Legújabb újság 

A Marana Tha újság 2018. november-decemberi
számának tartalmából

Katona István: Csodálatos titok: Jézus bennünk él!

Csodálatos titkot hordozott a Szűzanya kilenc hónapon keresztül. Dolgozott, járt-kelt, főzött, mosott, takarított – s a szíve alatt ott növekedett Isten Fia, a Megváltó. Eljött a várva várt pillanat, amikor megszülte és karjaiba fogadta gyermekét. Most karácsonykor ünnepeljük az Ő születését.

Jézus születése hatalmas bizonyosság a világ bizonytalanságában. Ez igazolja Isten szeretetét, az ember iránti együttérzését, a gondviselés hatalmas távlatait. Mert ahogy Isten belépett az emberi történelembe, úgy akar belépni minden egyes ember szívébe. A megtért emberek milliói számoltak be arról, hogy megváltozott az életük. Nem értik hogyan, de egyszer csak világosság gyúlt a szívükben és boldogan a hit útjára léptek. A régi eltűnt és valami egészen új valósult meg. Ez a hétköznapok karácsonya, amikor „váratlanul átölel az Isten.”

1. Az alázat ruhájában jött

Sokan úgy gondolták, hogy a Messiás királyi ragyogásban fog jönni. De neki nem kellett a világi ragyogás, inkább a szegény ember köntösét vette fel. Azért tette, hogy minden szegénynek legyen bizalma hozzá menni. Nem az angyali seregek hatalmával jött, hanem teljes védtelenségben, csak az isteni szó erejében. Az ókori népek hosszú évszázadokon keresztül próbálták elképzelni, hogy milyen az Isten. Hol túlságosan szelleminek gondolták, akit lehetetlen megismerni. Máskor túlságosan anyaginak képzelték, aki az égitestekben, hegyekben, tengerben rejtőzik el, ezért imádni kell a természetben. Jézus mind a kettőt túlhaladta. Megtartotta isteni szellemiségét, de amikor belépett a világba, magára öltötte az emberi testet. Nem maradt foglya az anyagnak, mert amikor betelt az idő, fölemelkedett az Atya dicsőségébe. Jézus eljövetele nemcsak Istent hozta közel, hanem az Ő fényében az ember önmagát is megismerte. Benne élünk az anyagi világban, de egyszer eljön az idő és beléphetünk Isten szellemi világába, az örök dicsőségbe. Benne fogunk élni örökre Istenben.

2. Miért jött el Jézus?

Jézus azért jött el, hogy megváltson bennünket. Mi által vált meg? Isteni életének odaadása által, végső soron a szeretet által. Ezért írja Pál: „Megjelent jóságos és emberszerető Üdvözítőnk” (Tit 3,4). Nem a hatalom, nem a fegyverek által győzött, hanem a szeretet által. A szeretet az, amit nem lehet lemérni, mégis lehetetlen nélküle élni. Megcsodáljuk az egyiptomi piramisokat, rácsodálkozunk a görögök bölcsességére, a rómaiak államszervezetére, de ez mind semmi. Az igazán csodálatos az, hogy az ember képes szeretni, képes arra, hogy legyőzze önzését, rosszindulatát, erőszakos támadásait – és egyszer megtörténik a csoda, szeretni kezd akár vére ontásáig, élete árán is. Hogyan lesz erre képes? Erre csak egy a magyarázat: benne lakik az Isten. Jézus eljött, hogy az embert megszabadítsa a gonoszságtól, és az megnyissa szívét az örök szeretet előtt! Mert Isten a forrása minden igazi szeretetnek. Ő az, aki mérték nélkül ad bárkinek, aki hozzá fordul és kéri tőle a szeretet ajándékát.

3. Azért jött Jézus, hogy gazdaggá tegyen

Karácsony éjjelén ott, Betlehemben, a pásztorok elindultak az angyalok biztatására a Messiást meglátogatni. Egyszerű emberek voltak, talán írástudatlanok, de a szívük nyitott volt a természetfölöttire. Ez a legfontosabb. Kitüntetésnek érezték a meghívást, örömmel mentek. A szegény emberek lemaradtak a nagy emberek érkezéséről. Nem voltak a meghívottak listáján. Meg kellett elégedniük a szürke hétköznapokkal, életük puszta fönntartásával. Az ünneplés, a nagy találkozás, a kitüntetés, a megtiszteltetés mindig a gazdagoknak jutott. – De most valami titokzatos hatalom mindezt megfordította. Megdöbbentek az angyal szavára: „Nagy örömet hirdetek nektek: ma született az Üdvözítő Dávid városában. Ő a Messiás és az Úr” (Lk 2,10–12). Felismerték, hogy a Messiás hozzájuk jött. Azokhoz, akik tudják, hogy ők milyen szegények. Jézus eljött, hogy gazdaggá tegyen minket. A mi feladatunk az, hogy Hozzá ­siessünk, és engedjük gazdaggá tenni életünket. Ez a karácsony üzenete számunkra!

