csak ott kezdődött, hogy a nép nem a vallásában érezte magát elnyomva, hanem a mindennapi élet nyomorúságai között és nem tett különbséget az új hitű és régi hitű urak közt, hanem általános lázadásban tört ki. Az újhitű papok közt nem egy parasztszármazású is volt, akinek akkor is fájt testvéreinek szenvedése, ha azt Luther híve okozta.

A szegény emberé csak a munka, a nyomor, a szidalom – az urak ellenben dőzsölnek, s agyonterhelik a szegényt – mondták. Legyen minden közös. Ha a fejedelem, gróf vagy úr nem hajlik a szóra, föl kell akasztani stb. Az új próféták azt mondták, hogy őket a Szentlélek szállta meg. 1524-ben megkezdődött a rablás, a gyilkolás és gyújtogatás. Az urakat, feleségeiket, gyermekeiket válogatott kínzásokkal ölték meg

(Az írás folytatása az újság 8. oldalától olvasható.)

K. I.: Szűzanya, miért sírsz?

Néhány héttel ezelőtt (2017. június 28. és 29.) Pásztón, a Szentlélekről nevezett kápolnában két Mária-szobor szeméből könnyek hullottak.

Amikor Máriapócson könnyezett a Mária-kép 1696-ban, II. Rákóczi Ferenc ezt írta (december 3.):

„Bizonyára az én bűneim is – sok máséval – oka a Szűz Mária könnyezésének. Talán a jövendő bajok bekövetkezését siratja Mária-képe Pócson. Esedeznünk kellene az isteni irgalmassághoz a veszedelem eltávolításáért, és az irgalom elnyeréséért.”

Pontosan erről van szó: az emberek bűnei és a jövendő katasztrófák szomorítják meg édesanyánkat, Máriát.

Az utóbbi évszázadban megszaporodtak ezek a misztikus jelenségek, melyek során Máriát sírni látták. A. J. Hebert atya összegyűjtötte ezeket a történeteket („Mary, why do you cry?” – 1985) és könyvében rámutatott: az idők jeleinek kell értelmezni Mária könnyeit, amelyek bűnbánatra és engesztelésre hívnak bennünket.

Hebert atya azt írja:

„Az istenanya sír, mert szívébe markol a fájdalom, hiába szerette, óvta, nevelte és őrizte gyermekeit, hátat fordítottak neki… Az ellenség hálójába kerültek, a legkülönfélébb bűnök rabságában sínylődnek. De az Anya nem hagyja el drága gyermekeit, féltett kincseit, keresésükre indul… Házról házra jár, ajtókon kopogtat, bebocsátást kér – aztán halad tovább csendesen, könnyezve az utakon.”

Egy hívő asszony ezt írta:

„Ha mindaz, aki csak sírni látja őt, így szólna hozzá: Drága Szűzanyám, mutasd meg, mit tegyek, hogy könnyeid felszáradjanak – majd követvén Őt, teljesen átadná magát neki és szent Fiának, akkor nem sírna többé. Akkor talán mosolyogni is látnánk Őt.”

A könnyhullatás tényét a gyermek tiszta, nyílt szívével lehet leginkább megközelíteni, aki azonnal odaszalad anyjához, ha sírni látja, és vigasztalni kezdi, vagy legalább együtt sír vele. Nem magyarázatra vár, nem labor-vizsgálatra – hanem azonnal cselekszik.

(Az írás folytatása az újság 10. oldalától olvasható.)

A hétgyermekes szent – Boldog Taigi Annamária élete (II/2. rész)

Annának rövidek voltak az éjszakái. Térden állva a bölcsők között mondta el a – némelykor – hosszú esti imáját. A Taigi család lakását rengetegen keresték fel, hiába vágyott Anna ismeretlennek és rejtettnek maradni. Papok, egyházi méltóságok, nemesemberek, de alacsonyabb néprétegből valók is jöttek hozzá, hogy kérjék tanácsát, lelki vezetését. Minden ajándékot visszautasított. Segítségével sokan megbánták bűneiket és Istennel kiengesztelődve halhattak meg, békében. Mivel látta a halott emberek sorsát, így tudta milyen vezeklést kell végezni azért, hogy a szegény lelkek minél hamarabb kiszabaduljanak a tisztítótűzből. Ők aztán nemegyszer megjelentek neki, hogy köszönetet mondjanak.