(Az írás az újság 3. oldalán olvasható.)

Neal Lozano: »Abba«: mennyei édesapa (III/2. rész)

Megnyílni Jézus Krisztusnak

Ebben a fejezetben sokat olvastunk Istenről, és sokat elmélkedtünk tulajdonságairól. Mindezen elméletek nem visznek azonban sokkal tovább bennünket Isten jelenlétének megtapasztalásában. Tudjuk ugyan, hogy Isten Jézus Krisztusban mindig velünk van, de a megtapasztalást, hogy Ő valóban itt van, mindennapjainkban csak kevéssé tudjuk megvalósítani.

Ezért megkérlek Téged, hogy a következő napokban egy kicsit talán szokatlan módon bocsátkozz bele Jézus jelenlétébe, mintegy „ízleld meg” az Ő jelenlétét.

Egy egész konkrét javaslatot teszünk arra, hogy Isten jelenlétét a mindennapokban jobban felfedezzed: Élj a következő napokban tudatosan Jézus jelenlétében, azaz abban a tudatban, hogy Ő melletted áll és kísér Téged az életed során. Ezért azt javasoljuk: Kezdjél beszélgetni Vele.

Kérdezd meg például:

  • „Jézus, Te hogy reagálnál ebben a helyzetben?”
  • „Hogy cselekednél most?”

Aztán figyelj a belső benyomásaidra, és cselekedj aszerint. Ehhez még egy észrevétel. Természetesen nem biztos, hogy Jézus hangja az, amit Te a lelked mélyén érzékelsz, de erre nagy az esélyed. El tudom képzelni, hogy ez az elhatározás némileg meglephet. Csak akkor fogunk tudatosan Isten jelenlétével kapcsolatosan olyan tapasztalatot szerezni, mint az „Én vagyok itt”, ha tudatosan megpróbáljuk érzékelni Isten jelenlétét.

Két példával tehetjük érthetővé: Egyik hallgatónk komolyan vette, hogy Jézust tudatosan mindenhová magával viszi. Például autóvezetésnél.

Így meséli: Leültettem Őt magam mellé az első ülésre. Annak tudatában vezettem, hogy Jézus mellettem van, és egy idő múlva észrevettem, hogy a vezetési stílusom megváltozott.

Egy feleség meséli: Kész voltam a főzéssel, és vártam a férjemet. Késett. 5-10-20 percet. Egyre mérgesebb lettem. Aztán Jézushoz fordultam: ’Jézus, hogyan fogadnád a férjemet, aki 20 percet késik? Mit mondanál neki?’

Ami ezután eszembe jutott, lényegesen más volt, mint az előző dühös gondolataim, így segítséget kaptam ehhez a szituációhoz.

Megkérlek Téged, hogy hasonló módon képzeld magad mellé Jézust, és beszélj Vele! Mert így tud érvényesülni: „Jézus az, aki mindig veled van.”

(Az írás folytatása az újság 4. oldalától olvasható.)

Zsóka János: A Mennyország valósága

Egy parasztember kisfiával a szokásos évi vásárra igyekezett a közeli faluba. Útjuk egy kőhídon vezetett át. A híd a megáradt folyó miatt már omladozott.

– Apám, gondolod, hogy megtart bennünket ez a híd? – kérdezte a kisfiú ijedten.

– Majd fogom a kezed, fiam! – válaszolta apja.

A kisfiú édesapja kezébe helyezte a kezét. Óvatosan haladt apja mellett, míg át nem értek a túlsó oldalra. Leszállt már az este, mire hazaindultak.

– És a folyó, apám? Hogyan kelünk át azon a veszélyes hídon? Én félek – szólt útközben a kisfiú. Apja erős, izmos karjára vette a gyermeket, és így szólt:

– A karjaimban biztonságban leszel!