Mindeközben ő maga 20 éven át teljes lelki szárazságban, belső vigasz nélkül tengette napjait. Nem volt kétsége afelől, hogy ő maga a pokolra fog kerülni. Hét hónapon át olyan szörnyű szorongás és sötétség borult a lelkére, hogy már a házimunkára is képtelen volt, úgy érezte, haldoklik a lelke.

Igen hosszú életet élt meg, mindig vidám és viccelődő nagymama és dédnagymama volt, pedig ha tudták volna, mennyit szenvedett egyrészt a testi betegségeitől, másrészt a kételyek igen mély szorongásai közt! Begyulladt ízületei ellenére az utolsó napig maga sütötte háza kenyerét.

Állandóan köszönetet mondott Istennek, hogy a katolikus egyház tagjaként született, és ugyanerre a hálára tanította gyermekeit is. Csak olyan tanintézetekbe adta őket, melyeknek a jó híre vitathatatlan volt.

Lelki atyjának még akkor is szót fogadott, mikor annak utasításai ellentétben álltak az általa hallott belső hanggal, és biztos volt benne, hogy az utasítás követése nem hoz eredményt. „Ahhoz, hogy Isten szeretetét elnyerjük, állandóan ár ellen kell eveznünk, és sohasem szabad elfelejtenünk, hogy ellentmondjunk saját akaratunknak” – mondogatta..

(Az életrajz folytatása az újság 12. oldalától olvasható.)

A sötétségből a világosságba

A gyógyulást nyert Joelle levele barátaihoz

Kedves Barátaim!

Szeretném megosztani veletek azt, ami 2010. október 19-én, medjugorjei gyógyulásom után történt. Amikor azon az első estén kiléptem a medjugorjei templomból, meg tudtam különböztetni a fényt, az emberek arcát: láttam, hogyan mozog a szemük és a szájuk. Ahogyan múltak a napok, a látásom lassan, fokozatosan tisztult. Svájcba való visszatérésünkkor az autóbuszból azt vettem észre, hogy „kócos fák” állnak az út szélén. Barátnőm, Claudia azt mondta nekem, hogy ha újra látok ilyet, mutassam meg neki. Néhány perc után, amikor az autóbusz továbbhaladt az úton, újra megláttam egy kócos, fésületlen fát… „Ez pálma!” – mondta Claudia. Képzeljétek csak el, milyen lehetett látni 42 év után! Már semmi sem ugyanaz. Az imaközösség tagjai csodálatos emberek, mellettem állnak. Erőt adnak ehhez a felébredéshez, a Fénybe tekintéshez.

Amikor visszatértem Svájcba, újra megismertem testvéreimet és szüleimet. Ha besötétedik, az számomra pihenést jelent. Az életem ugyanúgy folytatódik. Tovább imádkozom Jézushoz és Máriához. Az irántuk való szeretetemet szüleim ébresztették fel bennem, és ezt a fáklyát továbbadtam lányomnak, Vincianne-nak, aki velem volt Medjugorjéban.

Az első napokban, amikor Lausanne-ban megláttam a nagy házakat, tízemeletes épületeket, kínzó fájdalmat éreztem a gyomromban, megizzadtam és hánynom kellett. Nem mertem kimenni az utcára, mert nagy félelmet éreztem a hatalmas épületek miatt… De ugyanez volt a helyzet az emberekkel is: minden találkozás félelmet és rosszullétet okozott nekem. Volt, ahogy volt, nem veszítem el bizalmamat, mert ha Jézus és Mária visszaadta a látásomat, akkor biztos vagyok abban, megadják a kegyelmet is, hogy elviseljem azokat a nehézségeket, melyek a gyógyulásomat kísérik. A hit, a türelem, a bátorság és a bizalom gyönyörű jelek, melyek megtartanak életutamon. Biztos vagyok abban, hogy Jézus mindig befejezi művét. Ő, aki mindig diszkréten és szelíden munkálkodik.

 (A tanúságtétel folytatása az újság 14. oldalán olvasható.)

Tondi Wheat: Kihez hasonlíthatnék?

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal 2,20 [KG])

Mindig önbizalomhiánnyal küzdöttem, és ezen a házasság sem változtatott.