Míg a parasztember értékes csomagjával haladt előre, kisfia mély álomba merült. Másnap reggel a kisfiú épen és egészségesen ébredt kis ágyikójában. Szobája ablakán beszűrődött a reggeli napfény. A kisfiú még csak azt sem vette észre, hogy a hatalmas áradat felett apjával átjutott a hídon.

Ilyen a halál is.

Képzeljétek el… amint kiköttök egy folyó partján, ami nem más, mint a Mennyország… amint megragadtok egy kezet, ami nem más, mint Isten keze… amint valami egészen új levegőt szívtok magatokba, ami nem más, mint az ég levegője. Képzeljetek el… egy egészen felüdítő érzést, ami nem más, mint a halhatatlanság. Képzeljétek el… amint egy fergeteges viharból valami ismeretlen nyugalomba értek… amint felébredtek, és ez az ébredés nem más: hazaérkeztetek!

Egy olyan történetet osztottam meg veletek, amelyet olvasva mindig új remény éled fel a szívemben, ha a mindennapok zűrzavara belepi az életemet. Ilyenkor döbbenek rá arra, hogy minden másodpercben közeledek ahhoz a pillanathoz, amikor végre hazaérkezem ebbe a földöntúli országba.

(Az írás folytatása az újság 7. oldalán olvasható.)

dr. Dienes Valéria: Az ima (V/1. rész)

Az ima célja

Jól imádkozni az Istenhez méltó tisztelettel nehéz feladat. Valójában csak az Úr Jézus és Szűz Mária tudtak egészen jól imádkozni. De abból a mélységből, melyből mi imádkozunk az Úrhoz, addig a magaslatig, melyen az Úr Jézus társalgott Atyjával és Szűz Mária beszélt gyermekével – még sok fokozat van. Sok lépcsőt kell megjárnunk. Lépjünk tehát a szent lépcsőre, induljunk, emelkedjünk, járjunk az imádkozás iskolájába.

Tudjuk, hogy az ima értelmének lényege nem annyira az, amit benne mondunk – hanem az a lelkület, amellyel mondjuk. Az ima sajátos lelkület, és értelme az, hogy felfelé törekszem, magasba lendülök Isten felé vagy a szentek felé, nálamnál különb szellemiségek felé, akik Istennel odaát egyesültek. Elhatározzuk, hogy napról napra megpróbáljuk ezt a lelkületet magunkra ölteni. Sikerül ez a vállalkozásunk? Egyetlen feltétellel: ha ezt a lelkületet elkérjük a jó Istentől. Még azt sem tudjuk kimondani saját erőnkből, hogy Jézus! Mert az imához az Úr kell, az Ő szent segítsége.

Most tehát egy lépéssel tovább akarunk jutni, és az ima célját akarjuk ilyen módon tartalommal átitatni. Gyakran hisszük, hogy az imánk célja elkérni valamit Istentől. Odamegyünk Szent Antalhoz, Kis Szent Terézhez – akik már Isten ölében élnek –, és elmondjuk: Tedd meg ezt nekem, nekem nincs ez vagy az, add meg nekem, igazítsd el életem, bajokkal küzdök, védelmezz engem! – Így beszélünk néha a templomokban és érezzük, hogy imádkoztunk. Az imádság elsősorban kérés. És nem kell szégyenkeznünk ezeken a kis imákon, melyekben úgy gondolunk Istenre és a szentekre, mint egy nagy protekciós hálózat intéző hatalmaira, akiket ügyes-bajos dolgainkkal felkerestünk, egymás után kérjük őket, mert jók, mert szeretnek és segítenek. Emberi kicsinységünkben szabadkozunk, mert szegények és gyarlók vagyunk.

Állunk a végtelen mindenségben, ideértve a földgolyót, mindenféle fizikai és nem fizikai hatások kereszttüzében, rajtunk át- meg átható erők hálózatában. Honnan jöttek, merre mennek – nem tudom. Érzelmi hullámok, gondolati áramlatok futnak rajtunk. Honnan jöttek, mit akarnak tőlem? Ki rendezi mindezt körém? Merné azt elgondolni valaki, hogy ő maga legyen életének magányos kormányosa? A végtelenbe helyezett véges kis ember vállalhatná élete igazítását? – Nem. Van Valaki, aki formálja az életet és ura a végtelennek. Mihelyt ezt felismerem, szegény emberi létem kitágul abban, hogy segítséget kérek. (Add meg ezt, tedd meg ezt.) Ez a szegény, kérő ember már imádkozó ember. És van kérésének olyan szent és tiszta formája, olyan nemes és az Istenségtől átitatott formája, hogy az bizonyára nagyon tetszik az Úrnak.

(Az írás folytatása az újság 8. oldalától olvasható.)

Cseh Anikó: A Karácsony mennyiben a szeretet ünnepe és mennyiben nem az? (II/1. rész)

Óh Jézusom, mentsd meg a karácsonyt.

Nekünk már nincs hozzá erőnk.

Mi vásárolunk és rohanunk,

kis csomagokat készítünk,

karácsonyfákat díszítünk,

és énekeljük: ,,csendes éj''

De a titok,

Isten Fiának titka,

hogy emberré lett értünk,

gyakran csak dekoráció. (Paul Róth)

A napokban elgondolkodtam, hogyan élem meg Krisztus szeretetét, és az idei karácsonytól mit is várok. Egy lelki leltározással készültem fel az adventi időszakban. Végiggondoltam, hogy sokszor hibáztam, mulasztottam, de már egy ideje másképp gondolkodom, s igyekszem e vers szerint élni. Nem mindig az idősebbek mennek el előbb a földi életből… (A második vers szorosan idekapcsolódik.)

Most szeress

Ne akkor szeress, mikor már nem leszek,

mikor hideg föld temeti testemet.

Addig ölelj, míg itt vagyok,

míg szememben ragyogni látod a csillagot.

Vigyázz rám, kérlek, most, amíg élek,

nem vágyom sokra, csak lelkedet kérem.

Ölelj át szorosan, amíg lehet,

hadd érezzem végre azt, hogy szeretsz.

(Jobbné Nyilas Ildikó)

Nekünk, Krisztus-követőknek, komolyan kell vennünk a szeretet parancsát. Így gondolom. Persze egészséges keretek között. A második vers a meghitt szeretet tapasztalatát tükrözi számomra. Gyakran megrendülve tapasztalom, hogy mindannyiunknak szüksége van a szeretetre, szükségünk van az érintésre, egy kézfogásra, egy ölelésre, s merni kell szeretni és ezt kimutatni. Éhesek az emberek a szeretetre.

Szenteste átelmélkedtem a Szent család helyzetét, ahogy szállást kerestek, előtte József és Mária vívódásait, majd Jézus születését. Mit jelent számomra a karácsony? Olyan alázattal elfogadni Jézust, amilyen alázattal tér be hozzánk. Csendben, nem harsonaszóval, nem feltűnést keltve. Ahogy Mária szülte Szent Fiát, szerény környezetben, hittel, bizalommal fogadta be a Szeretetet, olyan hittel, bizalommal kell nekem is befogadni Isten akaratát, s továbbadni, ahol szükség van rá. Mária tudta, mivel jár ez. Simeon, karjában tartva Jézust, továbbadta próféciáját. Nekem, akinek már részletesebben megadatott a kinyilatkoztatás az Ige által, nagyobb háttér-ismerettel rendelkezhetek, mint akkor ők, ezzel az ismerettel és a megadatott szabad akarattal dönthetek, befogadom vagy visszautasítom ezt a nagy szeretetet. A karácsony számomra az elköteleződés megerősítése. Felkészítés, hogy Máriával és Józseffel együtt újra vállaljam Krisztus útját. Többünknek, akik egyedülállók vagyunk, nem egyszerű a Karácsony, mint más ünnep sem. De Jézussal egészen más. Nem vagyunk egyedül, mert a Lélek velünk van. Ehhez a hozzáálláshoz csak Jézussal, Jézust szemlélve lehet eljutni. Belső harcon át, megharcolva az önsajnálattal. A magam sebeit, elhagyatottságát, magányosságát letéve, Jézusra tekintve átadni azt, ami igazán nem is lényeges, az önsajnálatot, az aggodalmaskodást s minden mást, mert Ő a fontos, a karácsony Róla szól. Az örök Szeretet megszületett a Földre, s mi, akik részesedtünk belőle, ha továbbadjuk őt, újra- és újraszületik. Azt gondolom, így lesz a karácsony a szeretet ünnepe. Számomra ezt hozta a karácsony: Jézus megszületett bennem. Erre vágytam, önmagamról megfeledkezni és Jézusra tekinteni.

(Az írás folytatása az újság 10. oldalától olvasható.)