Befolyásolta életem minden területét és a gondolataimat is:

  • Gyermekeim boldogabbak lennének, ha belevalóbb anyukájuk lenne.
  • Nem vagyok alkalmas az otthoni tanításra.
  • Ha jobban meg tudnám szervezni a munkámat, nem volna mindig ekkora felfordulás itthon.
  • A férjem boldogabb lenne valaki mással.
  • Valamit biztos rosszul csinálok, azért nem bíztak rám semmi feladatot a közösségi esemény lebonyolításában.

Folyton azon rágódtam, hogy nem felelek meg.

Néhány éve úgy éreztem, nő a távolság köztem és férjem között. Valaki más boldoggá tudná tenni, gondoltam újra meg újra.

Karba font kézzel, fejemet lehajtva vettem egy nagy levegőt és bátran kijelentettem: „Érzem, hogy szeretnéd, ha másmilyen lennék.” A szívem vadul vert, miközben rettegve vártam a választ. Vajon megmondja, kihez kellene hasonlítanom, vagy el fogja titkolni? – szorongtam.

Felnézett a munkájából, és így szólt: „Igen, így van.”

Összeszorult a szívem. Igazolódott, amitől féltem. A férjem nem akar engem. Valaki másra vágyik.

Próbáltam visszatartani a könnyeimet, és megkérdeztem: „Ki az, akihez hasonlítanom kellene?”

(A tanúságtétel folytatása az újság 15. oldalán olvasható.)

Mijo Barada: Tanúságtétel életem csodáiról (4. rész)

Négy hónap csend, és imádság után elmentem egy karizmatikus találkozóra Szlovéniába, Ljubjanába, a szemináriumot Emiliano Tardif atya vezette. Szerettem volna látni, hogy a szlovénok hogyan szerveznek meg egy ilyen találkozót, és szerettem volna meghívni Tardif atyát az én hazámba, és eszem ágában sem volt, hogy ott fogom megtalálni a leendő feleségemet. Egyszerűen élvezni szerettem volna a szemináriumot. Késő este tértem vissza egy kolostorba Ljubjana központjába, ahol azt mondták nekem, hogy minden szoba foglalt, és hogy nekem egy szállodában foglaltak szobát. Egy szerzetes elment az autó kulcsáért, és amíg vártam, elkezdtek kijönni a fiatalok, akik egy dicsőítő csoportban voltak. Kijött egy lány, akinek hosszú, barna haja volt, ránéztem, utána néztem, Jézus pedig azt mondta: ott a feleséged. Ekkor szívritmus zavaraim támadtak, és azt mondtam Jézusnak: nagyon jó ízlésed van, köszönöm!

A szerzetes pár perc múlva visszatért, és azt mondta, nem talált egy szabad autót sem, de odavezetett egy asszonyt, aki majd elvisz engem a szállodáig. Amikor közeledtünk az autóhoz, láttam, hogy az a lány ott áll az autó mellett. Nagyon boldog voltam! Megismerkedtünk. Így ezen az estén a leendő anyósomat, majd pedig a leendő feleségemet is megismertem. Amíg a szálloda felé haladtunk, a hátsó ülésen ültem, nagyon boldog voltam, dörzsöltem a tenyereimet: végre Jézusom, valami történik az életemben szerelmi téren is.

Már elkezdtem kigondolni a hódítás stratégiáját: meghívom őt kávéra, süteményre, és valami történni fog. Már este nyolc óra volt. Hallottam a szívemben egy hangot: fiam, hozzájuk kell menned aludni, nem a szállodába. Erre azt mondtam: Jézusom, te Isten vagy, vigyázz, mit beszélsz! Ha most én azt mondanám nekik, hogy én hozzájuk akarok menni aludni, azt mondanák: nézd már ezt a bolondot. Képzeljétek el: elindultok hazafelé, valaki beül az autótokba, és azt mondja, ma nálad kell aludnom. Mit gondolnátok róla? Vagy a rendőrségre vinnétek, vagy a pszichiátriára. De ha meghívnak, akkor rendben, az egészen más. Néhány perccel később dugó alakult ki az úton, és Mária asszony – a leendő anyós – hátrafordult, és azt mondta, ne várjunk itt tovább, hajlandó vagy hozzánk jönni aludni? Mondtam, hogy nagyon szívesen. És így már azon az estén náluk voltam, a lakásukon.

 (A tanúságtétel folytatása az újság 16. oldalától olvasható.)