Molnár Mihály: Személyes vallomás megtérésemről és a hit erejéről (II/1. rész)

Molnár Mihály vagyok, egy keresztény karizmatikus közösség tagja és szeretnék tanúságot tenni az életemről, illetve arról, hogyan tértem vissza egy negyvenéves eltévelyedett múlt után az Úrhoz, és ez nekem milyen örömöt és milyen boldogságot okozott.

Négygyermekes családban nőttem föl, ahol az imádkozás és a fohász reggel is, este is és napközben is napirenden volt. A napi imaélet, a keresztény élet gyermekkoromban a templomban kezdődött, iskola előtt. Ministrálni jártam nyolcadik osztály végéig, tizennégy éves koromig. Majd a nyolcadik osztály elvégzése után, egy kecskeméti piarista atya jóvoltából a Piarista Gimnáziumba kerültem, ahol végül is csak két évet jártam, de ez nem volt meghatározó a későbbi életemre.

Egy vidéki faluban nevelkedtem, ott nőttem fel, Budapesttől nyolcvan kilométerre. Miután az iskolából elkerültem, majdnem felnőtten, kellett valamit kezdeni magammal. Édesapám révén Budapestre feljöttem dolgozni, ahol a nagyvárosi élet, a forgatag, a kommunista időszak nekem, fiatalként akkor szimpatikus volt. Ez az életvitel eltartott negyven évig. 1974-ben megnősültem. Egy olyan hölgyet vettem feleségül, aki nem volt elkötelezett a keresztény értékek mellett, de mint imént említettem, én jómagam sem. A katolikus házasságunk is csak azért született meg, mert édesanyám és a családom nem fogadta volna el, hogyha nem kötünk templomban házasságot. Ilyen módon nem volt egy olyan követendő példa a születendő, majd a felnövekvő gyermekemnek, amit keresztényként tovább tudtam volna adni. Ez most e pillanatban is kereszthordozásként van jelen az életemben, mert ő már ugyan két gyermeket nevelő édesanya, de az Úrtól messze van. Hát majd sokat imádkozom, hogy ő is térjen vissza.

Elmúlt ez a negyven év Isten nélkül, imádság nélkül! Hatvan éves voltam, amikor elvesztettem a munkahelyemet egy súlyos hitellel a nyakamban, munka nélkül, egzisztencia nélkül, kilátások nélkül, hit nélkül, imádság nélkül, Jézus nélkül. Nem volt kapaszkodóm. Depresszióba estem. Lefogytam húsz kilót, néhány hónap alatt elfogyott a kis tartalékom is. Olyan helyzetbe kerültem, hogyha nem tudom fizetni a hitelemet, akkor a bank elveszi a lakásomat. Most már így utólag látom, hogy ez sem volt véletlen, hogy az én drága húgom, aki jelesül megtartotta a hitét és az alatt a negyven év alatt is, míg én nem voltam hitben és keresztény életvitelben, támogatott és segített engem. Viszont ennek az volt az ára, hogy el kellett volna járnom templomba, el kellett volna mennem zarándokolni és keresztény programokon részt venni és én nagyon nem akartam. Nem akartam sem imádkozni, sem templomba járni, semmit sem akartam, csak nyalogattam a sebeimet és sajnáltam saját magam, és fájlaltam, hogy ez a dolog idáig fajult.

(A tanúságtétel folytatása az újság 12. oldalától olvasható.)

N.N.: Amit egyetlen találmányi hivatal sem jegyzett be...

Vannak olyan rendkívül zseniális szerkezetek és elgondolások, amelyeken újra meg újra el kell ámulnunk. De ezeket hiába is keressük a találmányi hivatalokban. Szeretném most néhány ilyen találmányra felhívni a figyelmet.

Tudjuk-e, hogy a tarka harkály 25 km/órás sebességgel kopogtatja csőrével a fa kérgét anélkül, hogy agyrázkódást kapna? Szervezetébe Valaki feltalálta [beleültette] a rázkódásmentes agyat, amely még csak meg sem fájdul.

Tudod-e, hogy vannak olyan madarak, amelyek képesek előre, hátra, jobbra, balra, felfelé és lefelé mozogni, sőt képesek egyszerűen megállni a levegőben? A kolibrinél ezt a megállni képességet a levegőben Valaki [Isten] feltalálta. Szárnyai csapásainak száma elérheti másodpercenként a 80-at, és így a használatos váltakozó áram frekvenciáját 60%-kal felülmúlja. A kolibrik percenként 250-szer vesznek lélegzetet, és ez idő alatt szívük több mint ezerszer ver.

Tudod-e, hogy a szamárpingvin testének olyan kicsi a fajlagos lég-, illetve folyadék ellenállása (a keresztmetszetre vonatkoztatva: az áramlás tanban (cw)-vel jelezzük a fajlagos ellenállás értékét), hogy ez felülmúlja a legáramvonalasabb technikai szerkezetet is, beleértve a tengeralattjárókat, a versenyautókat vagy a léghajókat is? Ennek a pingvinnek oly kedvezően formálták [teremtették] a testét, hogy elegánsabb és gyorsabb úszómanővereihez is csak minimális energiára van szüksége.

(Az írás folytatása az újság 14. oldalán olvasható.)

Pál Edit: Isten legyen mindig az első helyen! (Tanúságtétel)

Pál Edit a nevem. Édesanyáméktól kaptam először vallásos nevelést, de ez csak gyermekkorom végéig tartott. Ahogy sok mai fiatal, én is elkallódtam a világban. Tetszett a nyüzsgés és a fényűzés. Azt hiszem, bármit jobban szerettem, minthogy Isten közelségében legyek. Eszembe jutott néha, hogy imádkozni kellene, de inkább csak olyankor, amikor bajban voltam. Akkor úgy, ahogy annak idején édesanyám tanított, elmondtam egy „Most segíts meg Máriát”, de ennél mélyebbre azért nem mentem.

Aztán férjhez mentem. A jó Isten megajándékozott egy kislánnyal és a munkahelyemen is minden rendben volt. Egy ideig úgy gondoltam, hogy teljesen sínen van az életem. Tényleg mindenem megvan: szerető férjem, aranyos lányom, jó fizetésem – anyagi gondjaim sem voltak. Aztán a munkahelyemen egy olyan emberrel hozott össze az élet, akivel nem igazán tudtunk megférni egymás társaságában, mert mind a ketten önteltek voltunk és a saját akaratunk mellett kardoskodtunk. A különbség csak annyi volt, hogy beosztottként nekem mindenképp engednem kellett volna, amit nem tettem meg. Aztán idegileg kimerültem olyannyira, hogy egy alkalommal, amikor édesanyám nálam volt, megkérdeztem, hogy tudnék én is eljutni abba a közösségbe – Élet a Lélekben -, ahova ő járt, mert láttam rajta, hogy teljesen más viszonyban van Istennel, mint gyerekkoromban. Azt felelte, hogy nem kell semmi különöset tenni, egyszerűen csak menjek oda.

Amikor végül felkerestem a közösséget és elmondtam a közösségvezetőnek, hogy miért jöttem, akkor imádkozott értem, és abban a pillanatban éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Beiratkoztam az első szemináriumra, s ott rengeteg kegyelmet kaptam. Alábbhagyott az önteltségem, és nem akartam, hogy mindig nekem legyen igazam, és a jó Isten olyannyira elkezdett munkálkodni bennem, hogy elkezdték észrevenni rajtam. Elsősorban a családom, majd a kollégáim. Az alázat lelkét is sikerült annyira befogadnom, hogy képes lettem odaállni a felettesem elé és bocsánatot kérni.

A munkahelyemre is sikerült bevinnem Jézust azok számára, akiknek szükségük volt rá, vagy az Úr odavezetett hozzájuk. Istennek hála, voltak, akik befogadták és úgy, ahogy nekem, nekik is teljesen megváltozott az életük. Aztán a férjem megbetegedett és meghalt. Ezt hittel tudtam elfogadni, mert tudtam, hogy ez most nem azért történt, hogy nekem rosszabb legyen az életem. Akkor értettem meg ezt igazán, amikor halála után elővettem a Szentírást és elolvastam az aznapi igét, és abban üzent nekem az Úr, hogy mindaz, aki hisz, már ott van nála. Ezt tényleg el tudtam fogadni és bíztam benne, mert egy évvel a halála előtt a férjem annyira mély kapcsolatba került a jó Istennel, hogy láttam rajta, nem fél a haláltól. Persze miután elvesztettem, megváltozott minden az életemben, hiszen a lányom is olyan hirtelen felnőtt, akkor lett tizennyolc éves, és a legjobb barátnőm, akivel nagyon mély baráti viszonyban voltam, külföldre ment – s akkor hirtelen magamra maradtam. Kínzó szeretethiányt éreztem és tényleg senki nem volt körülöttem, akihez fordulni tudtam volna, csak a jó Isten.

(A tanúságtétel folytatása az újság 15. oldalától olvasható.)